Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-05-30 / 11. szám
Szentirmay Ibolya, az Iparművészeti Főiskola elsőéves hallgatója Ausztráliából, Sydneyből érkezett: — Gyermekkorom óta nagy vágyam volt, hogy Magyarországra jöjjek, mert sokat hallottam róla szüleimtől. Apám 1944- ben a háború alatt, anyám pedig 1956 után került külföldre. Csak 1985 decemberében vált valóra régi tervem, amikor két hónapot tölthettem a rokonoknál. A második hónapban úgy döntöttem, hogy tovább maradok, s itt járok egyetemre. Az Iparművészeti Főiskolát választottam, szüleim utánam küldték otthoni munkáimat... — Mivel foglalkozott otthon? — Reklámgrafikus vagyok. — Hogyan zajlott az itteni felvételi? — Másként, mint otthon szokás. Nálunk először mindenféléről elbeszélgetnek a jelentkezővel, hogy feloldódjon. Én most különösen izgultam, nehogy valami nyelvtani hibát csináljak, letegezzek valakit... A felvételinél pedig egy csomó szigorú arcú ember fogadott, az egyik megszólalt: „Na, mondjon valamit...” Ettől teljesen megbénultam, egyszerűen nem tudtam mit mondani. A keserves beszélgetés végén megnézték a munkáimat, hümmögtek, és amikor kijöttem, meg voltam győződve arról, hogy nem vesznek fel. Tévedtem. — Ma milyen a kapcsolata a tanáraival, a diáktársaival? — Az osztálytársaim számára először valami csudabogár voltam Ausztráliából, ráadásul kiderült, Üj-Guineában születtem ... kenguru és bennszülöttek. Mára ez már szerencsére elmúlt, számukra azóta nem egy külföldi vagyok, hanem az egyik csoporttársuk. Nem így a főiskola számára, mert a nevem mögött minden Az Iparművészeti Főiskola MESSZIRŐL •• Évről évre növekszik a hazai egyetemeken tanuló magyar származású külföldi diákok száma. Döntő többségük a Budapesti Orvostudományi Egyetemre jár, néhányuk más oktatási intézménybe: bölcsészeire, a Gyógypedagógiai, az Iparművészeti Főiskolára. névsorban ott van zárójelben — Ausztrália. És ennek nem örülök. A tanárokkal? Néhányukat szeretem, néhányukat nem. Ugyanúgy, mint a magyar hallgatók. Ami számomra furcsa, hogy az oktatók többsége távol tartja magát a diákoktól, mintha túlságosan vigyáznának a tekintélyükre. — Hogy tetszik Magyarország? — Egészen más, mint Ausztrália, tehát nagyon érdekes. Az első benyomás élesen él bennem most is. Elindultunk a nagybátyám kocsijával a repülőtérről, és hazáig úgy éreztem, a rossz oldalon vezet, mindjárt belerohanunk egy szembe jövő kocsiba. Persze jól ment, csak nálunk bal oldali a közlekedés. Arra is emlékszem, hogy karácsony előtt, aranyvasárnap érkeztem. Azt hittem, lesz hó, és rettentően csalódott voltam, mert hideg ugyan volt, de hó nem. Azóta már hógolyóztam. Az emberek nagyon kedvesek, főleg a vidékiek. Gyakran járok Mezőkövesdre, van egy barátom, akinek ott élő unokaöccse lett a keresztfiam. Ami az első pillanattól nem tetszik, az a kiszolgálás némelyik üzletben. Inkább néhány forinttal drágábban vásárolok, de ott, ahol rámmosolyog az eladó. — Mit csinál a szabadidejében? — Nagyon szeretek táncolni, pontosabban a néptáncot szeretem. Már otthon, Sydneyben is táncoltam az egyik magyar tánccsoportban. Most itt Pesten a Vasas Együttesnek vagyok a tagja. A barátom, aki egyébként profi táncos, ott oktat. Sokat járok táncházba is, s egy tanulmányt készítek a táncházak a XX. század emberére tett hatásáról. Már Sydneyben is elkezdtem gyűjteni a népviseleteket, volt mezőségi, kalotaszegi, sárközi, csíki és nem is tudom hányféle viseletem. Ezt a gyűjtést folytatom. — Van honvágya? — Annyi mindent csinálok, annyi az új barátom, hogy egyszerűen nincs időm rá. Csak a család hiányzik. Rengeteget levelezünk. Phcaner Franklin, a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem negyedéves hallgatója az Egyesült Államokból, Kaliforniából jött hazánkba: — Én már sokadszor járok Magyarországon, pedig csak félig vagyok magyar. Édesapám amerikai volt, anyám pedig 1956 után került az Államokba. Egyéves koromban édesapám meghalt, s mivel anyám egyetemre járt, hároméves koromig gyakorlatilag anyai nagyszüleim neveltek, akik csak magyarul tudtak. Én is jobban tudtam magyarul, mint angolul. Hatéves koromban pedig, amikor anyám a disszertációját készítette, Magyarországra kerültem, a második férje Sárospatakon élő szüleihez. Ott jártam egy évig általános iskolába. Szép emlékeim maradtak erről a gyönyörű kisvárosról, ezért hetedikes koromban rábeszéltem édesanyámat, küldjön ismét Sárospatakra. A gimnáziumot azonban már Ausztriában kezdtem el, mert szüleim azt akarták, hogy németül is megtanuljak, de fél év után meguntam, és visszakéredzkedtem Sárospatakra. — Így került a Budapesti Orvostudományi Egyetemre is? — Nem egészen, egy kis kitérővel. Két évig tanultam a kaliforniai Berkeley Egyetemen. El kell mondanom, hogy az amerikai oktatási szisztéma egészen más, mint a magyar. Ott a középiskolák igen gyengék, főleg az államiak. Az általános műveltséget az egyetemen lehet megszerezni, ezért először van egy négyéves általános alapképzés, ahol a történelemtől a fizikáig mindent tanulsz. Csak ezután szakosodsz. Én belekezdtem ebbe a négy évbe, de nem nagyon tetszett, hogy a Berkeley egy nagyüzem, negyvenezer hallgatóval. Az én osztályomban ezerkétszázan voltunk. Ugyanazt a kémia-előadást háromszor tartották meg nekünk, négyszáz fős csoportokban. Az utolsó padokban ülők így is csak tévén láthatták és hallhatták az előadást. Megbeszéltem anyámmal, hogy inkább Európában járok orvosi egyetemre. Magyarország volt az első a listán. De nem vettek fel azonnal, így még egy évig jártam a Berkeleyre. Másodszorra már sikerült a felvételi, azóta itt tanulok. — Milyennek találja a budapesti egyetemet? — Jónak, néha túl szigorúnak. Nagyon nagy a különbség a vizsgáztatás módja között. Odahaza ez tesztekkel történik, itt pedig szóbeliek a vizsgák. Annak is, ennek is megvannak az előnyei és hátrányai. Itt előfordulhat, hogy valaki a tananyag 95 százalékát tudja, de a hiányzó ötből kap kérdést. Igaz, egy orvosnak mindent tudnia kell, mert nem mondhatja a páciensnek, hogy a maga betegségénél hiányoztam az iskolából. Előfordulhat azonban, hogy nagyon keveset tud, de szerencsés kérdést kap, olyat, amit „véletlenül” megtanult. — Milyen élményei vannak az itteni életformával kapcsolatban? — Jók is, rosszak is. Az üzletekben például minden van, de néha csak hosszas utánajárással sikerül megtalálnom, amit keresek. — Nemsokára befejezi az egyetemet. Mik a további tervei? — Szeretem Magyarországot, szeretem az itteni embereket. Felvetődött bennem, hogy esetleg Budapesten maradok dolgozni. De semmi reményem egy pesti állásra, viszont egy magyarországi falu és Kalifornia között már akkora a távolság, amelyet nem tudok áthidalni. Ezért valószínűleg azoknak a táborát növelem majd, akik évente, kétévente hazajárnak. POKORNY ISTVÁN A Semmelweis Orvostudományi Egyetem épülete 11
