Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-04-18 / 8. szám
Tudósportré — Nehéz a legkedvesebbet megnevezni. Tagadhatatlan, hogy a néphittel, néphiedelmekkel kapcsolatos könyveimnek volt a legnagyobb sikere, ezeket több nyelvre is lefordították. Ám azt is el kell mondanom, hogy első könyvem, amely ötvenegy esztendeje látott napvilágot, a színjátszásról szólt, s ez a téma azóta is foglalkoztat. — Jelenleg min dolgozik? — Most fejeztem be egy tankönyvet, amelyet az egyik amerikai egyetemi kiadó felkérésére írtam a népszokásokról. Több cikkem, könyvem van nyomdában, egyebek közt önéletrajzi írásom is megjelenésre vár. És tele vagyok tervekkel: megírásra váró anyagokkal, kisebb-nagyobb ismeretterjesztő írásokra szóló megbízásokkal. Ha egészségem engedi, napi nyolc órát dolgozom, s tanítok a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság József Attila Szabadegyetemén. Sajnos azonban egyre nehezebben mozdulok ki a lakásból és még nehezebben az országból, pedig éppen két meghívásom is van nemzetközi konferenciára ... — Egyedül él ebben az angyalföldi kis lakásban. Nem érzi magát magányosnak? — Ha az egészségem jó, akkor egyáltalán nem, hiszen temérdek teendőm, kötelezettségem van. Csak akkor bosszankodom', ha a könyvespolc legtetejéről lenne szükségem egy könyvre és nincs senki a közelben, aki levegye. Én már nem merek a létrára felmenjni. Egyébként hétköznapokon nagy itt a telefonforgalom. A lányom és az unokám gyakran felhívnak, az egykori tanítványok is jönnek, érdeklődnek. Persze az egyedül élést nem én választottam, a szerencsétlen véletlenek sorozata hozta így. * „Dömötör Tekla szemléletében együtt van a szakma szenvedélyes szeretete, a filológiai módszer tisztelete és a következetes munka megkövetelése, a jó nevelői elvek fiatal kutatók számára. Ezért veszi körül nemcsak barátainak, kollégáinak, hanem tanítványainak szeretete is.” — írta a tudós asszony 60. születésnapjára Ortutay Gyula. Azóta több mint egy évtized telt el és Dömötör Tekla munkásságát újabb elismerések övezik. Fájdalma csak az: a kortársak egyre másra elmaradnak, vigasza viszont, hogy a fiatal generáció folytatja a megkezdett munkáját. ÁROKSZÁLLÁSI ÉVA ömötör Tekla neve már fogalom az m ■etnográfiában. Félévszázados munkás■ M sága során megismételhetetlen, értékés néprajzi kutatásokat és gyűjtéseket végzett, számos könyvet — köztük alapműveket, tankönyveket, ismeretterjesztő írásokat — publikált, az oktatásban pedig iskolát teremtett, s mindezzel nemzetközi tekintélyt, rangot szerzett a magyar néprajztudománynak. Két esztendeje sincs, hogy mint egyetemi tanár nyugalomba vonult. Otthonában kerestük fel, hogy életéről, munkásságáról, s terveiről beszélgessünk. — Talán mindent annak az adottságomnak köszönhetek — kezdi pályafutásának történetét —, hogy világéletemben könynyen és sokat írtam. Tizenkét éves koromban már komoly lapokban jelentek meg verseim. Bizonyára a költészet szeretete indított arra is, hogy ugyancsak gyermekfejjel megkezdjem a népdalok, népköltészet gyűjtését. Budapesten születtem, itt éltem mindig, de a nyarakat gyermekkoromban falun töltöttem, ilyenkor ismerkedtem a folklórral. Nem mondhatom, hogy a családban ösztönzött volna valaki ilyesmire. Édesapámat szinte alig ismertem, hatéves voltam, amikor meghalt, anyám tanítónő volt, de csak annyira ismerte és szerette a népművészeteket, amennyire az a hivatásából fakadt. Tehát teljesen ösztönös volt az ilyen irányú vonzalmam, érdeklődésem. Ezek után azt hiszem, természetes volt, hogy az érettségi után a bölcsészkarra jelentkeztem, az igazat megvallva, más egyéb meg sem fordult a fejemben. Akkoriban még nem volt néprajz szak, így germanista lettem. 1936-ban elvégeztem az egyetemet. Egy évvel később, 23 évesen, doktoráltam és még ugyanebben az évben férjhez mentem. De az életem ettől mit sem változott, továbbra is minden lehetőséget megragadtam, hogy a szakterületemmel foglalkozhassam. Lexikonoknak írtam népművészeti cikkeket és idegen nyelvről tudományos szakkönyveket, tanulmányokat fordítottam. Megbízásban nem szenvedtem hiányt, de állásom nem volt. De hát kinek volt akkoriban? Az egyetemen azon a szakon, ahova én jártam, akadt rajtam kívül még jó néhány lány, de csak ketten maradtunk a tudományos pályán. A többiek tanárnők vagy háziasszonyok és családanyák lettek, nem futotta idejükből, erejükből, hogy mellette tudományos munkával is foglalkozzanak. — De hiszen ön is feleség, anya volt... hogyan tudott mégis elmélyülni a tudományos munkában? Dömötör Teklánál — Bevallom, hogy mindez nemcsak a szorgalmamon, az eltökéltségemen és a hivatásszeretetemen múlott. Édesanyám átvállalta a háztartást és a két leányom nevelésének legtöbb gondját is. Így minden energiámat a tudománynak szentelhettem, kedvemre dolgozhattam, taníthattam, írhattam. — Szakmai előmenetelében nem érezte semmiféle hátrányát, hogy nőnek született? — Tulajdonképpen nem panaszkodhatok. A szakmában szinte mindent elértem amit lehetett, pedig az én életemet is kettétörte a háború, ahogy mindenkiét a generációmban. Tanszékvezető egyetemi tanárként mentem nyugdíjba, több — hazai és nemzetközi — néprajzi társaságnak vagyok elnökségi és tiszteletbeli tagja. 1980-ban a norvégiai bergeni egyetem díszdoktora lettem. Ez utóbbiról tudni kell, hogy a mi szakterületünkön elég ritka a norvég díszdoktori cím és nagy megtiszteltetésnek számít. Előadást tartottam egyebek közt Párizsban, Texasban, Kaliforniában, Pittsburghben, Chicagóban, alkalmam volt itthon és a környező országokban, valamint az amerikai magyarok körében kutatásokat végezni, illetve kutatócsoportot vezetni. 1985-ben pedig számos magyar kitüntetés után elnyertem az osztrák alapítású Herder-díjat. — A Magyar Tudományos Akadémiának is tagja? — Ezt az egyet nem értem el. De az igazság az, hogy jelenleg nincs is az akadémiának egyetlen néprajzos tagja sem és a nők aránya is elenyészően kicsi. Ha ilyen szempontból nézzük, lehet, hogy mégis van annak hátránya, ha az ember nőnek születik, főleg, ha tudományos munkára adja a fejét. — Munkássága a népszokások, a néphit, a mondák világát, valamint a népi színjátszás témakörét öleli fel. Ezek közül melyik áll legközelebb a szívéhez? 13
