Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-05-16 / 10. szám

tokain, de soha nem tartotta tiszteletben a fajtákra, „vérvonalakra”, tenyésztési módokra vonatkozó előírásokat. Számára az volt az értékes és tenyésztésre alkalmas ló, amelyik gyorsaságban alkalmazkodni tudott különleges sportbravúrjaihoz, lett légyen is az a legelőkelőbb pedigréjű telivér, vagy cigánykupectől vásárolt szemrevaló parlagi állat.

Amikor a lósport iránti érdeklődésétől hajtva Angliába látogatott, két hét sem telt el azóta, hogy a szigetország földjére lépett, és máris a sportvilág leghíresebb személyiségének számított. Melton Mowbray-ban, egy falkavadászaton általános csodálatot keltett merész ügyességével, amit egy kétkedő lókereskedő megpróbált kétségessé tenni. Ez az úr Anderson volt, a legismertebb lókereskedők egyike, aki olyan lovat mutatott neki, amelyet eddig senki nem tudott sikerrel megülni.

— Ha ezt a lovat ön Meltonba hozza, és nem dobja le közben a hátáról, akkor felajánlok önnek 100 font sportdíjat. — Grófunk szaván fogta a kereskedőt, megülte a szilaj lovat és közölte:

— A ló kitűnő. Köszönöm, hogy megszerezte nekem. Holnap hozhatja a pénzét. — Mire a kárvallott angol így szólt:

— That is not a man, that is the devil. — Ez nem is ember, hanem maga az ördög.

Mire hazafelé utaztában Londonba ért, már egy Regent Street-i elegáns műkereskedés kirakatában vörös frakkos lovast ábrázoló metszetre bukkant, ezzel a felirattal: „Melton Mowbray, Count Sándor’s exploits”. (M. iM., Sándor gróf hőstette.) A vakmerő, rokonszenves különc tehát itthon és külhonban hamarosan a nagyúri társaság kedvence lett. A korábbi idők másik híres különce, Steffl ^róf, az akkor4

1. Egy nyoktörö lépcsős bravúr a budai várban

2. Pózolás lóval - szekéren. „Betyáros romantikával vették körül...”

3. A lovat szerette, de nem kímélte

4. Ugratás a parkban - szenvedélyből, nem fogadásból

5. Sándor Móric egyik vakmerő fcgatos mutatványának korabeli ábrázolása

tájt már öregedő, hipochondriára hajlamos Széchenyi István, nem csekély féltékenységgel írta naplójába az ifjú vetélytársról 1828- ban: „Sándor, akit mindenfelé Móricnak neveznek, a nap újdonsága. Tout ce qui fait, est bien. II est á la mode. (Minden, amit tesz, jó. Divatban van.) Festője megfesti minden testtartásban — szobrásza hasonmását faragja. Másvalakit gúnyolnának — Neki megbocsátanak. II n’y a qu’heuré et malheure. (Minden a szerencsétől függ.)”

A fergeteges társasági siker grófunkat fényes házassághoz segítette. Az 1835. év farsangján, nem minden atyai aggály ellenében, oltárhoz vezette Metternich Leontina hercegnőt, a mindenható birodalmi kancellár bájos leányát. Metternich attól tartott,

hogy finom modorú, művelt leánya és a kissé faragatlan, nyaktörő bolondériáiról ismert Sándor gróf nem illik egymáshoz. Leontina azonban kitartott a gróf mellett és a merőben ellentétes jellemű pár bensőséges házastársi kapcsolatából két gyermek született: Leó, aki nem érte meg a felnőtt kort és Paulina. Leánya emlékirataiból tudjuk, hogy a gyermeknevelés terén Móric gróf atyjához hasonló szélsőséges elveket vallott. A félénk gyermekeket lelki viszontagságok felidézésével próbálta lélekjelenlétben meg edzeni. Például gyarmati vadászkastélyánál a kislányt nyeregbe klapta és rögzített akadályokat ugratott vele. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a gyermeknevelés durva ötletei korántsem a gróftól származtak, hanem következtek a kor nevelési felfogásából. Tudjuk például, hogy a törékeny alkatú „Sasfiókot”, Napóleon fiát is pisztolylövésekkel riasztották álmából, hogy katonásabb legyen.

Életrajzírói arról is megemlékeznek, hogy Sándor gróf jobbágyaival, cselédeivel patriarchális jó viszonyban élt, a rászorultakról gondoskodott, birtokain iskolákat, templomokat építtetett. Az egykori Metternich— Sándor birtokok vidékének lakossága máig tréfás, rokonszenves anekdoták sorával őrzi a „bolond gróf”, vagy miként nagyapámtól hallottam, „Grófsándor” híres-neves cselekedeteit. A paraszti képzelet afféle betyáros romantikával veszi körül a dúsgazdag arisztokratát, a bajnai nábobot, aki csínytevéseit mindig a néppel összekacsintva és az urak rovására hajtotta végre. Egyszer abban fogadott a vendég osztrák urakkal — mesélte nagyapám —, hogy nem mer lehajtani ötlovas hintóval a meredek oldalú bajnai őrhegy tetejéről. A „Grófsándor” azonban felvitette a hintót a hegyre, beültette a fogadó cimboráit, meghajtotta a lovakat, aztán kiugrott a bakról. A hintó pedig hanyatt-homlok gurult lefelé a sziklás lejtőn és a „nímet urak” mind a nyakukat törték. Talán megtette Sándor Móric, talán nem, de az ötlet és a kivitelezés reá vall. Hasonló lovas kalandjainak se szeri, se száma! A helybéliek képzelete könnyen átformálhatta őket. Így annak az angolnak az esetét is, aki 1834 őszén felkereste a bajnai szarvasvadászaton tartózkodó grófot, és elmondta, hogy azért utazott ide Angliából, mert meg akart győződni az elmúlt évi meltoni falkavadászat hősének valódi képességeiről.

— Egyenesen Angliából érkeztem — mondta —, és remélem, ön lesz olyan jó, hogy a lovas és hajtó művészetét bemutatja. Sándort kissé feszélyezte a do-19