Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-06-13 / 12. szám

/

rtam róla már 1982-ben, amikor a tíz Bartók-mű ihlette kompozíciói megszülettek, de szemtől szemben még sohasem láttam.

Vajon milyen lesz, milyen „életben” az op art irányzat megteremtője, a 79 esztendős élő klasszikus, Victor Vasarely?

— Méltóságteljes! — ez a szó fogalmazódott meg bennem, amikor megpillantottam. Pedig nem azt a szálfa egyenes férfit láttam magam előtt, akit a kiállítási megnyitókról készült fotókon már annyiszor megcsodáltam. Kissé gömyedten, botjára támaszkodva, lábát erősen húzva lépdelt. A szoba teremmé tágult, a másodpercek időtlenné nyúltak —olyan hosszúnak éreztem útját, amíg a fogadószoba ajtajától a fal mellett nyújtózó kanapéig elért.

Tudtam: csak néhány hete hagyhatta el a kórházat és térhetett vissza Annet-sur-Marne-ba, e Párizs környéki csendes kisvárosba; mellékutcába bújt, fáik mögött rejtőzködő otthonába.

— Most, lábadozása idején is dolgozik? — kezdtem a faggatózást.

— Szünet nélkül! — felelte, s mintegy magyarázatképpen hozzáfűzte: — De ez a lábadozás már hat teljes éve tart. Akkor operáltak le a gerincoszlopomról egy kis „plecsnit”. Igaz, amilyen kicsiny volt, olyan nagy fájdalmakat okozott itt, a lábamban, a térdemben ...

Aztán hideg tárgyilagossággal, mintha nem is önmagáról szólna, kifejti, hogy az operáció során eltávolították vagy legalábbis elmetszették az idegek egy részét is, ezek pedig csak igen-igen lassan regenerálódnak.

— Jócskán kell tehát még idő ahhoz, amíg innen eddig — s mutatja a távolságot a derekától a bokájáig — minden teljesen rendbe jön.

De amikor munkájáról beszél, különösen amikor a „színes városok” kerülnek sorra, minden fájdalomról, betegségről megfeledkezik.

Pedig nem új keletű a gondolat. Jean-Louis Ferrier 1969-ben interjút készített Vasarelyvel. Egyik fő kérdése az volt, hogy milyennek képzeli a művész a jövő városát, építészetét.

— Chicagótól kezdve Londonon át Tokióig mindenütt egyformán építkeznek — mondja. — És csak szürke betonból. Mindenki tudja, látja: elviselhetetlenek ezek a sivár, egyhangú, egyszínű lakótelepek. De érthető: mindenütt a világon lakáshiány van, tehát gyorsan és olcsón kell az emberek számára otthonokról gondoskodni. Én tehát ezeket a formákat elfogadom, de csak alapként!

És hivatkozik rá, hogy az Aixen-Provence-i Alapítványi Központ felépítésének egyik célja éppen az volt, hogy az általa bemutatógépeknek nevezett eszközökkel a látogatók elé tárja: hogyan lehetne az ilyen halálosan unalmas építményeket megszépíteni.

Idézni akarom Jean-Luis Feróért, aki 1969-ben így vélekedett: ..Mindez nagyon lelkesítő... De

ez csak tervezgetés, az álmok birodalma!” De még mielőtt megszólalhatnék, kimondja ő maga, mi az elképzelés Achilles-sarka:

— A legfontosabb, persze, az lenne, hogy akadjanak gyárosok, akik hajlandóak az alumíniumra vagy az acélra megfelelő színt égetni; akik vállalkoznának rá, hogy a lávát összezúzzák, aztán az építész által előírt formába préseljék: akik kaphatóak rá, hogy színes cementet gyártsanak.

— És nem akadnak? Egyetlenegy sem akad?

— Dehogynem. Akadna. Csak

ez mérhetetlenül megdrágítaná az építkezést. Az egyik cementgyáros kiszámította: a fehér cement 12, a színes pedig 15-20 százalékkal többe kerülne, mint a szürke. Fantasztikusan nagy befektetés kellene tehát a gyártáshoz — foglalja össze —, ezt pedig a gazdasági krízis, az infláció, a világ növékvő eladósodása, a háborús pszichózis közepette senki sem meri vállalni.

De azért — betegen, közel a nyolcvanhoz, a három évtizedes küzdelembe bele nem fáradva — reményteljesnek látja a jövőt.

— Ha arra gondolok, hogy Johann Sebastian Bachot több mint 75 évvel a halála után, a Mátépassió előadásával Mendelssohn- Bartholdy fedezte föl újra, akkor nem kell elkeseredni, hanem tudomásul kell venni, hogy a színes városokra még tíz-tizenöthúsz évig várni kell!

Ha az Alapítványi Központ vitrinjeit — ahogyan ő nevezi: bemutatógépeit — nem is láthattam, a róluk írt és gazdagon illusztrált monográfiák, katalógusok meggyőzték: Vasarely talán még a legszürkébb betonkaszárnyát is megszépítené. A 22 vitrinben összesen 798 vázlat, rajz, modell van, illetve mozog, méghozzá automatikusan. A látogatóknak csak elébük kell ülniök, és láthatják a színes „alvóvárosokat”, a szemet gyönyörködtető nagyvárosi lakótömböket, az érdekesen díszített falusi otthonokat, mégpedig elöl-, oldal- és hátulnézetben egyaránt. Sok elképzelés szellemes, szép, de akad köztük, számomra furcsa is.

Hogy mit ajánl Vasarely?

Először is az általa felfedezett „plasztikai ábécé” alkalmazását. A példa ismét Bach:

— Ha egy jó orgonista elé odarakom a kottát, amit Bach írt, akikor a művész ma lejátssza ugyanazt, amit negyed évezrede a lipcsei Tamás-templom kántora, még akkor is, ha addig sohasem hallotta a művet. A zenének tehát megvan a maga ábécéje, mint ahogyan az írásnak, a világ valamennyi nyelvének is. A számok ábécéje pedig összesen tíz jel, mégis a számok végtelen változatát állítják elő belőlük.

Kis szünetet tart, majd megkérdi :

— Nem furcsa, hogy éppen a festészetnek nincs semmiféle alapábécéje?

Szónoki kérdés. Csupán bevezető, hogy Vasarely elmondja: milyen az ő „alfabetikuma”, színskálája és plasztikai egységei.

A skála tízféle színből áll, s ehhez járul még a fekete és a fehér. Elkészítette az „etalonját” is e tíz főszín, valamint a fehértől a feketéig ívelő szürkék húszhúsz árnyalatának. Az „ábécé” másik eleme, a plasztikai egységek pedig a geometrikus alakzatokat foglalják rendszerbe.

Az Aix-en-Provence-i Alapítványi Központ és a gordes-i Didaktikus Múzeum éppen azért épült, hogy ezeknek a szín- és formai elemeknek a variálhatóságát bemutassa, valamint hogy bizonyítsa: milyen bőséges nyersanyagválaszték várja az „ábécé” potencionális felhasználóit: üveg, színes cement, mozaik, fém, homokkő, kerámia, láva és a műanyagok ezernyi válfaja.

De Vasarely szerint nemcsak geometrikus díszítményekkel lehetne esztétikusabbá varázsolni a házakat vagy akár a teljes lakónegyedeket, hanem figurális díszítőelemekkel is: óegyiptomi motívumokkal, a néger művészet vagy a magyar folklórkincs elemeivel.

— Hogy milyen formákat, színeket használnak majd föl, az tér-NKSNtfLY OBUDNM

Óbudának az Árpád-hid és a Fő tér környéki része már eddig is afféle múzeumi fertálynak számított. Az időtől és a bontócsákánytól megkímélt es csodaszépen helyreállított épületeket egymás után vették birtokukba a kiállításra valóban én: mes művek - mint például Kassák Lajos és Varga Imre alkotásai vagy a megóvásra és bemutatásra méltó helytörténeti emlékek. És május 8-án eggyel ismét gyarapodott az óbudai kiállítások száma: megnyílt a Vasarely-múzeum.

Az otthont adó épület ezúttal is méltó a művekhez, amelyeket őriz. Igaz, tervezője, Jäger Henrik kőíaragómester az 1700-as évek közepe táján nem múzeumnak szánta, hanem a szomszédságában álló Zichy-kastély gazdasági épületének, de hiába, csak el kell ismerni: azok a régi mesterek remekeltek, amikor a rón ai kori csatornák fölé, a középkori alapokra ezeket a falakat fölhúzták. És remekeltek a helyreállítók is.

Több mint háromszáz Vasarely-mű kap otthont ebben a hatalmas épületben. Köztük néhány korai rajz is, amelyeket 1926-ban Vásárhelyi Győző még Podolini Volkmann Artúr iskolájában készített, azután a Bortnyik műhelyéből származó reklámgrafikák, a harmincas évekből való orvosi nyomtatvany-tervek és természetesen a különböző művészi periódusokból válogatott alkotások, egészen napjainkig. E kiállításból valóban megismerhető a Vasarely-életmű.

A megnyitón részt vett a mester is. És miután Somogyi László építésügyi és városfejlesztési miniszter átadta a nagyközönségnek a múzeumot, ő is szólt néhány szót.- Két beszédet hoztam magammal - mondta. Az egyiket még odahaza legépeltem, a másik itt található, köröskörül a falakon. Éj mivel a művek mindent elmondanak, minek is untatnám önöket szavakkal?

Ezzel zsebre vágta a papírt, amit ki sem nyitott, es leült dedikálni. Meghívókat, katalógusokat, plakátokat. Egy teljes órán át állt az asztala előtt a sor, és a mester csak írta, írta a nevét, ki tudja hányszor. Pedig elmondta, leírta, többször, mint itt a nevét: gyűlöli az aláírást.

15