Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-05-16 / 10. szám

Mészáros Katalin, az időközben világszerte ismertté vált István, a király rockopera dramaturgja, aki a húszas években Hollandiába irányított magyar gyermekvonatokra vonatkozó emlékek gyűjtését végezte Magyarországon, előre figyelmeztetett: „Ez olyan munka, mint egy óriáskígyó, egyre hosszabban tekerődzik” Mennyire igaza volt!

Korábbi beszámolómban (Magyar Hírek, 1986. május 8.) említettem már, hogy az elkezdett munka még korántsem zárult le. Menet közben jöttem rá, hogy például az irattári kutatás szinte lehetetlen, amikor az ember csupán a kenyérkereső munkáján kívüli szabad idejét fordíthatná arra és nem akad megfelelő munkatársakra. Másfelől a flamand sajtóban közzétett felhívásomra jelentkezettek számát is keveselltem. Arra gondoltam, hogy idősebb emberekről lévén szó, talán többekhez eljutna az üzenetem olyan vizuális eszközzel, mint a televízió.

Elgondolásommal a BRT flamand osztályának igazgatójához fordultam. Nem nagyon mertem remélni, de 'kedvező választ kaptam azzal, hogy lépjek kapcsolatba, az egyik népszerű flamand tévéműsor, a „Steek er wat van op” (Tanulj belőle valamit) )programvezetőjével. Brüsszelben azután kiderült, hogy a programvezető rendkívül önfejű ember. Noha. előzetesen telefonon arra figyelmeztetett, hogy kellően dokumentálva legyek, a személyes összejövetelünk alkalmával bele sem nézett a vázlataimba, kijelentette, hogy neki van egy elképzelése és vagy azt valósítjuk meg, vagy semmit. Amíg tehát én a húszas évék magyar gyermekvonatjaira kívántam emlékeztetni a további gyűjtőmunkám érdekében, ő inkább általánosabb műsort kívánt készíteni a Belgiumban élő, különböző időpontokban ide került magyarokról, „Magyarok hazánkban” címmel. Végül abban egyeztünk meg, hogy szóhoz jut néhány, még gyermekként a húszas években, majd néhány 1945, illetve 1956 után Belgiumba telepedett honfitársunk, sőt egy idős flamand hölgy is, aki a valamikori magyar „testvérét” szeretné megtalálni.

A belga televízió által sugárzott kerékasztal-beszélgetéshez hasonlítható műsornak nagy visszhangja volt. Munkahelyemen napokig ugrattak azzal, hogy milyen híres ember lettem, az utcán régi ismerősök állítottak meg, hogy közöljék: végre tudják, hogy miért jött annak idején olyan sok magyar gyerek Flandriába. Napokon belül földuzzadt a postám is, több mint száz reflexió érkezett hozzám, a legkülönbféle tartalommal, illetve kéréssel.

A levélírók többsége úgy értette a tévéműsor lényegét, hogy Tumhoutban működik egy dokumentációs központ, ahol mindennemű felvilágosítást kaphatnak, kezdve azon, hogy hol lehet Belgiumban magyarul tanulni, folytatva azzal, hogy hol érdemes Magyarországon kempingezni, tu-A nyomkeresés folytatódik

dok-e Magyarország történelmét ismertető flamand nyelvű könyvet ajánlani, Balaton környéki térképet küldeni stb. Be kell vallanom, a jelentkezők között egyetlenegy nem akadt, aki bármilyen módon a gyűjtőmunkához ajánlott volna segítséget, ellenben ismét többen írták, hogy náluk is volt magyar gyermek a húszas években és nagyon szeretnék újra felvenni az évtizedek óta megszakadt kapcsolatot, kérnek, hogy kutassam fel a valamikori magyar testvér jelenlegi lakcímét.

Sajnos, amint már a beszámolóm első részében is említettem, a kerestetők többsége csupán a keresendő személy nevét őrizte meg, egyéb adatokkal csak ritkán rendelkezik. Kivételnek számít az a belga hölgy, aki a televízió nyilvánossága előtt is elmondta, mennyire szeretné viszontlátni az időközben elhunyt szüleinél volt miagyar testvérkéjét. Maria Poppe gondosan megőrizte a hatvan évvel ezelőtti esztergomi címet is, így az esztergomi lakónyilvántartást kértem meg S. Annuska, jelenlegi tartózkodási helyének felkutatására. Telt múlt az idő, s egy szép napon Maria Poppe a boldogságtól reszkető hangon közölte telefonon, hogy kapott egy levelet Csehszlovákiából, elolvasni nem tudja, de S. Annuska aláírása van rajta, nagyon kér, hogy sürgősen fordítsam flamandra. Nos, kiderült, hogy az esztergomi lakónyilvántartás hosszas keresés

1. S. Annuska, akit sikerült megtalálni

2. Ilyen igazolvánnyal látták el a kiutazó gyerekeket

3. A szerző édesanyja Hollandiában járt a gyerekvonattal

után rátalált Annuskára, aki 1941 óta a Duna túlpartján, Sturovóban él, oda ment férjhez, s az esztergomi értesítés nyomán sírva olvasta el az őt kerestető üzenetet, hiszen ő sem feledkezett meg belgiumi gyermekéveiről, de akkori papírjai a háború során elvesztek. Azóta sűrű levelezés folyik a két „testvér” között.

Az a bizonyos óriáskígyó! A Magyar Hírekben közölt beszámolóm nyomán ugyancsak tucatnyi levél érkezett, részint Magyarországról, részint több nyugat-európai országból olyan kéréssel, hogy segítsek az évtizedek óta szem elől veszített nevelt-testvér felkutatásában. Hiányos adatok esetén bizony én sem tehetek csodát, de ahol gondosan megőrizték a valamikor ismert személyi adatokat, utolsó lakcímet stb., ott már nem egy esetben sikerrel járt a közreműködésem. Mint M. Erzsiké érdekében, aki Magyarországról írt és jelezte, hogy gyermekkorában egy bruggei orvoscsaládnál töltött nagyon szép időszakot, áhol hét gyerek volt, a nevelőszülők már biztosan nem élnek, de talán még megtalálnám a gyerekek egyikét másikát. S ehhez felsorolta a hét „testvér” nevét. Ennek alapján szinte postafordultával megtudtam, hogy a keresett hét testvér közül négy már elköltözött az élők sorából, egy Franciaországban, egy az USA-ban, egy pedig Oud-Turnhoutban él! Ez utóbbi az, amire

mondani szokás, hogy lám, kicsi a világ, hiszen Oud-Tumhout a lakóhelyem tőszomszédságában van és alig tudattam az egyetlen Belgiumban megtalálható „gyerekkel”, hogy Budapestről keresi a valamikori magyar húga, nyomban jött hozzám elmondani, hogy mennyire örül a hírnek, milyen nagyon szerették ők Erzsikét, s miután rendszeresen látogat Magyarországra, hányszor próbálta felkutatni hiába ... Most derült ki, hogy téves családi néven kereste. Ez a belga úr, eredetileg orvos, a későbbi foglalkozása. szerint mérnök, biztosított arról, hogy néhány hónapon belül Budapestre utazik és felkeresi az évtizedek óta nem látott kishúgát, s nagy örömében azt kérdezte, hogyan támogathatná az ilyen jellegű közvetítő munkámat. Az már külön jutalom volt számomra, hogy magam előbb ju' tottam Budapestre és meglátogattam M. Erzsi nénit, aki olyan szeretettel fogadott, mint a saját fiát és nem győzte emlegetni, milyen sokat gondolt mindig a Bruggé-ben töltött időkre, az ágya mellett azóta is őrzi a belga család házának fényképét, hogy minden este elnézegesse.

Jóllehet a belga televízióműsor nyomán újabb tárgyi emlékeket nem kaptam, többen személyesen kerestek fel azzal, hogy nagyon szeretnének legalább egy kicsit magyarul megtanulni. Az egyik azért, mivel bántja, hogy bár az édesanyja gyerekkorában Magyarországról származott ide, ő maga egy-két szón kívül semmit nem tud magyarul, a másik azért, mert évek óta jár Magyarországra nyaralni és szeretné jobban megismerni az ottani embereket ... Tehetetlen mozdulatomra minden látogatóm a mellemnek szegezte a kérdést: — Miért nem kezd el ön egy ilyen jellegű magyar tanfolyamot?

Miért nem? Ha, az ember már úgy is a magyarságismeret közmunkása, miért nem vállalhat újabb feladatot? Hosszas töprengés után rászántam magamat a tanítóskodásra. Elkészítettem egy szórólapot, amit kétszáz példányban kitettem a művelődési ház többi szórólapja közé. Korábbi biztatóim természetesen nyomban jelentkeztek, majd újabb érdeklődők jöttek, tizenöt tanulóval megkezdjük a közös munkát. A rendelkezésemre álló anyagokból kiválogatva készítettem tananyagvázlatot, s a tanfolyamot közös megegyezéssel „gyakorlati magyar”-nak neveztük el.

Lám, hová kanyarodott a flamandf öldi nyomkeresés! Turnhoutban tudomásom szerint a gyermekvonatok idején, majd 1956-ban, amikor fiatal szakipari tanulóknak volt itt külön otthonuk, létezett már magyartanítás. Öröm és kihívás számomra, hogy a művelődési házban, aminek a helyén valamikor II. Lajos királyunk özvegyének íjászai és solymászai voltak elszállásolva. 1987- ben újra magyar szó hallatszik, újabb láncszeme fűződik anyanyelvűnk itteni folyamatosságának. TASNÄDY T. ALMOS

(Belgium)

12