Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-05-16 / 10. szám
lemi igényeiket, beérik folytonos televíziózással, magazinok lapozgatásával, s ezáltal — erre nem szívesen gondolok — a társadalomnak (nemcsak nálunk, mindenütt) sivárabb arculata lesz. Itt egy pillanatra elhallgat, maid — ha-a— egyáltalán lehetséges -^fcó^WIWBTyabbhangon, töprengőbb arcca^otytaíja: — Ennek tudatában megmaradt hallgatóimért ezzel az anti-művészet tendenciával akarok megküzdeni. Nem először teszem, s nem a sikerért. Hanem, ahogy Morus TÍmás vallotta: „Ha Istennek, magamnak és csak' még egy embernek mondtam valamit, nem éltem hiába!” Nálam a hit nem felekezeti kérdés, hanem létforma: enélkül az életet nem lehetne elviselni. A művész sejt, a tudós bizonyít. A zene nem bizonyít, hanem érzékeltet. Remélem, érzékeltetni tudom, amiben én magam hiszek. Tudom, hogy a modern emberben több a kétely, de én hiszem, hogy az alkotás ereje a kétely fölé emelkedik. Néha úgy érzem, nem én írom a műveimet: a műveim írnak engem. Mert meggyőződésem (s itt szavai Thomas Mann egyik frappáns gondolatával találkoznak), hogy a művet nem kitalálni, hanem megtalálni kell. Nos hát, ezúttal mi az a téma, amelyet megtalált, a rátalálás alkotói örömével? Bizony meglehetősen keserves felismerésre épül: arról szól, hogy az emberek nem magukra vonatkoztatják tanaikat, hanem mindig másokra, nem betartani akarják, hanem betartatni. Ami a legjobban izgatta a mű megírásakor: hogy az emberiség soha nem hagyta és nem hagyja magát „megváltani”. Makacsul nem akar tudni a jobb lehetőségekről, a mélybe, sötétbe húzó erőkkel szemben. Erről szól az alapul szolgáló mű, Nikosz Kazantzakisz regénye. Görög címe: Az újra megfeszített Krisztus. A regényből készült filq^pn Melina Mercuri, a vi- I irhh'fí filuiiaírrrTrníí játszotta a főszerepet, "volt a címe: Akinek meg kell halnia. Ez v.plt a címe a Rubin Péter által készített magyar fordításának is. Szokolay a szövegkönyvet a kitűnő fordítás alapján maga írta, közben szándékosan tágította az értelmezés lehetőségét. Passióoperájának új címet adott: Ecco Homo. „íme az Ember” — nemcsak a bibliai Krisztusra vonatkozó értelemben, hanem rámutatva az ellenpólusra is, aki a rosszra is képes. Sajnos — mondja — ez a biblikus időktől napjainkig mindig újra érvényes. S most lássuk a történetet, amelybe Szokolay a fent vázolt eszmei mondanivalót beleérezte, belemuzsikálta. Egy görög faluban elhatározzák, hogy eljátsszák a Passió történetét. A falu pópája a falusiak közül — jellemük szerint — kiválasztja az egyes szerepekre alkalmas típusokat. Jézus a helybeli hegyipásztor, Júdás a részeges, durva nyeregkészítő, Bűnbánó Magdolna a faluban szabados életet élő özvegyasszony. A bibliai szerepeket az egyszerű falusi emberek halálosan komolyan veszik, s az iszonyú konfliktus abból származik, hogy a szomszéd török faluból menekülő lerongyolódott, szegény keresztényeken néhányan segíteni akarnak, ez azonban ütközik a falubeliek érdekeivel. S itt kevéredik a játék és az élet. A Jézus szerepét játszó pásztor a „valóságban” is védelmébe akarja venni a menekülteket, s ezért karácsonykor a templomban megölik. Jézus megfeszítésének napjára, nagypéntekre esik ez az iszonyatos vízió. Erről szólva Szokolay hangja szenvedélyessé válik: — Opelnak az teszi égetően időszerűvé, hogy a biblifli>kor emberénél századunk embere sem vizsgázott, vizsgázik jobban. Zeném — szándékom szerint — az elveszett harmónia, dallam és szépség visszaszerzésével igyekszik enyhülést, feloldást adni. Ezért a kórus és a szólószerepek arányát is igyekeztem egyensúlyba hozni, hogy az egyéni és a közösségi hangok egymásra utaltságát éreztessem. Ugyanakkor az egyén és a tömeg viszonyának ellentmondásait komponálás közben magam is újraéltem. A dallamosság nem visszafordulás, nem archaizálás, nem a réginek az újrakezdése! A legtisztább, legősibb forrásból próbáltam meríteni, a Gregorián zenéből, mely a keresztény ősközösségnek is elvitathatatlan alaphangját adta. S itt első ízben egy picit elmosolyodik. — Az ősi forrásokhoz való visszafordulásra nem a forrásoknak van szükségük, hanem nekünk. Egyébként minden irányzattól elfordultam, operáimban a legbonyolultabb egyszerűséget szeretném életem végéig keresni, s talán ez a számomra rendelt ítélet életfogytiglan tartó műfaj. Az egyetlen műfaj, amelyben boldog tudok lenni, kritikusoktól, irányzatoktól, az operaműfaj „temetésétől” függetlenül. És hadd jegyezzem meg, hogy az operaműfajt temetik, Monteverdi óta. Ami az előítéleteket illeti, a vitában nem a szavak, hanem a művek az ellenérveim. S remélem, hogy a művek még az utódoknak is jelentenek majd valamit. És a jelenben élők? A műhöz legközelebb állók? A szereplők hogyan fogadták a legújabb magyar operát? " ... Az egyik főszereplő, Bordás György, így nyilatkozott: „Szokolay hihetetlen tűzzel, izzó hőfokon komponál, szédítő magasságokban és félelmetes mélységekben gondolkodik”. — A bonyolult zenei ritmikán,, díszítéseken, a mély és magas regiszterek néha vakmerő használatán először meghökkentek az énekesek — mondja Szokolay..— Fokozatosan szerették meg operámat és ez többet ér, mintha olyan átlátszóan egyszerű volna a mű, hogy rögtön, s könnyen oldják meg feladatukat. Most már úgy érzem, azonosultak vele. Ahogy közeledett a bemutató napja, mindinkább összeforrtak szerepükkel és a zenével. És a bemutató elérkezett. A függöny vörös bársonyán megjelent a hatalmas Krisztus-arc, békét, humánumot sugárzón és a nézőtéren ünnepélyes csend honolt. Azután az ünnepélyes csendet a zene váltotta fel. Ünnepélyes volt ez is, hiszen minden új magyar opera születése ünnep. SOÓS MAGDA FOTO: MEZEY BÉLA
