Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-06-13 / 12. szám
mihez fogunk kezdeni önmagunkkal. Ez adódott többek között abból is, hogy egy számunkra ismeretlen közegbe kerültünk és nem tudtuk, hogy ez a közeg milyen lehetőséget rejt a mi számunkra, de adódott abból is, hogy a magyarság szellemi életének megszervezése a háború utáni újjáépítés első MAGYARSÁG A KÁRPÁTALJÁN Kárpátalján a legjelentősebb magyar irodalmár évtizedek óta Bállá László, aki nemcsak íróként, de irodalomszervezőként és a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőjeként is jelentősei alkotott. — Milyen jelenleg Kárpátalján magyarnak lenni? Hogyan változott az itteni magyarok hangulata, helyzete az elmúlt évtizedekben? — Nem szeretem az ilyen kérdéseket. Hogy élnek? Mit jelent Kárpátalján magyarnak lenni ? Pontosan azt, mint Magyarországon, Csehszlovákiában, New Yorkban vagy Párizsban, vagy akárhol másutt a világon. Miért nem szeretem ezt a kérdést? Mert úgy érzem, hogy a mai magyarság, pontosabban a magyarországi magyarság nemzettudatában az utóbbi évtizedekben beállt valamilyen zavar. Bennünket, akik nem élünk a mai Magyarország határai között, elképzelnek valamilyen különleges valakiknek, akik különbözünk a Magyarországon lakó magyaroktól, holott bennünket semmi el nem választ, csak egy vonal a térképen. — De hát ez nem képzeletbeli vonal, ez nagyon is valóságos . . . — Ez egy valóságos vonal, de egy nemzettesten halad keresztül és ez a nemzettest egységes mindenféleképpen, összetartja a •nemzettudat, összetartja a közös kultúra és összetartja az egymáshoz tartozás érzése, az egymás felé törekvés. Ezért rendkívül idegesít, amikor Magyarországon megkérdik, hogy hova való vagyok, megmondom, és azt felelik, milyen jól beszélek magyarul. Én ezt sértésnek érzem. Azért is bántó számomra ez a megállapítás, mert feltételez még valamit. Feltételezi azt, mintha valaki elvárná tőlünk, hogy a nyelvünket elhagyjuk, és valakihez asszimilálódjunk. Ezt nemcsak hogy mi nem vagyunk hajlandók megtenni, de senki tőlünk el nem várja. Sőt, az ellenkezőjére buzdítanak. — Jól látom, hogy az utóbbi években különösen intenzíven fejlődik a magyar nyelvi kultúra? — Én azt hiszem, hogy ez a valóság. Eltelt az a negyven év, amelyre szükség volt ahhoz, hogy a mi itteni sajátos kultúránk egyrészt talpra álljon, másrészt felnevelje azokat az erőket, amelyek lehetővé tették az utóbbi években az előrelépést. — Fölvázolná az itteni magyarság háború utáni történetének szakaszhatárait? — Volt kétségtelenül egy első szakasz, amit én a bénaság szakaszának neveznék. Ezt a bénaságot kiváltotta a háború utáni sokkolt állapot is, amikor mi, itteni magyarok nem tudtuk még, hogy lázas hónapjaiban, éveiben nem tartozott a legsürgetőbb feladatok közé. Második szakasznak nevezném a negyvenes éveknek a végét, amikor megkezdődött a magyar nyelvű oktatás, amely nagy lendületet adott az itteni magyar kultúra kirügyezéséhez. Ugyanilyen lendületet adott a magyar nyelvű középiskolai oktatás megkezdése az ötvenes éveknek az elején. Eddig az időpontig ugyanis csak magyar nyelvű általános iskolák működtek, és a hetedik osztály befejezése után a gyerekek orosz vagy ukrán iskolákban folytatták a tanulmányaikat. Ekkor azonban megnyíltak területünkön az első magyar középiskolák, megkezdődött a tankönyvkiadás a magyar iskolák számára. A következő nagy lépés volt lapunk újjászervezése 1965-ben. A mi lapunk — amelyik még 1920- ban indult és a magyar nyelvterület egyik legrégebbi napilapja — 1965-ig gyakorlatilag szünetelt, illetve az ukrán testvérlap fordításaként jelent meg. Üjjászervezésőt követően módunk nyílt a szerkesztőségen belül egy erős magyar szellemi műhelyt létrehozni, amelyik az egész itteni magyar kulző, kultúraszervező tevékenységünk eredményei már beértek, és amikor az a nagyon fiatal gárda, akikkel akkor indultunk, felnőtt a feladatához. Amikor már azt mondhattuk, hogy nemcsak a szerkesztőségben rendelkezünk fölkészült és ütőképes újságírógárdával, hanem kifejlődött egy fiatal írónemzedék is. — Ma a József Attila Irodalmi Stúdióban ötvenegynéhány fiatal tollforgatónk működik, és ebből mintegy tizenötre tehető már azoknak a száma, akiket hivatásos íróknak tekintünk. — Volt egy időszak, amikor az egész világon lebecsültük a nemzeti gyökerek jelentőségét. Mintha a 60-as évek utópiáinak az idején vagy a 70-es években ez valami módon fölerősödött volna ... — A legnagyobb ostobaságnak tartom a nemzeti jelleg lebecsülését. Hiszen az ember nemzetisége hozzátartozik az énjéhez. Az, hogy én magyar vagyok, a másik német, a harmadik francia, a negyedik orosz, hozzátartozik az egyéniségünkhöz. Enélkül én nem vagyok önmagam. Vedd el tőlem a nemzetiségemet, és én megszűntem én lenni. Ezt nem lehet lebecsülni, nem lehet kiiktatni. Ez egy olyan kategória, amely szerves és nélkülözhetetlen összetevője az embernek. Ahhoz, hogy bennem létezzék a megfelelő harmonikus életérzés, hozzátartozik a nemzetiségem is, hozzátartozik a nyelv, amelyen beszélek. — Tehát az, amire szükség van, az integráció, de nincs szükségünk az asszimilációra? — Mi, az itteni magyar szellemi élet művelői az integráció folyamatát a legkevésbé sem fékezzük, sőt, igyekszünk elősegíteni, mert hiszen ahhoz, hogy az itteni magyarság fennmaradjon, megőrizze nemzeti jellegét, az kell, hogy ez a népcsoport eredményeket érjen el életének formálásában. Ehhez viszont be kell kapcsolódnia az ország életébe, vérkeringésébe, hogy ilyenformán minél jobban meg tudja valósítani önmagát abban a társadalomban, amelynek szerves része. — Mostanában csökken vagy nő azoknak, a száma, akik a magyar nyelvet, a magyar kultúrát, a magyar történelmet választják szakmájukul, érdeklődésük tárgyául? Születésnapi beszélgetés a hatvanéves Bállá Lászlóval túra föllendítéséből is kivette a bőszét. A másik jelentős esemény az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszakának a megnyitása. A fordulat időszakának nevezném a 70-es évdknek a végét, a 80-as éveknek a legelejét, amikor a mi 1965-ben kezdett irodalomszerve18
