Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-04-18 / 8. szám
JUBILEUMI TANÉV Budapest, Rottenbiller utca. Százados fák között százados épületek. Is . . . Mert bizony bezsúfoltak ide néhány modern épületet. Az alaphangulatot azonban mégiscsak a vöröstéglás régiek adják. A kétszázadik születésnapjára készülő Állatorvostudományi Egyetem állatorvos-történeti gyűjteményében sokféle régi, sőt ősi állatgyógyászati eszköz, szerszám készteti elgondolkodásra az embert. Halk zsongás a teremben: egyetemi hallgatók és az egyetem vendégei nézelődnek a vitrinek üvegfalain túlra, miközben az egyik tanár — nyilván valamilyen kérdés feleleteképpen — de érezhetően belső indíttatású mondanivalójaként magyaráz: — Afelől nem lehet kétségünk — mondja —, hogy őseink jól értettek állataik gyógyításához, már 1787 előtt is. Tudni kell, hogy 1787-ben nyitották meg a pesti egyetemen az Állatgyógyászati Tanszéket, a mai Állatorvostudományi Egyetem elődjét. Sőt, az is bizonyos — folytatja —, hogy a nomádpásztor magyarok már a honfoglalás előtt is a kornak megfelelő szakszerűséggel vigyáztak az élet alapjait jelentő állatállományuk, méneseik, gulyáik, nyájaik egészségére. Ha erre apáktól fiakra szálló tapasztalati tudással nem lettek volna képesek, néhány évtized alatt jószág nélkül, üres hassal maradtak volna a füves puszták közepén. Nézem; a bronz-mozdulatlanságú, de mégis szinte élő kanca és csikó szobrát. (Vastagh György alkotásai ezek a remekművek.) Szinte hallom a nyerítő mén hangját. Közben azon jár az eszem, hogy ma is „üres hassal maradnánk a füves puszták közepén”, ha nem tudnánk „a kornak megfelelő szakszerűséggel” vigyázni az ország állatállományára, annak egészségére. Egy nép, egy ország életszínvonalának fontos mutatója, meghatározó jelzője, hogy az üzletekben mennyire és milyen választékkal vannak tele a pultok húsfélékkel, tejtermékekkel, tojással, vagyis állatitermékekkel. Hazánkban e tekintetben húsz-huszonöt éve nem sok az ok a panaszra. És ha meggondoljuk, hogy legjelentősebb exportcikkeink közé tartoznak a húskészítmények, s az élőállat, akkor beláthatjuk: valószínű, hogy a kor —- a mai kor — követelményei szerinti szakszerűséggel tudunk vigyázni jószágaink egészségére. Áz egyetem állatkórházának sebészetén éppen műtenek. A gazdasági haszonállatokon túl ide hordják a főváros lakosai kedvenceiket, a beteg kutyákat, macskákat, papagájokat, sőt újabban egyre több „szobahüllőt”, teknőst, kígyót, békát. A beteg állatok adatait betáplálják az adattárolóba, a további tanulmányozás érdekében. A házi tv-stúdió jóvoltából egy egész évfolyam nézheti végig — ha kell újra és újra — a műtét legapróbb részleteit. Ahogy a diákok egvre magasabb évfolyamokba kerülnek, részeseivé is válnak a műtéteknek. Az egyetem parkjában régi neves tanárok mellszobrai és bent a különböző termekben is a híres tudós állatorvos-professzorok képei. Aujeszky Aladár portréja előtt hallom: — A világ szakemberei ma is az ő nevével jelzik azt a betegséget (a nyúltagyvelő-bénulást), amelynek ő fedezte fel a kórokozóját és ellene a védekezést... Hutyra Ferenc a tömeges állathullást okozó sertéspestis vírusát fedezte fel és kidolgozta, miképpen lehel védekezni ellene. A Hutyra és Marek József által készített Állatorvosi Belgyógyászat című egyetemi tankönyv hosszú évtizedeken át, kilenc nyelvre lefordítva szolgálta az állatorvosképzést és alapvető kézikönyve volt a világ állatorvosainak. Ám a régi nagyokról szólva óhatatlanul felmerül a kérdés: ha már a múlt század végén is ilyen magas volt nálunk az állatorvosi tudományok színvonala, miért, hogy nagyapáink még a két háború között is szinte az Uralon-túlról hozott népi állatgyógyászati módszerekkel dolgoztak? — Ennek főképp társadalmi okai vannak! — kaptam kérdésemre a választ az egyetem akadémikus rektorától, dr. Kovács Ferenctől; a rektorhelyettes dr. Vetési Ferenctől valamint dr. Jankovits Tibor egyetemi titkártól. — Onnan kell kezdenünk, hogy kétszáz évvel ezelőtt II. József azért rendelte el az állatorvosok, gyógykovácsok képzését, mert azt akarta, hogy a hadsereg lovainak egészségére tanult szakemberek irányításával vigyázzanak. A gyógykovácsoknak olyan tekintélyük volt a hadseregben, hogy lóügyekben a főtisztek is engedelmességgel tartoztak nekik. — A földbirtokosok körében akkor támadt a szakszerű állatorvoslásra igény, amikor növekedni kezdett az állatexport-lehetőség, mivel csak teljesen egészséges jószágokat lehetett áthajtani az országhatárokon. A parasztembereknek azonban általában nem 20
