Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-06-27 / 13. szám
Magyar zeneművészek A Magyar Fórum augusztusi zenei találkozója elé Két név, két jelkép: Liszt Ferenc és Bartók Béla. Az egyik a XIX. századé, a másik a XX-é. Mindketten Magyarországon születtek és mindkettőjük sírja idegen földön van. Van azonban egy lényeges különbség a két életpálya között: az egyik a lehetőségek vonzásában alakult, a másik a körülmények taszításában. Hajdani és mai pályatársaik — szólóestről csak ábrándozó zenekari tagoktól világhírű karmesterekig — mind besorolhatók lennének e két sorstípus valamelyikébe. De hányán is vannak, voltak a Liszt és Bartók útját járók, akik bárhol a világban a magyar zenekultúra jó hírét öregbítették? A legnagyobbak nevével szinte naponta találkozunk. Februárban köszöntötte a zenei világ a kolozsvári születésű, Bernben élő zeneszerzőt: Veress Sándort 80. születésnapja alkalmából. Tanítványa, a dicsőszentmártoni Ligeti György Hamburgban él, de művei állandóan szerepelnek a világ koncerttermeinek műsorán. (Itthon az Állami Bábszínház felnőttelőadásain 1972 óta hallhatjuk Aventures c. művét.) A lemezgyűjtők nagy becsben tartott értékei közé tartoznak Ormándy Jenő, Széli György, Fricsay Ferenc, Dohnányi Ernő karmesterek, a Léner- és a Magyar Vonósnégyes, Szigeti József, Zathureczky Ede hegedűművészek felvételei. Dúdoljuk Kozma József sanzonjait, Rózsa Miklós és Polgár Tibor könnyű melódiáit (de jelentős, szimfonikus műveiket már kevésbé ismerjük.) És még hány nevet sorolhatnánk emlékezetből abban a biztos tudatban, hogy a felsorolás hiányos. Hát még, ha a hírnév reflektorfényével kísért pályák mellett fel akarjuk villantani a jelentős, bár kevésbé ismerteket is. Ilyenkor az alkalmi kutató egyik fontos forrása egy jó zenei lexikon. Például az alaposságával, rendszerezettségével a legtöbb enciklopédián túltevő német nyelvű Riemann. Üssük fel a legelején, az A betűnél! Az első magyar név Ábrahám Pálé. „Abraham”-nak van írva, de Márai Sándor verse óta tudjuk, hogy idegenben „lehull nevünkről az ékezet”, márpedig a Bál a Savoyban, a Hawaii rózsája és sok más, világsikert aratott operett szerzője évtizedeket töltött idegenben, amíg megérkezett tragikus élete végállomására, egy hamburgi idegszanatóriumba. Hiányzik az ékezet az Egyesült Államokban élő hegedűművész, a chicagói vonós kamarazenekar alapítójának, Ákos Ferencnek a nevéről is. Majd jönnek sorban az A-betűsök: Alpár Gitta, az operaénekesből lett operettcsillag; az 1976-ban Zürichben elhunyt Anda Géza, aki svájci mesterkurzusain hány, azóta világhírűvé lett zongoraművésznek adta át mindazt, amit ő a budapesti Zeneakadémián kapott mesterétől. Dohnányi Ernőtől. Anday Piroska — a lexikon Rosette-nek írja keresztnevét — ő is a budapesti Zeneakadémián tanult, méghozzá Hubay Jenőnél hegedülni, hogy aztán Anthes György tanítványaként az operaszínpadon fusson be karriert. Nem is akármilyent: 40 évig volt a bécsi Staatsoper tagja. Anhalt István — Kanadában él — Kodálynál tanulta mindazt, amit a zeneszerzés mesterségéből megtanulni lehet, míg a Párizsban élő zeneszerzőt, Arma Pált maga Bartók buzdította a népdalgyűjtésre. Micsoda mesterek és micsoda tanítványok! És tegyük hozzá: milyen kanyargós életutak ... Arató István például Zágrábban született, onnan jött Szegedre tanulni és doktorálni, később az algíri konzervatórium igazgatója lett, majd a zeneelmélet docense — Zürichben. Tizenhárom magyar nevet találhatunk a tekintélyes enciklopédia egyetlen betűjénél. Közülük nyolcán — a felsoroltak — nem abban az országban élnek, amelyben születtek, és életük is más földön ért véget. Ezeket az arányokat természetesen nem szabad egyedül századunk viharos történelmének számlájára írni, a bartóki jelkép ellenére sem. Vegyük figyelembe, hogy a zene nyelve nemzetközi nyelv, egy tehetséges zenésznek — vonzó szakmai lehetőség megcsillanásakor — nem kell tudnia eligazodni prepozíciók, segédigék és más grammatikai finomságok szövevényében ahhoz, hogy egy másik országban folytassa pályáját. Viszont — s ez már konszolidált napjaink eredménye — örökre külföldre távoznia sem kell, hazát és szívet cserélve, hogy elfogadhasson egy több évre szóló külföldi szerződést. Nevek tucatjait sorolhatnánk itt, akik a világ operaházaiban, koncertpódiumain, zeneiskoláiban így szereznek elismerést hazájuknak, de az ő nevük mellett csak az áll, hogy „magyar” és nem az, hogy „magyar származású”. (Egyébként ez a kategória nem nagyon szerencsés, hiszen külföldön élő honfitársaink zöme magyarnak vallja magát és nem magyar származásúnak.) Ez a kérdés gyakran szóba is kerül, ha neves művészeink itthoni fellépéseik alkalmával anyanyelvűk megőrzéséért „dicséretet kapnak” az őket meginterjúvoló újságíróktól. „Ezen nincs mit csodálkozni — mondta Eötvös Péter, a Párizsban, Londonban egyaránt otthonos zeneszerző-karmester —, sok nyelven beszélek jól, de egyiken sem úgy, mint az anyanyelvemen, hogy a szavak minden színét, ízét érezzem.” Mintegy két tucat művészinterjút hallgattam végig, valamenynyien az utóbbi két évben nyilatkoztak a Szülőföldünk rádióadás riportereinek, Albert Gizellának és Varsányi Zsuzsának, de akcentussal csak egyikük beszélt, ő joggal: Viviane Gömöri zongoraművésznő ugyanis hathónapos korában került Franciaországba. Kicsit nehezen ejtette ki Kodály művének címét, a Marosszéki táncokat, viszont gyakran játssza — Bartók Harmadik zongoraversenyével együtt. De lapozgassunk tovább a lexikonban, természetesen feladva a teljességre való törekvést, hiszen a felsorolt A-betűsökön kívül mintegy 110 „külföldi” magyar névvel találkozhatunk Barabás Sári operaénekesnőtől Zsigmondi Dénes hegedűművészig. A legkorábbi név az 1576-ban Padovában meghalt lantos-zeneszerzőé, Bakfark Bálinté. A lexikon sze-Szigeti József hegedűművész Ormdndy Jenő karmester Arma Pál zeneszerző A-10
