Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-06-13 / 12. szám

undort érzett mindvégig irántam és szüleim iránt is. Róluk azt írta: „Micsoda ostoba népek, reggeltől estig robotolnak, egy könyvet a kezükbe nem vesznek. Istenem, miért hagytad, hogy állatok közé keveredjem.”

A fiamról is írt: „Mekkora csalódás, édes istenem! A karomba tesznek egy porontyot és megszólalásig az apjára hasonlít. Azt mondják, később majd kinövi. Bár csak úgy lenne, de addig nem akarom látni. Ha majd ezek az állati vonások eltűnnek az arcáról, talán még szeretni is fogom ...”

Mindezek ellenére, utánamentem, amikor megtudtam, hogy hol tartózkodik. Kértem, felejtsük el a történteket, jöjjön vissza, ha szüléimét nem szíveli, azonnal átköltözünk az én házamba. Kár volt minden szóért.

Képzelheti, mennyire meglepett, amikor a tárgyaláson — ő kezdeményezte a válást — a gyereket mégis magának követelte. A bírónő neki is ítélte. Tizennyolc hónapos volt a kisfiú, amikor érte jött. A gyerek sírt, ordított, félt az idegen nénitől. Megmondtam neki, nem nyugszom, amíg vissza nem perelem a fiam. Erre ő azt felelte, meg ne próbáljam, mert megkeseríti az életünket. Hát meg is tette: apámat feljelentette adócsalásért, a bátyámat sikkasztásért. De én sem hagytam magam. Kiderítettem, az anyja titokban pálinkát főz és a lakásán kiméri. Én is feljelentettem őket. Erre tudja mit csinált a feleségem? Az ország másik végébe költözött a gyerekkel, s amikor láthatnám a gyereket — ilyenkor 450 kilométert utazom — akkor sem hozza el a megbeszélt helyre a fiamat. Persze hogy nem, hiszen — kilestem őket — éheztetik! Szegényke betegesen sápadt, alultáplált. Most új pert indítok és kérni fogok elmeszakértői véleményt a feleségemről, mert az előző perben hiába vittem el a naplóját a bíróságra. A bírónő azt mondta, a szülést követően előfordul a nőknél „érzelmi zűrzavar”. Engem ez már nem érdekel, de az biztos, a fiamat nem hagyom egy ilyen asszonynál.

Akadnak olyanok is szép számmal, akik a válások gyakoriságát a nők tömeges munkába állásával magyarázzák. Tény, hogy ennek hatására kissé összekuszálódott a hagyományos családi szereposztás. Amíg első két válásrajzunkban bizonyos, hogy volt extremitás, a következő történet jellegzetes típusa a válások nagy körének.

Edit, 34 éves titkárnő, két gyermek édesanyja, egy hónapja „független, elvált” aszszony.

— Érettségi után ismertem meg a férjemet, négy évig jártunk együtt, aztán feleségül vett. Tudja, a volt férjem félénk, határozatlan jellem, ezért aztán nekem kellett kezdeményezni a házasságot is. Megmondtam neki kerek perec, vagy elvesz feleségül, vagy fel is út, le is út, mert én családot akarok legalább három gyerekkel.

Három év különbséggel született meg a két fiam és én természetesen otthon maradtam velük, semmiképpen nem akartam őket bölcsődébe adni. Nem mondom, hogy nem untam az örökös pelenkamosást, főzőcskézést, etetést. De mit tehettem, férjem és az én szüleim is dolgoztak, nem tudtak segíteni a gyereknevelésben. Napok teltek el, hogy valakivel szót váltottam volna, a szomszédasszonyok is dolgozni jártak, a régi barátnőim pedig annyira eltávolodtak tőlem, hogy ha nagy ritkán telefonáltam nekik, a háromperces beszélgetést sem tudtuk kitölteni értelmes mon- _ danivalóval. A férjem esténként fáradtan jött ' haza, sokszor még szólni sem volt kedve. Ha meg arra kértem, menjünk el már valahova, mozduljunk ki otthonról, a fejemhez vágta, egész nap otthon lebzselek. Ezzel a jelszóval tagadta meg, hogy a házimunkában segítsen. Azt mondta: az ő dolga a családot eltartani,

az enyém pedig a családot ellátni, a gyerekeket nevelni. Csoda, ha alig vártam, hogy a kisebb fiamat is óvodába adhassuk és végre újra emberek közé mehessek?

A régi munkahelyemre nem mehettem vissza, egy új főnök mellé kerültem titkárnőnek. Első látásra szimpatikus volt nekem, pedig pontosan ellentéte a zsáneremnek. A férjem szőke, sovány alkatú, a főnök sötét hajú, kreol bőrű és egy kicsit testes is, tizennégy évvel idősebb nálam. De mindig jókedvű, vidám és a bókokkal sem fukarkodik. Pedig eleinte nemigen járt ki nekem a bók; rosszul öltözött és egy kissé elhízott voltam, amikor munkába álltam. Aztán odafigyeltem a frizurámra, diétáztam, s megengedtem magamnak egy-két új ruhát is. A férjem mindebből semmit sem vett észre, az utóbbi három évben — ezt egy füzetbe felírtam magamnak — egyszer jegyezte meg: „de kicsípted magad”. Én nem akartam mindenáron új kapcsolatot, kezdetben még a vállalati ünnepségekre is magammal vittem a férjem. De bosszantóan unta, ott is pont olyan savanyú, életunt volt, mint otthon. A gyerekek is mindig a terhére voltak. Egyszer, egy szombat délután — ezt is összeírtam — tizenkétszer mondta a nagyobbik fiunknak, hogy hagyj már békében, és négyszer zavarta el a kisebbet. A főnök bezzeg, egy fél óra alatt megkedveltette magát a fiaimmal, amikor egyszer bevittem őket a munkahelyemre. Mesélt nekik, bohóckodott velük, alig bírtam a nyakából leszedni a búcsúzáskor a fiúkat. Aztán kiderült, neki is zűrjei vannak otthon, a felesége az örökös féltékenykedésével teszi pokollá az életét.

Amikor bejelentettem a férjemnek, hogy válni akarok, persze kétségbeesett, majd ellenem fordult. Fűhöz-fához szaladgált, minden rossznak elmondott, és még a fiúikra is igényt tartott. De a bírónő is rögtön látta — amióta nem mosok rá, ápolatlan, elhanyagolt — még magát sem képes ellátni. Aztán itt van a lakáskérdés. A lakás a nénikémtől maradt rám, nyilvánvaló, hogy nekem jár.

Egy nemzetközi összehasonlító váláskutatás keretében a közelmúltban Neményi Mária és Csipán György interjúkat készített volt házaspárokkal. Tapasztalataikról Neményi Mária pszichológussal, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének munkatársával beszélgettünk.

Kutatásunk célja tulajdonképpen nem az volt, hogy a válások okaira rávilágítsunk, hanem azt vizsgáljuk, hogy a válás során felmerülő konfliktusokat hogyan dolgozzák fel a házastársak, s magát a válást hogyan helyezik el az életükben. Meglepett bennünket is, hogy interjúalanyainknak — húsz volt házaspárt hallgattunk meg — a házasságról és a válásról, valamint a gyermekelhelyezésről kialakult és meglehetősen konzervatív képe van, ám ezzel a képpel a válás során ellentmondásba kerülnek. Ezért aztán válásukról általában önfelmentő, egységes történetet kerekítenek ki.

— Ha nem is a válások okait vizsgálták, azért bizonyára erről is szó esett...

— Valóban az okok is körvonalazódtak. A legfeltűnőbb az volt, hogy a házastársak mennyire nincsenek felkészülve a családi, a házastársi szerepekre. A házasságok nagy részét oly fiatal korban kötik, amikor a házastársak társadalmi beilleszkedése még nem fejeződött be, tehát utána is változnak, alakulnak, s nem mindig egymás tetszésére. Sorsdöntő folyamatnak tartjuk a lakásszerzést is. Részben mert ezáltal függetlenedhetnek a fiatalok a szülőktől, részben mert a lakásszerzés idejének feszült, gyors élettempója, hajszoltsága alaposan próbára teszi a kapcsolatokat. Fontos szerepet játszanak a válási konfliktusok kialakulásában a szülők is — a megkérdezettek szinte kivétel nélkül az egyik házastárs szüleinél kezdték közös életüket —, valamint egy új partner megjelenése is. Azt is megállapítottuk, hogy a házastársak konfliktustűrő és -megoldó képessége jóval a kívánatos alatt marad, s túlságosan hamar hangzik el: válni akarok.

Szerintem nem elhamarkodottak a válások — vélekedik dr. Hűvös Zsuzsa ügyvéd, amikor válóperes tapasztalatairól kérdezem. — Ellenkezőleg. Hosszú-hosszú vívódás után kopogtatnak be hozzám az ügyfelek. Egyébként minden esetben megkísérlem a válni szándékozó ügyfelet szándékáról lebeszélni, de csak nagy ritkán sikerrel, s akkor is csak elodázzák a válást. Azt viszont nem vitatom, hogy amikor a házassági krízis kezdődik, szükségük volna valamilyen intézményes segítségre a házastársaknak. Meggyőződésem, hogy időben érkezett okos tanáccsal menthető lenne a házasságok egy része.

— Könnyű ma nálunk elválni vagy nehéz?

— Ha közös megegyezéssel történik a válás, akikor 4-6 hónap alatt lebonyolódik. A hosszan elhúzódó válások megmérgezik a két fél kapcsolatát, s ennek kárát a közös gyermek vagy gyermekek látják.

— Sokan válnak egy új szerelem miatt. Régen ezért ritkábban került sor kenyértörésre ...

— Tapasztalataim szerint a harmadik csak olyan házasságba tud belépni, amelyben valami nincs rendjén. Sokan támadják a gyermekgondozásból visszatérő fiatal nőket, hogy munkahelyükön azonnal új partner után néznek. Ám ha a konkrét eseteket vizsgáljuk, kiderül, komoly oka volt annak, hogy a nő nyitottá vált az új kapcsolatra.

— ön szerint hogyan lehetne a válások számának növekedését megakadályozni?

— Az új családjogi törvényről, amely a válási eljárást is módosítja, ma még nem nyilatkozhatok. Előre nem tudjuk, segít-e, enyhít-e ezen a problémán? De azt mindenesetre áldásosnak tartanám, ha a jelenleginél jóval több lehetőségük nyílna a nőknek részmunkaidős munkavállalásra, vagy otthon végezhető kereső foglalkozásra. Ez persze nem mentené fel a férfiakat az alól, hogy a háztartásban, gyermeknevelésben aktívan részt vegyenek. Szerintem csak így remélhető, hogy a családi légkör békésebb, kiegyensúlyozottabb legyen. Aztán az apró-cseprő kis veszekedéseket is „vegyük komolyan”, vagyis ha egy mód van rá, kerüljük el. önmagukban nevetségesen jelentéktelenek, ám hosszú távon megmérgezik két ember kapcsolatát, a család életét.

ÁROKSZÁLLÁSI ÉVA

11