Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-06-13 / 12. szám

Jó édesanyákká szeretném nevelni őket

1925 tavaszán, amikor Kodály Zoltán megszokott sétájára indult a budai hegyekbe, egy kiránduló leánycsapattal találkozott.

Nézte a vidám gyerekeket, és felfigyelt arra, hogy semmi mást nem tudnak énekelni, mint az akkor divatos slágert, a Schneider Fánit Rá kellett döbbennie, hogy az ifjúság „az analfabétaságnál is rosszabb, teljes zenei züllöttségben nő fel”.

2

3

|Odály 1929. április 14-én rendezte első gyermekkari estjét, óriási sikerrel. Gyermekkórusai az Éneklő Ifjúság néven ismert mozgalom elindítóivá váltak. 1937 karácsonyán, a Bicinia Hungarica 60 kétszólamú éneket tartalmazó első füzetének bevezetőjében így írt: „Galántai Népiskola, mezítlábas pajtásaim: rátok gondolva írtam ezeket, a ti hangotok cseng felém, ötven év ködén át... Ha minket effélékre (s még egyre-másra) megtanítanak, be más életet teremthettünk volna ebben a kis országban. így azokra marad, akik most kezdik tanulni.”

12

Eltelt újabb ötven esztendő, s mit mondhatunk most? Ismét ott tartunk, hogy a népdal valami „régimódi” dolog lett. Sokszor szégyenkezhetünk egy-egy ifjúsági találkozón, ahol más nemzetiségű fiatalok büszkén mutatják be táncaikat, népdalaikat, s mi, magyarok legfeljebb néhány nótát, azaz népies műdalt ismerünk. Több év mulasztását nehéz pótolni, de talán még nem késő. Vannak olyan szülők, zenészek, népművelők, akik hisznek ebben. Nekik köszönhetők a népzenei és néptánctalálkozók, s nem utolsósorban a tándházmozgalom kibontakozása. Kodály nagyon fontosnak tartotta a közös éneklést, mert úgy vélte, azok a gyerekek, akik az iskola kórusában énekelnek, később sem hagyják abba, keresik az éneklő közösséget. Számukra a népdal egy életre szóló útravaló marad.

Mindez a budapesti Népművészeti Baráti Kör összejövetelén jutott eszembe, ahol is a Tátika együttes vidám énekes, táncos műsorát élvezhettem.

— Ezek a fiatalok — mondta a csoport vezetője, Bodza Klári népdalénekes — nem elsősorban a színpadi szereplésért tanulnak, hanem mert szeretnek énekelni — maguk és mások örömére. Olyan szülőkké szeretnénk nevelni őket, akik majd gyermekeiknek is át tudják adni a népdal, s ezzel együtt népi kultúránk szeretetét. A jelenlévő idős csángó asszonyok — akik oly sok szép dalra tanították meg a fiatalokat — a folytonosságot érzékeltették. Az est bensőséges hangulatához a