Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-06-13 / 12. szám
Pest déli peremkerülete az egykori Pest| szentlőrinc, mára kertvárosból nagy lakótelepek kerületévé vált. A hetvenes évek elején épült ifjúsági lakótelep talán a legbarátságosabb közülük. Az itt épült másfél szobás öröklakásokat — annak idején a legolcsóbbak közé tartoztak — fiatal házasok kapták. Itt ilakik az egyik ház negyedik emeletén a Morvái család: Morvái Béla, felesége és két fiuk. A feleséggel délután négyre beszéltük meg a találkozót, mert akkor fejeződik be a nagyobbik fiú, a nyolcéves István sportversenye. Megérkezik a Trabant, hátsó ülésén a 'két gyerek. Vidámak, mert István két első és két második 'helyet szerzett a futószámokban. A másfél szobás lakás nagyszobájában világos színű elemes bútor, ülőgarnitúra, a ikisszobában a gyerekek ágyai, szekrény, íróasztal és egy bordásfal. A kisebbik fiú, a most négyéves Béla ágya felett a tapéta néhány helyen elszakadva. — Régebben, amikor még egészen apró volt — meséli az anyja —, amíg nem tudott elaludni, azzal foglalta el magát, hogy a tapétát tépte. Mostanában jött meg az esze. A múltkor azt kérdezte, mikor csináltatjuk meg, mert csún a. Csöngetnek, megérkezik a családfő, Morvái Béla is, aki a közeli élelmiszerboltban vezetőhelyettes. — A feleségem egyáltalán nem szigorú a gyerekekkel — kapcsolódik a beszélgetésbe — mindent megenged nekik, így aztán egész nap ugrálnak a foteleken, az ágyakon. — Az iskolában viszont kitűnő a magatartásuk — veszi védelmébe a gyerekeket Márta. — Amikor bemegyek a szülői értekezletre, dicsérik őket. — Mennyi a család bevétele? — váltok témát. — Én még most is gyermekgondozási segélyen vagyok — kezdi a fiatalasszony —, bár a kicsi elmúlt hároméves. De allergiás bizonyos másoknál enyhe lefolyású fertőzésekre, ilyenkor asatmaszerű roham jön rá. Ezért méltányossági okokból tovább íkapom az állami gyermekgondozási segélyt, :a gyest. Ami nem nagy különbség a .tavalyi fizetésemhez képest; a közeli Magnezitipari Műveknél dolgoztam anyagbeszerzőként, 3500 forintért. A gyes pedig 2300 forint. — Én a családi pótlékkal együtt nyolcezer - ötszáz-nyolcezernyolcszáz forintot hozok haza — teszi hozzá Morvái Béla. — Mellékállás, különkereset? A középérték Az átlagmagyart Kovács Jánosnak hívják és a Statisztikai Hivatal kiadványaiban él. Ö testesíti meg az életben nem létező középértéket, amely azt hivatott reprezentálni, hogyan is élünk — általában. (S azért neveztük el Kovács Jánosnak, mert ez az egyik leggyakoribb név Magyarországon.) Tehát: Kovács János hatvanöt négyzetméteres lakásban él feleségével (huszonnégy éves korában nősült), továbbá nem egészen két (1,7) gyerekével. A férj a nap huszonnégy órájából - munkanapokon - valamivel több mint nyolc órát tölt munkahelyén, majd körülbelül két órát folytat kereső tevékenységet mellékfoglalkozásban. A statisztika szerint ketten együtt 12 820 forintot keresnek (a bérből és fizetésből élők egy főre jutó átlagjövedelme 6410 forint). Színházba évente 0,5 alkalommal, moziba hétszer jutnak el. Könyvre fejenként 355 forintot költenek. A tévét az év minden napján Kovács János 95 percig nézi, felesége 84 percig. Tanulásra, illetve olvasásra 47, illetve 26 percük jut. Háztartási munkára a férj 42 percet, fordít, az aszszony pedig 242 percet. vissza, mert éjjel-nappal ugráltunk a négy gyerek körül. A férj hozzáteszi: — Szeretem a melegvizes-fürdőket. Ezért én a barátommal egy hetet töltöttem Hévízen. A negyedik napon éreztem, hogy kipihentem magam, és az ötödiken már hiányzott a család. — Mennyi pénz megy el a kosztra? — Körülbelül hatezer forint. — A többi kiadás? — A lakás rezsije — a bankkölcsön törlesztése, villany, gáz, meleg víz — havonta ezerötszáz, a féli hónapokban több. A gépkocsi havi ezerbe kerül. Aztán mindig kell a gyerekeknek is valami: cipő, nadrág. Ügyhogy semmi nem marad a hó végére a pénzből. — Nem jut rá időm. Reggel hat órára megyek és este hét után zárunk. Csak két nap kerülök előbb haza, hétfőn és szerdán, amikor a feleségem iskolába megy, ia gimnáziumot végzi. — Szórakozás: színház, mozi, könyv? — Nem is tudom, mikor voltam utoljára színházban, olyan régen volt, csak azt tudom, mikor megyek. A jövő héten, mert meglátogat minket a vidéki sógornőm, és vigyázni fog a gyerekekre. Mennénk szívesen, de nem lehet a két fiútól. — Az a 'baj — teszi hozzá Morvái Béla —, hogy nincs se nagyszülő, se Pesten élő rokon, aki vigyázhatna rájuk. A gyereknevelés lemondással jár, ezt tudomásul kell venni. Én egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor jutottam el az utóbbi években meccsre, pedig nagyon szeretem a focit. — Tévé? — Még én nézem a legtöbbet, meg a gyerekek. A felesegem jön-megy, belekukkant, aztán folytatja a munkát. — Hol váltak tavaly nyaralni? — Én a barátnőmmel — neki is van két gyereke — és a két fiammal Csehszlovákiában töltöttem néhány napot. A férjem azalatt itthon kipihente magát... Mi meg holtfáradtan jöttünk g kell nézni minden fillért, mire adjuk ki — szólal meg végre a férfi. — Ügyeskedni is 'kell. A lakásfestést nyáron úgy oldjuk meg, hogy egy barátommal ketten csináljuk. Így olcsóbban ússzuk meg, mint ha mestert hívnánk ... A budapesti Városliget mögött épült a Kacsóh Pongrác úti lakótelep. Az egyik háromemeletes ház legfelső szintjén található Mehrli Péternek, feleségének és két lánygyermeküknek a „birodalma”. A két és fél szobás bérlakás szépen berendezett nappalijában ülünk le beszélgetni. A negyvenéves, megtermett, szakállas családfő a gazdasági alapokkal kezdi életük „titkainak” ismertetését: — Jelen pillanatban a fizetésem, a két gyerek után járó családi pótlékkal, kilenc és fél ezer forint. — Ez a pénz sok vagy kevés? — Attól függ, hogy mihez viszonyítjuk. Egy élelmüszerbolti eladó három-négyezer forintos alapfizetéséhez képest nagyon sok. De szerintem ők kapnak túlságosan is alacsony fizetést — ha a 'mai árakkal vetjük össze. De összehasonlíthatjuk az én jövedelmemet egy bányában dolgozó vájáréval, aki megkeresheti a havi tizenhatezret is. Tévedés ne essék, nem irigylem tőle. Végül hasonlíthatjuk a fizetésemet a munkatársaiméhoz, abban a hivatalban, ahol dolgozom, s akikor azt mondhatom, nincs okom a panaszra. — Mi a foglalkozása? — Főelőadó vagyok az Országos Vízügyi Hivatalnál. A műszaki értelmiségi rétegbe tartozom, abba, amelyről mostanában annyit beszélnek. — Más pénzforrás? — Igazságügyi, ingatlanforgalmi és vízügyi mérnöki szakértői munkát is végzek a bíróságok számára — 1977 óta. Akkoriban még egy általunk leválasztott kis lakásban éltünk, minden fillérre szükségünk volt. Azóta is végzem ezt a munkát. Ez átlagban havi háromezer forintot jelent. Péter átadjia a szót a feleségének, a vékony alkatú, de igen határozott egyéniségű Jutkának: — Én egészségi ökokból már „nyugdíjban” vagyok, de napi négy órát dolgozom a Várostervező Intézetnél, építésztechnikusként, összesen hétezer forintom jön így össze. — Ezek szerint havonta minimum tizenhétezer forint bevételre számíthatnak. Mennyi megy el ebből a háztartásra? — Mind — vágja rá azonnal a férj, és Jutka bólint. — Ki a pénztáros a családban? — Az a baj, hogy nincs — állapítja meg Péter. — Hó elején egy vázába tesszük bele az öszszes pénzt. Aztán húszadika után gyakran előfordul, ha belenyúlunk, csak egymás kezét tudjuk megfogni. A szépen takarékoskodó családokra mi nem vagyunk jó példa. — A kosztra elmegy körülbelül tízezer forint — számolgatja Jutka. — A ruházkodás is egyre nagyobb gondot okoz. A nagyobbik lány tizenhét, a kisebbik tizenegy éves. Már mindkettő divatosan akar járni. — Bár húszezer forint körül jön havonta össze — veszi át a szót Péter —, de én mégsem érzem soknak. Persze jobban élünk, mint azt az anyagi bevételeink engednék. Ügyeskedünk: túlórázunk, másodállásban dolgozunk, s 'a befolyt összegeket is igyekszünk „okosan” elkölteni. Például mi minden vasárnap déliben étterembe megyünk, mert szerintem ez pihenőnap még egy igen jó feleség és anya számára is. Ezt viszont csak úgy engedhetjük meg magunknak, hogy egy klubba járunk ebédelni, ahol az éttermihez képest olcsón, majdnem önköltségi áron ehetünk. Aztán említhetem a mostani kocsink történetét is. Régebben nekünk is „népautónk”, Trabantunk volt. De a gyerekek kinőtték. Amikor kocsikat selejteztek a munkahelyemen, megvettem az egyik Ladát. Ráadásul csak a vételár felét, negyvenezer forintot kellett készpénzben kifizetnem, ia Trabantot pedig hetvenezerért sikerült eladnom. Megmaradt harmincezer forint. Akkoriban történt, hogy lementem vidékre tíz liter bort venni, végül is vettem egy mezőgazdasági ingatlant huszonnyolcezer forintért, Kővágóőrsön, a Balaton-felvidéken. Mindent így hozunk össze. Most ezt a vállalattól kapott bérlakást akarjuk nagyobbra cserélni. — Szórakozás? — Hogy ne váljon egyhangúvá 'az életünk, hetente legalább egyszer elmegyünk színházba, hangversenyre — 'bérletünk van —, vagy moziba. Már nagyok a gyerekek, nincs velük gond. — Tévé? — Azt nem nagyon nézzük, ritka a jó műsor, illetve az olyan, ami minket érdekel. Esténként inkább rádiót hallgatok, s ha a család elaludt, olvasgatok. De csak a fotelban ülve, mert ha lefekszem, néhány sor után elalszom. Régebben csodálkoztam, ha ilyesmiről mesélt valaki. Ma már megértem, mert estére nagyon elfáradok. — Mennyit költenek könyvre? — Nem számoljuk — feleli Jutka. — Ha valali érdekeset látunk, megvesszük. — Ha három kívánságuk teljesülhetne, mi lene az? Most Jutkáé az elsőbbség: — Legyünk egészségesek, a gyerekek tanuljaak jól, jussanak be az egyetemre. Végül, mert ’éter nagyon sokat dolgozik, mutatkozzon ennek redménye anyagi gyarapodásban is, hogy keveebbet kelljen dolgoznia. — Én a Kos jegyében születtem, tehát örökké légedetlen típus vagyok — mondja Péter. — írni 'az egészséget illeti, ebben egyetértek a feleégemmel. Másodikként a gyerekek érvényesülést kívánom, legyen jó munkahelyük és boldog saládi életük.Végül pedig azt, hogy olyan érílrnes munkát végezzek, amit megfelelően elisíernek, anyagilag is. POKORNY ISTVÁN 14
