Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-06-13 / 12. szám

Szaporodnak a válások világszerte. Nálunk például a házasságok 40 százaléka végződik válással, s ezzel az aránnyal a világranglista élvonalában vagyunk.

„Boldog vagy boldogtalan házasság? Van akinek sikerül, van akinek nem. De mi közünk hozzá? Hiszen a családi élet és a válás is magánügy” — hangoztatják sokan. Mások viszont vészjósló jeleket vélnek a válások magas számában felfedezni és ezekből a házasság és a család intézményének válságára következtetnek.

A két szélsőséges nézetet maga az élet cáfolja: a válás nem magánügy, napjainkra kétségtelenül társadalmi problémává terebélyesedett. Hiszen — ki-ki a maga ismeretségi, rokoni, baráti körében is tapasztalhatja — a házasság kudarca, a válás az esetek túlnyomó többségében lelkileg és fizikailag megviseli, összetöri a nőt és a férfit egyaránt. És akikor még nem szóltunk az igazi áldozatokról, a válási „árvák” tízezreiről. Ami pedig a házasság intézményének jövőjét illeti, korai lenne a megszűnését jövendölni. A statisztikai adatok tanúsága szerint ugyanis a válások számának növekedése nem jár együtt a házasodási és az újraházasodási kedv arányos csökkenésével.

Vajon miért válnak ma sokszorta többen, mint 50—100 évvel ezelőtt? Talán könnyelműen, elhamarkodottan kötik a mai fiatalok a házasságot, s nem úgy, mint anyáik, nagyanyáik? A szépirodalomból ismert tragikus sorsok is tanúsítják: rossz házasságok mindig is voltak. Ám a házastársak régebben mintha türelmesebbek lettek volna egymással. Az pedig egészen bizonyos, hogy gyakrabban tűrték, viselték el némán a végképp megromlott kapcsolatot. Ezt bizonyítja H.-né példája is, akivel mégiscsak a válóperes bíróságon találkoztunk.

— A jövő hónapban töltöm be az 57. életévemet, talán addigra a bíróság is kimondja a válást. Harmincöt évi házasság után jutottam ide, bele is betegedtem a szégyenbe. Elhagyott a férjem, pedig négy szép gyermeket szültem neki, fel is neveltük őket becsületesen. Mindenki tisztelt bennünket, most meg az utcára, a boltba sem merek kimenni. Ezt érdemeltem? Pedig jó anya voltam és hűséges feleség. És ha tudná, mennyit szenvedtem, hányszor megalázkodtam ebben a házasságban. Az első öt évben szépen éltünk, még tartott a nagy szerelem. Aztán ahogy jöttek sorban a gyerekek, úgy változott meg az én uram. Először a barátok társaságát kereste és velük múlatta az estéket, aztán észrevettem, hogy egyre-másra forgolódik a nők után. De azért rosszra még nem gondoltam. Egyszer csak a barátnőm szólt, tudom-e, hogy a szép Z.-nének viszonya van az urammal. Akkor már két gyermekünk volt, nem tehettem mást, mint hogy kisírtam a két szemem. Válásra nem is gondoltam, a gyerekek miatt sem, meg azért sem, mert nem volt megélhetésem, nem volt szakmám, nem is voltam állásban sohasem. A férjem ragaszkodott hozzá, hogy otthon maradjak és csak a háztartással és a gyerekneveléssel törődjek.

A harmadik gyerekünket hordtam ki, amikor jött a férjem életében a következő nő. Kimaradozott éjszakára is, én meg annyit zokogtam, hogy már^már azt hittem, a gyerek

látja majd kárát. De ez is elmúlt és megint volt egy kis nyugalom az életünkben. És akkor derült égből jött a villámcsapás! Egy szép napon beállított hozzánk egy középkorú idegen házaspár. A férjemet keresték. A férfi igen arrogáns volt és megfenyegette a férjemet, hogy agyonveri, ha nem rendezi becsületesen az „ügyet”. Férjem tuszkolta őket kifelé a lakásból és csak azt hajtogatta, hogy „ne itt, ne az asszony előtt”. Persze ez csak olaj volt a tűzre, s a férfi ordítani kezdett: „csak nem szégyelli a felesége előtt, hogy teherbe ejtette a lányomat?” Azt hittem, menten elájulok. Ekkor éreztem, hogy betelt a pohár, összepakoltam a három gyereket és hazamentem a szüléimhez. A húgomék laktak otthon két gyerekkel az egyik szobában, a másikban anyám és apám, meg a fiatalabb öcsém, aki még nem nősült meg. Hát nem mondhatom, hogy tárt karokkal fogadtak. Másnap állást kerestem, segédmunkásnak vettek fel az egyik gyárba. Harmadik napja dolgoztam, amikor értem jött a férjem, és követelte, azonnal menjek vele haza. Először nem akartam kötélnek állni, de amikor megtudtam, hogy a gyerekeket már elvitte anyáméktól, mentem vele ellenvetés nélkül. Persze fogadkozott, hogy ilyesmi nem fordul elő többé, s gyorsan felejtsük el az egészet, hiszen nyoma sincs az ügynek: a lány elvetette a magzatot.

Amikor 55 éves elmúlt, infarktust kapott, és ettől kezdve biztos voltam benne, hogy többé rá sem néz a nőkre. De az én uram — mindig is erős volt, mint a bivaly — szép lassan annyira összeszedte magát, hogy az orvos még dolgozni is engedte. Csak könnyebb munkát kellett keresnie. Az új munkahelyén ismerkedett meg egy nálánál harminc évvel fiatalabb elvált asszonnyal, aki az ujja köré tekerte. A férjem korábban soha nem ejtette ki azt a szót a száján, hogy válás. Most meg azzal kezdett gyötörni, hogy váljak el, mert életének hátralévő napjait azzal a nővel akarja leélni. Az egyik nap kedves volt és halk szavú, úgy könyörgött, egyezzek bele a válásba. Másnap meg durva és közönséges, és azt vágta a fejemhez, hogy már rám sem bír nézni. Hazahívtam a gyerekeket is, hogy beszéljenek az apjukkal, de ő megszökött előlük és a nőhöz költözött.

Hát ezt érdemeltem, ezt a megaláztatást?

Sokan úgy vélik, egyetlen útja, módja van annak, hogy a válások szaporodásának gátat vessünk: meg kell nehezíteni a válóperes eljárást. Az új családjogi törvény, amely júniusban lép érvénybe, tartalmaz is ilyen jellegű kitételeket, nevezetesen közös megegyezéssel csak akkor lehet elválni, ha a házastársak legalább 3 évig külön éltek, illetve a közös vagyon megosztásáról megegyeztek. Az egyelőre a jövő titka, hogy az új törvény beváltja-e a hozzá fűzött reményeket és eléri-e azt a nem titkolt célját, hogy a meggondolatlan válásokat megakadályozza. Az élet azonban most is produkál olyan eseteket, amikor a válás kész tortúra, és a pereskedésnek még akkor sincs vége, amikor a házasság felbontását kimondták.

K. Z. pirospozsgás fiatalember, és arca még a szokásosnál is jobban lángol, amikor házasságának és válásának történetét meséli.

— Sokáig nem nősültem meg, mert úgy gondoltam, először felépítem a házat, ahová a családomat vihetem. így aztán „öreg legénynek” csúfoltak a faluban és nem is haragudhattam érte, mert közelítettem a negyvenhez, mire tető alá került a házam. Feleségemmel egy társaságban ismerkedtem meg. Ö sem volt már húszéves, az ő háta mögött is összesúgtak már, hogy „vénkisasszony”. Tanítónő volt, kedves, szolid lány, vagy legalábbis annak látszott. Kicsit szomorkás volt a szeme, azt gondoltam attól, hogy ő is olyan magányos, mint én. Hamar összejöttünk. Néhányszor beosontam az albérletébe, aztán bemutattam a szüleimnek, és attól kezdve ő járt hozzánk. A lényeg az, hogy egy-kettőre teherbe esett. Boldog voltam végtelenül, mert már nagyon vágytam egy gyerekre. Alig telt el négy hónap az első találkozásunk óta, amikor oltár elé vezettem. A házam, mint említettem, már készen állt, de a fűtést még nem szereltük be, ezért édesanyámékhoz költöztünk. Hét hónapig tartottak bennünket, ételtitalt adtak teljesen ingyen, mondván, rakjuk félre a pénzt bútorra. A feleségemet pedig ahányan voltunk, annyian kényeztettük, kíméltük, csak hogy egészséges legyen a gyerek. Egy ujjmozdítás nem sok, annyit sem kellett dolgoznia, egész nap olvasott, heverészett, a televíziót nézte.

Aztán eljött a nagy nap: megszületett a fiam. A feleségemnek fogalma sem volt, hogyan kell fürdetni, gondozni, ezért édesanyám látta el körülötte a teendőket. Még ez volt a szerencse, mert így semmiféle fennakadás nem volt, amikor a feleségem elhagyott bennünket. Akkor volt héthetes a kisfiam.

Én nem is voltam otthon, amikor összepakolta a ruháit és elment. Fogalmam sem volt, hova mehetett, édesapja már nem élt, édesanyja újra férjhez ment és a mostohaapa miatt romlott meg közte és az anyja között a viszony. Eltelt egy hét, két hét, próbáltam megfejteni, mi történhetett. A holmijai, levelei között is kerestem valamifélfe nyomot, és akkor akadt a kezembe a naplója. Abból ismertem meg az én „kis feleségem”. Nem akarom részletekkel untatni, a lényeg az: fizikai

10