Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-04-18 / 8. szám

i/\agyarország külföldről - Utcanevek Budapesten Nyelvrokonság - Az úszóedző titka NÉPSZABADSÁG A Magyar Szocialista Munkás­párt központi lapja „Magyaror­szág — külföldről” címmel Bara­bás Jánossal, az MSZMP Központi Bizottságának osztályvezető-he­lyettesével közölt interjút. Ahogy alakult, formálódott a Magyar Népköztársaság, javult a helyzete, úgy nőtt politikai sú­lya, megbecsülése is — és ezzel egy időben vált egyre tágabbá a lehetősége annak, hogy az orszá­got látva láttassuk — mondotta az újságíró kérdésére válaszolva Ba­rabás János. — Mi nem büszkél­kedhetünk különösebben a propa­ganda céljaira igénybe vett esz­közök technikai korszerűségével, s azzal sem, hogy tetemes pénzt költünk a képformálásra. Egyetlen „titkunk”, hogy Magyarországról politikánk, valóságos helyzetünk révén szereztek jó benyomást a külföldiek. Valljuk azt az elvet, hogy nincs kétféle mondanivalónk — egy belső használatra, egy pedig külföldi fogyasztásra. — Tény, hogy rengeteg a félre­értés és még több a félrehallás. Még a hozzánk földrajzilag közel fekvő országokban is találkozha­tunk hamis Magyarország-képpel, ismerethiánnyal. Semmiképpen sem lehet hát olyan illúziónk, hogy ismernek bennünket, tisztában vannak azzal a történelmi úttal, amelyet megtettünk, számba ve­szik tradíciónkat, nemzeti sajátos­ságainkat. „Vannak olyan orgánumok is, amelyek nacionalizmussal, sovinizmussal, irredentizmussal vádolnak minket. Ezek ellen hogyan védekezhetünk?” — tette fel a kérdést az újságíró. Barabás János válasza: — A nemzetek és nemzetiségek viszonya e tájon számos öröklött konfliktust hordoz, és bizony mai valóságunk sem mentes a külön­féle nemzeti, nemzetiségi problé­mák újratermelődésétől. Sajnos előfordul, hogy egyesek meglevő gondjaik leplezésére a magyar po­litikát különféle idejétmúlt, naci­onalista tendenciák támogatásá­val, sőt revíziós törekvésekkel vá­dolják. Ezekkel az állításokkal mi a külföldi propaganda színterén nem kívánunk tételesen polemi­zálni, merít úgy gondoljuk, hogy a nemzetközi közvélemény előtt a történelmi tények és a politikai igazság bizonyító ereje elegendő. Többször és a legmagasabb szinten kinyilvánítottuk, hogy államha­tárainkat véglegesnek tekintjük, ment azokat érvényes államközi szerződések sora garantálja, és a szilárd európai biztonság csak a status quo elfogadására épülhet. Ennek megváltoztatásáról ábrán­dozni nemcsak irreális, hanem az emberiség békéjét fenyegető, bű­nös felelőtlenség volna. Joggal várhatjuk viszont el, hogy min­denhol méltányolják felelősség­­érzetünket az egész magyarság sorsának alakulásáért. A hatá­rainkon túl élő magyarok helyze­te, egyéni és kollektív nemzetiségi jogaik háborítatlan gyakorlati ér­vényesülése belső stabilitásunk té­nyezője is, akárcsak az országunk­ban élő nemzetiségek egyenrangú­sága. tradíciókhoz való kötődésük lehetővé tétele. Mi a történelmi tények erejével szembenézünk, de ez egyben azt is jelenti, hogy ér­tékeinket megbecsüljük, haladó hagyományainkhoz ragaszkodunk, nemzeti identitásunkat megőriz­zük. MAGYARORSZÁG „24 Ady, 41 Kossuth” című írá­sában utcanév-adásaink hiányos­ságaira hívja fel a figyelmet a po­litikai és társadalmi hetilap. A főváros térképén sajnos hiába ke­ressük számos nemzeti nagysá­gunkat; mindmáig nem kapott utcát Vámbéry Ármin és Stein Aurél, két nemzetközi hírű orien­talistánk, továbbá Dohnányi Ernő és Szigeti József, a két nagyszerű muzsikus. Bezzeg Münchenben büszkén olvassuk a három nagy magyar zeneszerző nevét: Em­merich Kálmán Gasse, Franz Le­hár Gasse, Paul Ábrahám Gasse. A közel 600 oldalas, 1981-ben ki­adott budapesti utcajegyzékből hiányzik a kiváló drámaíró Len­gyel Menyhért éppúgy, mint Eöt­vös Károly, a tiszaeszlári per vé­dője. Miért nem emlékezünk meg Kárpáti Aurélról és Schöpflin Aladárról, akik európai színvonal­ra fejlesztették a műkritikát — kérdi a cikkíró —; hol marad Áp­­rily Lajos és Jékely Zoltán neve; hol a világhírű filmrendezőé, Kor­da Sándoré? Lehet, hogy a hiba általános műveltségünk hézagos­ságában keresendő? Ugyanakkor 24 utca viseli Ady Endre, 41 Kossuth Lajos nevét! Természetesen mindketten meg­érdemlik, de ez a fantáziátlanság a postásoknak rengeteg gondot okoz. A hajdani Sugár utat még a mai fiatalság nagy része is Andrássy útnak nevezi — írja a Magyaror­szág cikkírója—, és ennek nincsen semmiféle nosztalgiaháttere. Mindössze arról van szó, hogy me­­lodikusabb a hangzása, mint a nyelvtörő Népköztársaság útjá­nak ... Egy rádióműsorban tette közzé tudományos meggyőződését az Ausztráliában élő Kazár Lajos, a japán és a magyar nyelv rokonsá­gának lehetőségéről. A kérdés kapcsán a Hazafias Népfront na­pilapjában interjút olvashattunk — „Sumerok a Kárpát-medencé­ben?” címmel — Hajdú Péter pro­fesszorral, az ELTE bölcsészettu­dományi kara finnugor nyelvtu­­mányi tanszékének vezetőjével. — Elméletileg nem lehet kizár­ni, hogy újabb rokonok kerülje­nek „a családfára” — mondja Hajdú professzor. — Nem várha­tó azonban, hogy a finnugoriszti­­kában ilyen vonatkozásban gyö­keres változás történjen. A nyel­vészetnek, a nyelvtörténetnek vannak korlátái: a szenzációt kel­tő rokonításoknak az ellenkezőjét sem lehet bebizonyítani. Általá­nos nyelvészeti premissza, hogy két nyelvről azt nem lehet bebizonyítani, hogy nem roko­nok. Ugyanez fordítva is igaz. Ha nem fedezték volna fel a tokhár, a hettita vagy a szanszkrit nyelvet, akkor az indogermán rokonság alapelvét nagyon nehéz lenne bi­zonyítani. Az indogermán alap­nyelv rekonstrukciója is lehetet­lenné válnia. Ha a svéd mellől ki­pusztultak volna a germán nyel­vek, akkor a svéd és az újgörög rokonságának gondolata még csak fel sem merülne. Nem lehet tehát teljesen kizárni két nyelv közös eredetét, hiszen bármikor felbukkanhatnak olyan tények, adatok, amelyek igazolják az esetleges hipotéziseket. Mate­matikai igazság, hogy hamarabb található két nyelv között hasonló alakú és jelentésű szó, mint három vagy négy nyelv között. Az interjú további részében Hajdú professzor a magyar nyelv­­rokonság-kutatás eddigi történe­tét tekinti át: A múlt század hatvanas éveiben bontakozott ki a sumer—magyar nyelvrokonság gondolata — írja egyebek között —, amely napjain­kig makacsul tartja magát. A su­mer ékírás megfejtői, angol és francia tudósok voltak az ötlet­adók, akik azt látták, hogy nem indoeurópai nyelvvel állnak szem­ben, keresték tehát a rokonait. A sumer agglutináló nyelv, miként a török vagy a magyar, vagyis az akkor népszerű elmélet szerint az urál-altáji — gyűjtőnevükön a turáni — nyelvek. Ezek közül a legismertebb a magyar és a finn volt. A feltevésről azonban hama­rosan bebizonyosodott, hogy nem tartható. Nagyon sok volt a fél­reolvasat is, ezeket a mai napig korrigálják. A nyelvészek ma már lemondtak arról, hogy a sumer rokonságot kikutassák. Az uráli kor, tehát a finnugor— szamojéd együttélés végét az idő­számításunk előtti VI—IV. évez­redre tesszük, a finnugor alap­nyelv egysége pedig az általános felfogás szerint az időszámítá­sunk előtti III. évezredben meg­szakadt. Az uráli alapnyelv fel­bomlásánál régebbre a nyelvtudo­mány nem lát, nincsenek kapasz­kodók. Széchy Tamás, a magyar úszo­­válogatott mesteredzője úszni ha­gyott nem kevesebb, mint egy­millió kétszázezer dollárt — ol­vassuk a hetilap „Marad a menet­rend” című interjújában. Egy amerikai lapkiadó ajánlott ennyit, ha elküldi neki azt az éves edzés­tervet, amelynek eredményeként két magyar úszó, Damyi Tamás és Szabó József a spanyolországi világbajnokságon összesen három aranyérmet nyert. — Ha az én tervemet bárki vé­gigcsinálhatja a világon, akkor néhány évig egyetlen magyar gye­rek sem nyerhet, ez világos — mondja Széchy Tamás. Nekem napi hat óra elméleti munkám fekszik ebben az új terhelési me­todikában, de még ez sem a leg­fontosabb. Ma ebben a kis ország­ban — gyerekektől a felnőttekig — összesen ezer ember úszik ver­senyszerűen. Az USA-ban ezzel szemben 5,6 millió, vagyis nekem 5600 évre lenne szükségem ah­hoz, hogy a jelenlegi amerikai helyzetben érezzem magam. Csak úgy hozhatunk el annyi aranyat, mint ők, ha néhány lépéssel előt­tük járunk. — A szüleim hazaszeretetre ne­veltek. Arra tanítottak, hogy a szellemi értéket becsüljem meg, hogy az emberi produktumot tisz­teljem az első helyen. Léteziik-e nagyobb öröm, mint Békés megyei gyerek létemre a nemzetemnek örömet szerezni? És ha a hazasze­retethez még hozzáteszem a hiva­­tásszeretetet, akkor ezt a kettőt nem adhatom el semennyi pén­zért. Dobogón állni, magyar Him­nuszt hallgatni, érmeket hazahoz­ni — minden pénznél többet ér! 12

Next

/
Thumbnails
Contents