Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-04-18 / 8. szám

i/\agyarország külföldről - Utcanevek Budapesten Nyelvrokonság - Az úszóedző titka

NÉPSZABADSÁG

A Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapja „Magyarország — külföldről” címmel Barabás Jánossal, az MSZMP Központi Bizottságának osztályvezető-helyettesével közölt interjút.

Ahogy alakult, formálódott a Magyar Népköztársaság, javult a helyzete, úgy nőtt politikai súlya, megbecsülése is — és ezzel egy időben vált egyre tágabbá a lehetősége annak, hogy az országot látva láttassuk — mondotta az újságíró kérdésére válaszolva Barabás János. — Mi nem büszkélkedhetünk különösebben a propaganda céljaira igénybe vett eszközök technikai korszerűségével, s azzal sem, hogy tetemes pénzt költünk a képformálásra. Egyetlen „titkunk”, hogy Magyarországról politikánk, valóságos helyzetünk révén szereztek jó benyomást a külföldiek. Valljuk azt az elvet, hogy nincs kétféle mondanivalónk — egy belső használatra, egy pedig külföldi fogyasztásra.

— Tény, hogy rengeteg a félreértés és még több a félrehallás. Még a hozzánk földrajzilag közel fekvő országokban is találkozhatunk hamis Magyarország-képpel, ismerethiánnyal. Semmiképpen sem lehet hát olyan illúziónk, hogy ismernek bennünket, tisztában vannak azzal a történelmi úttal, amelyet megtettünk, számba veszik tradíciónkat, nemzeti sajátosságainkat.

„Vannak olyan orgánumok is, amelyek nacionalizmussal, sovinizmussal, irredentizmussal vádolnak minket. Ezek ellen hogyan védekezhetünk?” — tette fel a kérdést az újságíró. Barabás János válasza:

— A nemzetek és nemzetiségek viszonya e tájon számos öröklött konfliktust hordoz, és bizony mai valóságunk sem mentes a különféle nemzeti, nemzetiségi problémák újratermelődésétől. Sajnos előfordul, hogy egyesek meglevő gondjaik leplezésére a magyar politikát különféle idejétmúlt, nacionalista tendenciák támogatásával, sőt revíziós törekvésekkel vádolják. Ezekkel az állításokkal mi a külföldi propaganda színterén nem kívánunk tételesen polemizálni, merít úgy gondoljuk, hogy a nemzetközi közvélemény előtt a történelmi tények és a politikai igazság bizonyító ereje elegendő. Többször és a legmagasabb szinten kinyilvánítottuk, hogy államhatárainkat véglegesnek tekintjük, ment azokat érvényes államközi szerződések sora garantálja, és a

szilárd európai biztonság csak a status quo elfogadására épülhet. Ennek megváltoztatásáról ábrándozni nemcsak irreális, hanem az emberiség békéjét fenyegető, bűnös felelőtlenség volna. Joggal várhatjuk viszont el, hogy mindenhol méltányolják felelősségérzetünket az egész magyarság sorsának alakulásáért. A határainkon túl élő magyarok helyzete, egyéni és kollektív nemzetiségi jogaik háborítatlan gyakorlati érvényesülése belső stabilitásunk tényezője is, akárcsak az országunkban élő nemzetiségek egyenrangúsága. tradíciókhoz való kötődésük lehetővé tétele. Mi a történelmi tények erejével szembenézünk, de ez egyben azt is jelenti, hogy értékeinket megbecsüljük, haladó hagyományainkhoz ragaszkodunk, nemzeti identitásunkat megőrizzük.

MAGYARORSZÁG

„24 Ady, 41 Kossuth” című írásában utcanév-adásaink hiányosságaira hívja fel a figyelmet a politikai és társadalmi hetilap. A főváros térképén sajnos hiába keressük számos nemzeti nagyságunkat; mindmáig nem kapott utcát Vámbéry Ármin és Stein Aurél, két nemzetközi hírű orientalistánk, továbbá Dohnányi Ernő és Szigeti József, a két nagyszerű muzsikus. Bezzeg Münchenben büszkén olvassuk a három nagy magyar zeneszerző nevét: Emmerich Kálmán Gasse, Franz Lehár Gasse, Paul Ábrahám Gasse.

A közel 600 oldalas, 1981-ben kiadott budapesti utcajegyzékből hiányzik a kiváló drámaíró Lengyel Menyhért éppúgy, mint Eötvös Károly, a tiszaeszlári per védője.

Miért nem emlékezünk meg Kárpáti Aurélról és Schöpflin Aladárról, akik európai színvonalra fejlesztették a műkritikát — kérdi a cikkíró —; hol marad Áprily Lajos és Jékely Zoltán neve; hol a világhírű filmrendezőé, Korda Sándoré? Lehet, hogy a hiba általános műveltségünk hézagosságában keresendő?

Ugyanakkor 24 utca viseli Ady Endre, 41 Kossuth Lajos nevét! Természetesen mindketten megérdemlik, de ez a fantáziátlanság a postásoknak rengeteg gondot okoz.

A hajdani Sugár utat még a mai fiatalság nagy része is Andrássy útnak nevezi — írja a Magyarország cikkírója—, és ennek nincsen semmiféle nosztalgiaháttere.

Mindössze arról van szó, hogy melodikusabb a hangzása, mint a nyelvtörő Népköztársaság útjának ...

Egy rádióműsorban tette közzé tudományos meggyőződését az Ausztráliában élő Kazár Lajos, a japán és a magyar nyelv rokonságának lehetőségéről. A kérdés kapcsán a Hazafias Népfront napilapjában interjút olvashattunk — „Sumerok a Kárpát-medencében?” címmel — Hajdú Péter professzorral, az ELTE bölcsészettudományi kara finnugor nyelvtumányi tanszékének vezetőjével.

— Elméletileg nem lehet kizárni, hogy újabb rokonok kerüljenek „a családfára” — mondja Hajdú professzor. — Nem várható azonban, hogy a finnugorisztikában ilyen vonatkozásban gyökeres változás történjen. A nyelvészetnek, a nyelvtörténetnek vannak korlátái: a szenzációt keltő rokonításoknak az ellenkezőjét sem lehet bebizonyítani. Általános nyelvészeti premissza, hogy két nyelvről azt nem lehet bebizonyítani, hogy nem rokonok. Ugyanez fordítva is igaz. Ha nem fedezték volna fel a tokhár, a hettita vagy a szanszkrit nyelvet, akkor az indogermán rokonság alapelvét nagyon nehéz lenne bizonyítani. Az indogermán alapnyelv rekonstrukciója is lehetetlenné válnia. Ha a svéd mellől kipusztultak volna a germán nyelvek, akkor a svéd és az újgörög rokonságának gondolata még csak fel sem merülne. Nem lehet tehát teljesen kizárni két nyelv közös eredetét, hiszen bármikor felbukkanhatnak olyan tények, adatok, amelyek igazolják az esetleges hipotéziseket. Matematikai igazság, hogy hamarabb található két nyelv között hasonló alakú és jelentésű szó, mint három vagy négy nyelv között.

Az interjú további részében Hajdú professzor a magyar nyelvrokonság-kutatás eddigi történetét tekinti át:

A múlt század hatvanas éveiben bontakozott ki a sumer—magyar nyelvrokonság gondolata — írja egyebek között —, amely napjainkig makacsul tartja magát. A sumer ékírás megfejtői, angol és francia tudósok voltak az ötletadók, akik azt látták, hogy nem indoeurópai nyelvvel állnak szemben, keresték tehát a rokonait. A sumer agglutináló nyelv, miként a török vagy a magyar, vagyis az akkor népszerű elmélet szerint az urál-altáji — gyűjtőnevükön a

turáni — nyelvek. Ezek közül a legismertebb a magyar és a finn volt. A feltevésről azonban hamarosan bebizonyosodott, hogy nem tartható. Nagyon sok volt a félreolvasat is, ezeket a mai napig korrigálják. A nyelvészek ma már lemondtak arról, hogy a sumer rokonságot kikutassák.

Az uráli kor, tehát a finnugor— szamojéd együttélés végét az időszámításunk előtti VI—IV. évezredre tesszük, a finnugor alapnyelv egysége pedig az általános felfogás szerint az időszámításunk előtti III. évezredben megszakadt. Az uráli alapnyelv felbomlásánál régebbre a nyelvtudomány nem lát, nincsenek kapaszkodók.

Széchy Tamás, a magyar úszoválogatott mesteredzője úszni hagyott nem kevesebb, mint egymillió kétszázezer dollárt — olvassuk a hetilap „Marad a menetrend” című interjújában. Egy amerikai lapkiadó ajánlott ennyit, ha elküldi neki azt az éves edzéstervet, amelynek eredményeként két magyar úszó, Damyi Tamás és Szabó József a spanyolországi világbajnokságon összesen három aranyérmet nyert.

— Ha az én tervemet bárki végigcsinálhatja a világon, akkor néhány évig egyetlen magyar gyerek sem nyerhet, ez világos — mondja Széchy Tamás. Nekem napi hat óra elméleti munkám fekszik ebben az új terhelési metodikában, de még ez sem a legfontosabb. Ma ebben a kis országban — gyerekektől a felnőttekig — összesen ezer ember úszik versenyszerűen. Az USA-ban ezzel szemben 5,6 millió, vagyis nekem 5600 évre lenne szükségem ahhoz, hogy a jelenlegi amerikai helyzetben érezzem magam. Csak úgy hozhatunk el annyi aranyat, mint ők, ha néhány lépéssel előttük járunk.

— A szüleim hazaszeretetre neveltek. Arra tanítottak, hogy a szellemi értéket becsüljem meg, hogy az emberi produktumot tiszteljem az első helyen. Léteziik-e nagyobb öröm, mint Békés megyei gyerek létemre a nemzetemnek örömet szerezni? És ha a hazaszeretethez még hozzáteszem a hivatásszeretetet, akkor ezt a kettőt nem adhatom el semennyi pénzért. Dobogón állni, magyar Himnuszt hallgatni, érmeket hazahozni — minden pénznél többet ér!

12