Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-05-30 / 11. szám
Milloss-ünnepségek Itáliában Milloss Aurél, a Rómában élő világhírű magyar származású táncművész és koreográfus a közelmúltban ünnepelte 80. születésnapját. Tiszteletére a római Operaházban díszelőadást rendeztek, amelyen dr. Misur György nagykövet is megjelent, és a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét nyújtotta át a művésznek. Ezután adódott alkalmunk egy villámbeszélgetésre a mesterrel. — El kell mondanom magának, hogy őszintén meglepett és meghatott ez a kitüntetés. Tudja, én végtelenül szeretem szülőhazámat, de a sors úgy hozta, hogy az utóbbi évtizedekben csak vendégként jártam és dolgoztam otthon. Már 1938-ban állandó lakásom volt Rómában, és az azt megelőző években is többet voltam külföldön, mint Magyarországon. — Olaszországban valóságos ünnepségsorozattal emlékeznek meg az ön születésnapjáról... — Valóban így van. A sort még tavaly a Milánói Scala kezdte, amikor munkáimat reprezentáló fotókiállítást rendezett. Majd a római Operaházban nyílt kiállítás, és koncertet is adtak balettjeimből. Hamarosan pedig Firenzében, a hagyományos Maggio Musicale Fiorentino keretében kerül sor újabb tárlatra, sikeres előadásaim fotóival, díszleteivel, jelmezeivel, dokumentumaival. Éveket töltöttem e három város operaszínházában mint a balettegyüttes vezetője, de ezenkívül dolgoztam szinte valamennyi nagyobb olasz színházban, továbbá Italian kívül még tizennyolc országban. — Hosszú és gazdag munkássága alatt mi volt a legkedvesebb, legemlékezetesebb alkotása? — Annyiféle dolgot csináltam életem során, hogy abból nehéz lenne valamit is kiemelni. Engem mindig minden érdekelt, mindig nyitott voltam az új előtt. De talán azt megemlíteném, hogy első ízben én vittem sikerre A csodálatos mandarint, Bartók Béla e remekművét, 1942-ben a Milánói Scalában. — Milyen kapcsolata van a mai magyar táncművészettel? — Sajnos nem ismerem annyira napjaink magyar művészeit, amennyire szeretném. Bár néhány kiváló tehetségről azért tudok, például Markó Ivánról. Idén lett volna alkalmam jobban megismerni a fiatalokat, mivel a Magyar Állami Operaház és a megújult szegedi színház is meghívott egyegy előadás színrevitelére. Nagy kedvvel mentem volna, de úgy tűnik, mindkét vendégszereplést le kell mondanom, egészségi állapotom miatt. Azt hittem, tavaszra össze tudom magam szedni. Sajnos azonban úgy érzem, nem bírnék reggeltől estig előtáncolni. Tennivalóm azonban így is van temérdek, szinte a nap minden percét munkával töltöm. Anyagokat gyűjtök egy rólam szóló monográfiához. A. É. A közelmúltban a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete Zenetörténeti Múzeumában állandó kiállítás nyílt Bartók műhelyében címmel. A hazánkban fellelhető Bartókokéziratok felhasználásával nyitották meg a világ egyetlen, nyilvános Bartók-archívumát. A kiállítás megnyitásán jelen voltak zenei életünk neves képviselői és a Bartók család tagjai, köztük két fia: a Budapesten élő ifj. Bartók Béla és Bartók Péter, aki az Egyesült Államokból érkezett haza erre az eseményre. Ezúttal vele beszélgettünk életéről, édesapjához fűződő emlékeiről. — ön hangmérnök. Édesapja nem szánta zenei pályára? — Amikor gyerekkoromban zongoraleckéket vettem tőle, írt néhány darabot nekem, pontosabban a Mikrokozmosz első két füzetét nekem dedikálta. Én akkor még teljesen természetesnek vettem, hogy ha apám zeneszerző, akkor nekem is komponál valamit. Egyébként, ami a pályafutásomat illeti, semmilyen nyomásnak nem voltam kitéve, még a zongorázásra sem beszélt rá. Aztán később úgy alakult New Yorkban a sorsom, hogy a zenével csak hangfelvételek formájában foglalkoztam, még zongorám sem volt a lakásban. Most elhatároztam, hogy a készülő műterembe, ahol majd édesapám műveinek kiadásán dolgozunk, egy zongorát is beállítunk, s akkor majd ismét játszom azokat a darabokat, amelyek nekem íródtak. Az ugyanis az elképzelésem, hogy Floridában, abban a folyóparti falucskában, ahol élek, egy Bartók-munkaházat hozók létre. — A családi levelezésből, amelyet már több ízben is kiadtak Magyarországon, kiderül, milyen kalandos útja volt, amikor szülei után ment Ameri. kába. — 1941-ben indultam el Magyarországról, és több mint négy hónapig tartott, amíg eljutottam Amerikába. Akkor már Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak, de nekem véletlenül volt egy érvényes kiutazási engedélyem, s ezzel el kellett hagynom az országot, mielőtt lejárt volna. Tóth Istvónék adománya A kanadai Steven Toth, eredeti nevén Tóth István élete soráról nem sokat tudunk. Annyit azonban bizonyosan, hogy soha nem volt gazdag ember és aligha különbözött mindazoktól, akik a világ bármely részén, kétkezi munkával keresik meg a mindennapi kenyérre valót. Egyidős a századdal, hiszen 1900-ban született Székesfehérvárott, szegényparaszt családból. A kenyérgond, a megélhetés szűke 1925-ben szerencsét próbálni küldte az Újvilágba. Talán ő is arra gondolt, mint annyi más korabeli magyar parasztember, hogy az itthoni boldoguláshoz gyűjtött vagyonkával néhány év múltán visszatér, szűkebb pátriájába gazdálkodni. Tóth István azonban azok közé tartozott, akik gyökeret eresztettek az új hazában, vagy éppen csak maradtak, jobbra várva, gyorsabb előmenetelben reménykedve. Tanult mestersége nem lévén építőmunkásként dolgozott, amíg el nem érte a nyugdíjjogosultságot. Legutóbb 1957- ben járt Magyarországon, most meg már ha jönne is, a magas kor és a gyakori vendégként kopogtató betegség marasztalja. Házasulásra jócskán túl az ifjú éveken, csak 1954-ben szánta el magát, amikor feleségül vette a megözvegyült Varga Teréziát. Az asszony előző férje hagyatékából egy kis motelt vitt a házasságba, amit egy ideig ketten igazgattak, aztán öregségükre eladták és visszavonultak a zajosabb vállalkozói világtól. Még együtt eltervezték, hogy megtakarított pénzüket jótékony célra hazajuttatják. Fiatalságuk nehezebb éveire emlékezve olyan tehetséges, szegényebb sorsú fiatalokat kívántak istápohú, akiknek gondot okoz a tanulás költsége. Felesége halála után, Tóth István bácsi 1985 őszén felkereste az ottawai magyar nagykövetséget és kifejezte abbéli szándékát, hogy 275 ezer kanadai dollárból alapítványt kíván tenni a székesfehérvári középiskolás tanulók részére. Rendelkezése szerint, a közel 9 millió forintnak megfelelő összeg évi kamataiból 16 jó tanulmányi előmenetelő és hátrányos anyagi, vagy családi helyzetben levő diák kapjon mintegy 1000 —2000 forint havi összegű ösztöndíjat. Az alapítványt háromtagú kurátori testület kezeli, és az ösztöndíjat pályázat útján nyerhetik el ia tanulóik. Az alapítvány díjait első ízben 1986. december 12-én vehették át a nyertesek Széfces-6
