Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-06-13 / 12. szám
I gyerekektől. Meg rajzokat. És a levelek arról szólnak: milyen jó, hogy most már ők is foglalkozhatnak a művészettel. Mert tanultak egy módszert, és így nincs szükségük másra, mint színes ceruzákra vagy filctollakra. A gyerekek emlékeztetik saját gyermek- és ifjúkorára: első rajzaira, kezdeti szín- és formatanulmányaira, majd a párizsi galériára, ahol kiállította „ezeket a dolgokat”. — És tudja, mit írtak rólam a kritikusok? Azt, hogy fantasztikus tehetség vagyok, de nem festőművész. — Letörte a kritika? — Ahogyan visszaemlékszem, egyáltalán nem. Mert mit is jelent az, hogy „festőművész”? Azt, hogy valaki annak nevezi magát! — És minek nevezi magát Victor Vasarely? — Plasztikusnak. Jó lenne lefordítani a szót magyarra. De ez ismét nehéz, teljes mondat szükségeltetik hozzá: A plasztikus olyan művész, aki térhatású-kinetikus (mozogni látszó) alkotásokat készít, „négydimenziós” műveket. Vasarely szerint „ötdimenziósokat”. Az ötödiket már nem a művész produkálja, hanem a néző, a közönség „látja bele” a műbe. Esetleg mindenki mást és mást. — Nézze például ezt! — mutat a komód fölötti kompozícióra. — Van, aki tökéletesnek tartja, én meg, ahányszor csak ránézek, mindig találok benne valami hibát. Lefotózom a mestert a kanapén, azután a „hibás” képet célzóm meg. De Vasarely szól, hogy várjak, elébe áll, mintegy jelenlé-1. A mester dedikál a budapesti Vasarely-múzeum megnyitásakor 2., 3., 4. Színes házak - megszépített homlokzatok és tűzfalak - az Alapítványi Központ vitrinjeiből 5. Katica 6. Colán 7. Ellen A festmények diáit a művész bocsátotta rendelkezésünkre A SZERZŐ FELVÉTELEI ES REPRODUKCIÓI tett újjá, mivé fejlődött a hetvenes évekre. És könnyen lehetséges, hogy az 1937-es „Axonometrikus tanulmány 1” és az 1935-ös „Cube-Axo” nemcsak az 1968-as „Bidin”-nek, hanem ennek az új irányzatnak is előképei; hogy azok az éppen félszáz esztendős, egy kocka hat oldalára kivetített zöldes-fekete színű emberfő-foltok valamilyen megújult módon és formában megjelennek majd az új Vasarely-periódus lapjain? tével hangsúlyozva, hogy ez az ő alkotása, legyen olyan, amilyen. Azután visszaül, cigarettára gyújt. Claire asszony, a mester felesége, művésztársa, követője, most halkan megszólal: — Ez ma már a második. — Azelőtt napi huszonötöt is elszívtam, most meg átlag másfél a napi adagom. Ha ma kettő, holnap csak egy jut. A terveiről faggatom. De mintha önmagának mondaná: — Szerintem a mű elkészült. Mindent, amit meg akartam és amit meg tudtam csinálni, azt megcsináltam. De azért... Szóval hozzákezdtem egy új sorozathoz. Egy új periódus képeihez. Eddig vagy húsz lap készült el. „Figurális absztrakciók” — így nevezem őket. De te más nevet adtál nekik — fordul feleségéhez. — Minek is nevezted őket? — Geometrikus ábrázolásoknak. — A lényeg — magyarázza Vasarely —: absztrahált emberi figurák, feketében vagy fehérben, amelyek axonometrikus terekben helyezkednek el. Most írnom kellene arról, hogy Vasarelynél az új mindig relatív. Monográfiája harmadik kötete erre számtalan bizonyítékot kínál, bemutatva például vagy negyven oldalon át, hogy a harmincas években született alkotások egyike-másika hogyan szüleLátni kellett volna a képeket. De nem lehetett. Mert a sorozatot egy amerikai pénzember kötötte le, s övé lesz — ha Vasarely aláírja a szerződést — nemcsak a képenkénti 300-300 szitanyomat kiadásának, hanem az első publikációk és reprodukciók megjelentetésének joga is. A mű mégsem készült el, teljesen legalábbis nem. Sőt, még az is előfordulhat, hogy az új alkotói korszak néhány darabja magyar címet kap. Mint ez már annyiszor megtörtént. Vasarely 1930-ban utazott ki Párizsba, egy plakátpályázat díjából, s aztán a festőművészek fővárosában maradt. De még a hatvanas-hetvenes években is akadnak művei, ilyen címekkel: Május, Álom, Kalota, Tukoer, Vonal... Monográfiája III. kötetének 77. oldalán — és nem ez az egyetlen ilyen oldal — a négy bemutatott kép közül három magyar „nevet” visel: Matyó, Homok, Fel-Gömb. És egyik sem készült 1969 előtt. De állandó kiállításai, múzeumai is jeleznek valamit, öt ilyen van jelenleg a világon, ebből kettő hazánkban: az egyik Pécsett, a szülőházában, a másik Budapesten, a Zichy-kastélyban, és lehetséges, hogy megnyílik egy harmadik is, Dorogon, ahogyan erről a Magyarország című hetilap hírt adott. Az is ide tartozik, hogy a két nagy életmű-kiállítás — a pécsi és a fővárosi — teljes anyagát a mester ajándékozta nekünk. Meg az is jelent valamit, hogy Annet-sur-Marne-ban, a kert fái mögé bújt kis villában, naphoszszat magyarul beszélgetnek ők ketten, a művész és a művész felesége, hiszen Claire asszony is innen származott el. — Ezek szerint nem lazultak, hanem erősödtek az idő múltával a szülőföldhöz fűző szálak —"állapítom meg inkább, mint kérdem, és Vasarely rábólint: — Így van. Megmaradt az anyanyelv, megmaradtak a hagyományok, és nem tagadom, ha egy magyar dalt hallok, ha egy érdekes emberrel találkozom hazulról, megmozdul valami a szívemben. Valami kis érzés, ami addig hallgatott. De rögtön hozzáteszi: — Persze, én ebből a szempontból egy csöppet sem vagyok romantikus. És ugyanez a helyzet Franciaországgal is. Maga az állam nevezett ki franciává, de én tulajdonképpen világpolgár vagyok. És ez magyarázza, hogy a festészetem is nemzetközi. Talán úgy is mondhatnám: univerzális. A kért és kapott 30 perc már háromszor is eltelt. Claire asszony, amíg kikísért, arról faggatott, hogy vajon megvan-e még az öreg gimnázium a Váci utcában. — Oda jártam ötven éve, de még nem felejtettem ám el! Végül egy üzenetet bízott rám: — Üdvözletünket küldjük a magyaroknak! — Átadom — ígértem meg. — De hogyan? — kérdezte ő, kissé bizalmatlankodva. Így. GARAMI LÁSZLÓ 17
