Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-05-30 / 11. szám
HOGY KÉSZÜL A BOLONDLEVES? KÖNNY ÉS KÖNYV Zsámbokon, ebben a Gödöllőtől körülbelül húsz kilométerre lévő faluban van egy falumúzeum, amit sokévi munkával tett különöseni érdekessé, gazdaggá a gyűjtemény gondnoka, Lapu Istvánná, mindenki Margit nénije. Már a kapuban vár, a kendő csomójában nemzetiszínű szalag virít büszkén. — Csak nem a mi tiszteletünkre kötötte fel ezt a szalagot? — Hordom én ezt mindig, szép ez, meg hát magyarok vagyunk, nem? — válaszol mosolyogva, s már vezet is be a házba. — Nézze csak! — mutat vendéglátónk az aranysújtásos, csipkés „féketők” garmadára. — Ezt a menyasszonyok kapták, amikor először „kontyoltak”, s addig hordták, amíg az első gyermekük megszületett. — Ez mire jó? i— akad meg a szemem a kemence mellett álló fura szerszámon. — Ez a„szimvana”, ezzel tisztították a kemencét vagy igazgatták a sülő kenyereket. Mert hogy hat kenyér fért el benne, egy cipó, meg a „vakarcs”. No, ne nézzen már így — nevet rám, látván értetlen arcomat. — Majd elmesélem azt is, mi volt az a vakarcs. A dagasztóteknőhöz odaragadt darabokat formálták meg hosszú csíkokra, amit kanállal meg is cifráztak. Jó íze volt, ha kisült, ezt ettük reggelire. Hanem törni azt nem lehetett, mert úgy tartotta a babona, hogyha a vakarcsot kettévágják, akkor kettéválik a kenyér is. Zagyva beszéd volt persze, mert akkor szakadt szét a kenyér, ha nem volt jól befűtve a kemence. Bemegyünk a hátsó szobába, a sarokban hatalmas láda, és belőle izgalmasabbnál izgalmasabb könyvritkaságok kerülnek elő. Kincsek ezek, nem is akármilyenek. Furcsa érzés a kezemben tartani a Vasárnapi Újság 1859-es évfolyamának öszszefűzött számait. A hetilap főmunkatársa nem volt más, mint Jókai Mór. Itt van 1720-ból egy gyönyörű biblia, aztán egy érdekes könyv: „Muzsikaszó-Regény-dalban”. Belelapozok, és a Kossuth-himnusz, a Rózsi-Rózsi nóta, a Hegedős dal stb. kottái, szövegei peregnek az ujjaim között Az illusztrációk készítőinek névsora valóságos „sztárparádé”, hiszen nem kisebb művészek, mint Benczúr Gyula, Kézdi Kovách László és Feszty Árpád táblái szerepelnek a kötetben. ‘Margit néni nemcsak mesél a tárgyakról, hanem meg is mutatja, melyiket hogyan kell használni. Odaül a „szátvához” (szövőszék), amin régen mindennap le kellett szőnie egy „rendet”. Megmutatja, hogyan kell szépen kendőt kötni, elmagyarázza, miket raktak a „kalamus”-ba, a tolltartóba. — És tudja — fordul hozzám, miközben viszszaérünk a konyhába —, itt főzték a „bolondlevest”. Miért hívták így? Mert még a bolond aszszony is meg tudta főzni! Nyers tojást kell beíeforrázni a levesbe, ehhez jön a kolbász meg a kenyérdarabkák. Kinn az udvaron is akad látnivaló. Amott egy szép köcsögfa, rajta a „szitka”, amin a tejet szűrték, a fa tövében pedig a „zsitár”, amibe a tejet fejték. Pista bácsi, Margit néni férje nagyokat pattint a szépen kimunkált „ustorral”, s a kedvünkért a kanászkürtöt is megfújja. — Hogy a csizma miért volt a gerendára akasztva? — ismétli meg komótosan a kérdésemet. — Ez azt jelentette, hogy becsülete volt. Még kendővel is letakarták, mert csak vasárnap húzták fel. — Margit néni, volt-e régen valamilyen bűbájosság, amivel a férfiember megtalálta a mátkáját? — Azt én nem tudom, de azt igen, hogyan fogtak a lányoknak férjet — neveti el magát. — Az úgy volt, hogy a legények elmentek a lányos házhoz segíteni, például fát vágni. Ha tetszett a legény, a leány anyja levágott egy darabkát a „lyány” pendelymadzagjából, és „beleporta” forralt vörös borba. Azért kellett leforrázni a madzagot, hogy meg ne érezze a sündörgő dalia. Ha jóízűen itta meg a kínált bort, az azt jelentette, hogy elveszi a ház szépét feleségül. Na, mit szól, micsoda huncutság? Jaj, hát ezt már le ne írja! Leírtam. Sőt leírnám minden történetét, csakhogy Margit néni történeteit nem olvasni — azokat hallani kell! (gordon) Wfffff t w * j «4* * ¥ * o l'r [t V ^ • * w u v / ✓ % ii a mii . 1 T * 0 0 \ 1975: Csizmadia Imre előveszi 1940-ben elkezdett önéletírásának még megtalálható nyolc oldalát, de ugyanazzal a rés telikedéssel teszi félre, mint akkor, amikor megírta: „Ki a fene kíváncsi egy egyszerű parasztember életére?” Nagy Gyula, az orosházi múzeum igazgatója és Bálint Sándor szegedi néprajzprofesszor nyakára járnak a „Könyves” Csizmadiának (parasztembernek ekkora könyvtára nem volt a fél Alföldön), így mégis nekilát önéletrajza megírásának. 1976. március 30-ára a Bemutatkozás című első fejezetet már megírta. „Aki még nem írta le hosszabban gondolatait, nem is sejti, hogy egy semmiségnek látszó epizód elbeszélése, papírra írása mennyi papírt foglalna le — áimul vállalkozásán. Én is elszámítottam magam ... (1979-re) már közel 900 gépelt oldal kéziratom volt, és időben még csak 20 éves koromig volt megírva a kézirat. Arra döbbentem rá, hogyha életem végéig akarom megírni, kitesz az egész anyag 2000- 2200 oldalt. . . Nincs más hátra, kétfelé kell vágni az anyagot.” Így lett Csizmadia Imre önéletrajza 1982-ben megjelent első kötetének címe: Pirkadattól delelőig, a közelmúltban megjelent második kötete pedig: Delelőttől alkonyaiig. 1977-től szabadult meg a kapálástól ez a „könyves paraszt”, amikor megállapodást kötött a téesszel, (hogy nem mérnek neki háztáji földet, helyette évenként 25 mázsa májusi morzsolt kukorica árát adják. Ettől kezdve a még fáradságosabb írói munkát végezte, mert számára az írás: levetkőzés a világ előtt. „A huszadik század hajnalán születtem — olvashatjuk a második kötetben —, így a századdal együtt öregedtem meg. A század évtizedei egyúttal az én évtizedeim is voltak az elsőtől a kilencedikig. A század hajnala és delelője az én életem hajnala és delelője volt. S most a század alkonya az én életem alkonya is.” Meglehet, a világtörténelem az első és a második világháborúval, a kétféle világrend kialakulásával, a maghasadás felfedezésével méri majd századunkat, ám a magyar pusztai gazdálkodó természetszerűleg a maga1 sorsával méricskéli — s ehhez nemcsak joga van, hanem új megvilágításba is helyezi történelmünket. Eső, vihar, szárazság, villámcsapás, örökösödési perpatvar, születés, lakodalom, haláleset, sáskajárás, békainvázió, vörös eső, „tojáskorszak” (amikor a tojás volt a pénz), a pengő kimúlása, a forint születése, beszolgáltatás, az első könyvszekrény balladája, belépés a termelőszövetkezetbe: ......elárultam a lovamat”, az első háztáji föld, mókás szemináriumi előadások ... Íme a pusztai történelem! Megírása irdatlan nagy munka volt. S mekkora lehetett a belső kényszer, ami ezt a parasztembert erre sarkallta? „Köszönetét kell mondanom feleségemnek, aki az alkotás évei alatt gondot viselt rám. Sütött, főzött, mosott rám, elviselte az írás kellemetlenségeit, az írás közbeni szótlanságot, és télen meleggé varázsolta a valót. Kézcsókkal köszönöm neki. Ugyanakkor saját jobb kezemnek is köszönetét mondok a rengeteg betű papírra vetéséért. Megérdemli a köszönetét” — írtai Csizmadia Imre önéletírása második kötete végén. Könyve megjelenését azonban már nem érte meg. Olvasóitól verssel búcsúzott el, melynek egyik strófája így szól: Itt marad utánam a könyvem, Mit van, ki szeret, van, ki nem szeret. Oh, de sokszor hullott rá a könnyem, Azt elfelejteni nem, nem lehet. GULAY ISTVÁN CSIZMADIA IMRE Dckilötül alkonyaiig 18
