Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-06-27 / 13. szám
• • •• SAJTOTUKOR Egyházak a szenvedélybetegekért - Magyar arisztokrácia a II. világháború után vigilia A magyarországi egyházak karitatív tevékenységének egy fontosságáról szól Kály-Kullai Károly „A szenvedélybetegség és az egyházak” című írása az Actio Catholica folyóiratában. Az egyház illetékessége a szenvedélybetegek mentésében elsősorban önértelmezésükön alapul — olvassuk a tanulmányban —, azon, hogy létezése küldetés, másodsorban a szenvedélybetegség teológiai értelmezésén, amely szerint az egyház küldetésének különös címzettéi ezek az emberek, harmadszor pedig abban áll, hogy az egyház — eltérően minden egyéb segítő igyekezettől — nem elvesz valamit a szenvedélybetegtől, hanem mindenekelőtt adni akar. A külföldi tapasztalatok is azt mutatják, hogy ezt az intenzív gondozószolgálatot kisebb közösségekben (kb. 15-20 fő gondozott, ugyanennyi gondozó) családias, otthonias jelleggel lehet megoldani. Ideális helyszínül szolgálnának erre hazánkban a romos kastélyok, az üresen álló egyházi épületek, romos plébániák. A helyreállítás, berendezkedés a rehabilitáció fontos alkotóelemének, a munkaterápiának lehet része. A mentőmunka hivatalos indulási dátuma 1982. december 28. volt. Az ökumenikus Tanács Elnöksége Tanácsülése úgy határozott, hogy a kallódó ifjúság (csövesek, alkoholisták, prostituáltak) mentése érdekében felekezetközi missziót szervez. Az alakuló ülésre 1983. október 7-én került sor. A Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió munkája a fiatal munkatársak előképzésével kezdődött. Magyarországon tulajdonképpen ez az első olyan ökumenikus kezdeményezés, ahol nemcsak nemzetközi kapcsolatokról vagy lazább egyházközi kapcsolatokról van szó, hanem ahol úgy találkoznak egymással a különböző egyházak tagjai, mint munkatársak. Befejezésül a Vigilia cikkírója felsorolja a már működő egyházi mentőszolgálatokat. Baptista Egyház: Évek óta működik a budafoki gyülekezetben a Tea Klub, amely kallódó fiatalok, érdeklődők és gyülekezeti fiatalok találkozási helye. Kialakítottak egy „átmeneti otthont'’, ahová hosszabb időre fogadnak be otthontalanokat, kallódó volt állami gondozottakat. Evangéliumi Pünkösdi Közösség: 1986-ban nyitották meg a rehabilitációs otthonukat Dunaharasztiban, a Teen Challenge (USA) misszió anyagi és szakmai segítségével. Egy vidéki romos kastélyt munkaterápiás otthonná alakítanak át. Református Egyház: Budapesten a Gorkij fasori gyülekezet foglalkozik évek óta kábítószeresekkel. Hetenként három este tartanak összejövetelt. Az orvosi kezelés után lévők számára ebben az évben rehabilitációs otthont nyitnak‘meg. Minden évben nagypéntekről nagyszombatra virradó éjjel imaéjszakát tartanak a szenvedélybetegekért. Karácsony éjszakáján a pályaudvarokon, „csövestanyákon” karácsonyi evangéliummal, szendviccsel, szaloncukorral keresik fel az ottlévőket. Katolikus Egyház: A Szeretetszolgálat szervezésében koordinációs központ kezdi el munkáját ebben az évben. Telefonos segély, családvédő központ és átmeneti otthon működik majd irányításukkal. Vidéken két rehabilitációs központ kezdi el munkáját vek elkészítése folyik. A Józsefvárosi Plébánián már hosszabb ideje gondoznak alkoholistákat. valóság Hogyan alakult a magyar arisztokrácia sorsa a II. világháború után? — erre a kérdésre keresi a választ Gudenus János József és Szentirmay László tanulmánya a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat folyóiratában. Célunk anynyi — mondják a szerzők —, hogy adalékokkal szolgáljunk a jelenkori történetírás számára, közreműködjünk egy árnyaltabb és objektívebb kép kialakításában. A Magyarországon maradt főnemesek többsége már a háború végétől tartózkodott attól, hogy rangját, előneveit és címeit használja. Hivatalosan az 1947. január 14-én kihirdetett törvény törölte el azokat — olvassuk a Magyar arisztokrácia sorsa 1945 után című tanulmányban, amely az MTA—Soros Alapítvány támogatásával folyó kutatómunka első eredményeit összegzi. A Nyugaton kiadott magyar lexikonokban szerepelnek a rangok (néhány kivételtől eltekintve), sőt az 1973-as Prominent Hungarians bárói rangra emelte — az egyébként ösnemesi származású — filmrendezőnket, Máriássy Félixet és feleségét, Juditot; az 1979-es kiadásban pedig grófként említi meg az 1950-ben (!) Budapesten született Esterházy Péter írót. A Nyugaton élő magyar főnemesek — azokban az országokban, ahol ez szokás — használják rangjukat, erről megbizonyosodhatunk, ha felütjük a különböző világvárosok telefonkönyveit és megkeressük az ismertebb magyar történelmi neveket. Előfordul az is — elsősorban az Egyesült Államokban és Ausztráliában —, hogy egyik-másik hazánkfia ősnemesi rangot kezd használni, teljesen alaptalanul. A történészek, más kutatók vagy akár egyéni érdeklődők haszonnal forgathatják az 1945 előtti időkre vonatkozó nemesi évkönyvek leszármazási névsorait. Közülük ismertebb Nagy Iván múlt századi átfogó sorozata (a tervek szerint 1987-től reprintben kiadja a Helikon Kiadó), amely azonban pontatlanságokat is tartalmaz. A genealógia — azaz származástan — 1951-ben hivatalosan megszűnt, amikor a Magyar Genealógiai és Heraldikai Társaságot egy adminisztratív lépéssel feloszlatták. Nem kis mértékben Vajay Szabolcsnak, a nemzetközi szövetség elnökének és az itthoni szakemberek erőfeszítésének köszönhető, hogy 1983-ban megszülethetett a Magyar Történelmi Társulat Archeográfiai, Genealógiai és Heraldikai Szekciója. A külföldön élő szakemberek közül Vajay Szabolcson kívül a cikk megemlíti az egyesült államokbeli Vásárhelyi Miklóst és Kovách Ödönt, továbbá a svájci Muray Alajost. Ugyan az MSZMP 1962-es VIII. kongresszusának határozata hivatalosan is igyekezett lezárni az ellenségeskedés és a bizalmatlanság korszakát — írják a Valóság szerzői —, az „osztályellenség”, illetve „osztályidegenség” bélyege még ezután is csak hosszú évek alatt kopott le az érintettekről. Az első említésre méltó, e tárgyba vágó riportot Ruffy Péter közölte 1962-ben a Magyar Nemzetben, tényszerűen leírva, hogy (báró) Puchner Károly és családja Bikaion, régi falujában él. Igaz, nem a kastélyban, hanem kétszoba-konyhás lakásban. Vasúti éjjeliőr, előzőleg farakodó volt. Felesége a termelőszövetkezetben fizikai dolgozó, egyik fia villanyszerelő, a másik asztalos. 1972 nyarán nagy vihart keltett riport jelent meg a Magyar Nemzetben Somogy megye egykori legismertebb mágnáscsaládjának egyik leszármazottjáról, (gróf) Somssich Zsigmondról. A magyarországi publikációk közül ebben esik szó először a volt uralkodó osztályokat is ért megpróbáltatásokról : kitelepítésről, kényszermunkatáborról. Idekívánkozik egy szociográfia: Pölöskei Ferenc és Takács Ferenc rádiós dokumentumműsora (1972), az ebből készült folyóiratriport (1973), majd könyv (1976), amely az Esterházyak grófi ága uradalmi embereinek sorsát mutatja be tényszerűen, megszólaltatva két volt grófnőt is, köztük Esterházy Móricnét, aki beszél fiáról, lányáról, unokáiról is. Két unokája, Péter és Márton országos híresség lett, az egyik íróként, a másik labdarúgóként. Ugyancsak úttörő vállalkozás volt a História című folyóiratban Rátki Andrásnak a Belügyminisztérium irattárában végzett kutatómunkája alapján publikált első, hivatalosnak tekinthető magyarországi összegzése az 1951-es budapesti kitelepítésekről. Magyarországon a háború után volt arisztokraták memoárjai még nem jelentek meg — kivétel a történelmi szerepet játszott Károlyi Mihály és Andrássy Katinka nagy sikert aratott, több kiadást megért visszaemlékezése, illetve Károlyi levelezése. A Valóságban megjelent tanulmány befejező része a politikai emigráció szerepével foglalkozik. Megállapítja: az emigrációban élő volt főnemesek viszonylag kis része került a háború végén Nyugatra. Az emigrációról szóló legátfogóbb könyvek szerzője, Nagy Kázmér és Borbándi Gyula egyaránt távozásuk időpontja szerint különbözteti meg őket, így mindketten „negyvennégyesek”-ről, „negyvenhetesekről” és „ötvenhatosokról” írnak könyveikben. A magyarországi helyzet változása, a hazalátogatók tapasztalatai, Magyarországnak a diaszpórával fenntartott kapcsolatai elősegítették, hogy a párbeszédtől korábban elzárkózó emigráns politikusok egy része a hetvenes évektől kezdett hajlani legalább a hazalátogatásra. Köztük van többek között (gr.) Dessewffy Gyula is, aki 1985 szeptemberi látogatásáról elismerően, bár kritikusan írt. 20
