Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-06-27 / 13. szám
1. A Széchenyi fürdő a Városligetben 2. A Király fürdő a budai Fő utcában 3. Vízköpő a Gellert fürdőben 4. Régi vízköpő a Császár fürdőből 5. A Rudas fürdő török falikútja Évezredek óta ismerik és használják is a földből feltörő vizek gyógyító erejét. A természet felbecsülhetetlen ajándéka számunkra, hogy hazánk a gyógyvizekben leggazdagabb országok egyike. Vajon hogyan sáfárkodunk ezzel az adottságunkkal? Kellően megbecsüljük-e páratlan természeti kincsünket? A Kárpát-medencében a fürdőkultúra első nagy korszaka a római uralom idejére esett. A kétezer éves Aquincumot joggal nevezhetjük Budapest fürdőváros ősének: az ásatások során ugyanis nem kevesebb, mint tizenhat, a római korban épített fürdő nyomára bukkantak. Anonymus, III. Béla király névtelen jegyzője pedig hosszan és meggyőzően azt fejtegeti, hogy nagy szerepük volt a meleg forrásoknak abban is, hogy Attila király 451-ben Skythiából vándorolva seregével Pannóniában, a Dunához közel állította fel székhelyét és abban is, hogy Árpád fejedelem itt telepedett le népével. Számos adat bizonyítja, hogy a kereszténység felvétele utáni időkben a budai hévforrások messze földön "Híresek voltak. A betegápolással foglalkozó jobannitáknak már 1178-ban szerzetesháza volt itt, tagjaik számára kórházat és fürdőt építettek a mai Császár fürdő forrásai mellett, és itt gyógyították a Szentföldről hazatérő katonákat. II. András, aki maga is részt vett a keresztesháborúkban és a pápától a „Jeruzsálem királya” címet is elnyerte, a budai forrásokhoz ispotályt építtetett a pestises és leprás betegek ápolására. Ez a kórház a régi Sárosfürdő, azaz a mai Gellért helyén állott, s benne a gyógyító munkát II. András leánya, a később szentté avatott Erzsébet irányította. Mátyás király idejében is virágzott a fürdőkultúra. Az udvari fürdő a mai Rác fürdő elődje lehetett, amelyet fedett folyosó kötött össze a várbeíi palotával. A budai fürdők a török időkben élték fénykorukat. A hévizek korlátlan lehetőséget nyújtottak a mohamedán fürdőkultúra felvirágoztatására. Edward Brown angol utazó 1673-ban nyolc budai fürdőbe látogatott el és elragadtatással írta le azok szépségét, kitűnő berendezését, pompázatos épületeit. Különösen Véli bég fürdőjéről áradozik, amelyet Szolimáin pasa tovább tökéletesített. Egy XVII. századi török dalnok, Vüdsudi Mehmed pedig e szavakkal dicsérte: „Szebb vagy Buda vára, mint maga Isztámbul, Tündér szépséged mögött ott kullog az, hátul. És fürdőid! Azoknak sehol sincs mása, Brussza hévize — pocsolya Öhozzája!” Buda visszafoglalása után a város romokban hevert. A törököktől visszavett fürdőket kincstári tulajdonnak tekintették, ám a kincstár nem tartotta jövedelmező üzletnek felújításukat, igyekezett mielőbb túladni rajtuk: szép sorjában elajándékozták őket. Nem csoda hált, ha a gyógyfürdők nagy múltjuk ellenére hosszú ideig nem, vagy alig fejlődtek. Még akkor sem ismerték fel a gyógyforrások jelentőségét, amikor maga a város már rohamosan fejlődötF. Jó két évszázadnak kellett eltelnie, amikor ismét napirendre került a gyógyfürdők ügye, de a tervszerű fürdőfejlesztés csak a városligeti artézi kút fúrása után kezdődött meg. És további 30 év kelleti ahhoz, hogy a városligeti szerény fürdő helyén Budapest egyik legszebb — Széchenyi nevét viselő — fürdőpalotája felépüljön. Aztán az első világháború gátat vetett a fürdőfejlesztésnek. 1922-ben azonban megalakult a Budapest Fürdővárosi Egylet, nem sokkal később (1929-ben) pedig új fürdőügyi törvény látott napvilágot és létrejött az Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottság. Működésük gyümölcse 1937-ben érett be, amikor Budapesten rendezték meg az első nemzetközi fürdőügyi kongresszust, amelyre számos szaktekintély érkezett a világ minden részéről. Itt határozták el, hogy a Nemzetközi Fürdőügyi Szövetség székhelye Budapest lesz, mondván: „Egyetlen város sem tarthat igényt erre több joggal, mint Budapest, amelyet a természet pazar bőséggel halmozott el kitűnő gyógyvizekkel, páratlan természeti szépségekkel. A magyar orvosok magas színvonalú szakmai felkészültsége, vízgyógyintézetek kitűnő felszereltsége, a balneológiái kutatások támogatása méltóvá teszik ezt a várost, hogy a gyógyfürdők nemzetközi ügyeit innék intézzék.” A második világháború után' új fejezet kezdődött a hazai gyógyvizek történetében. Történt ugyanis, hogy egy sor helyen, ahol — olaj, gáz, víz, ásványi kincsek után kutatva — behatoltak a föld mélyébe, hévizek törtek fel. S ha már ott volt az értékes víz, akkor helyi pénzből vagy állami támogatással fürdők tucatjait építették fel. Nincs is ma hazánknak olyan megyéje, ahol legalább négyöt gyógyvízre épült fürdő vagy strand ne lenne. Magyarországon ma száznál is több a gyógyfürdőhelyek száma, s köztük nem is egynek a vize a világ leghatásosabbjai közé tartozik. Gondoljunk csak a lassan határainkon túl is ismertté váló balfi, büki, zalakarosi, harkányi, gyulai, parádi, hajdúszoboszlói fürdőkre. Mondottam: lassan ismertté váló. S ez baj! Mert „nagyhatalmak” lehetnénk a gyógyüdültetésben, ha nagyobb propagandát fejtenénk ki ezen a téren, s persze, ha magukra a fürdőkre, fürdőszállókra, azok környezetére is több pénzt fordítanánk. Ha mindenki tudná, hogy hévízi csodatavunk, Európa legnagyobb meleg vizű tava százezreknek adott már gyógyulást, és a gyógyultak szerint ez a víz varázserővel bír; ha elterjesztettük volna a nagyvilágban, hogy fővárosunk huszonhat fürdőjének és strandjának vizei mozgásszervi bántalmakat, gyulladásokat, szív- 'és érrendszeri betegségeket, érelmeszesedést, nőgyógyászati panaszokat, idegkimerültséget, emésztőszervi és vesebetegségeket, gége- és hörghurutot és mindenféle ízületi bántalmakat gyógyítanak. Ha híre ment volna külföldön, hogy hány gyógyfürdőnkben történtek már a csodával határos esetek: súlyos betegek az előírt kúra után egészségesen távoztak. Ám minderről ez ideig szemérmesen hallgattunk. Gyógyforrásaink hatalmas nemzeti vagyoni képviselnek, amelyet kamatoztatni kell. Készen is állnak nagyszabású tervek a fejlesztésre, gyógyüdülőhelyék, gyógyszállók építésére. Közben azonban a meglévő értékeket, a régen épült műemlék fürdőinket is célszerű gondozni, karbantartani. Ez önmagában is hatalmas összegeket emészt fel. miután évtizedes mulasztásokat kell pótolnunk. „A gyógyforrás — pénzforrás” — hangoztatta néhány honatya a század elején. Volt, aki hitte, volt, aki nem. Ma mind a balneológusok, mind az idegenforgalmi szakemberek egyaránt ezt vallják és a forrásokból bugyogó kincs eddiginél jobb hasznosításán fáradoznak. Árokszállási éva VARÁZSLATOS VIZEK 9
