Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-04-05 / 7. szám

Ha gondolatban végigpásztázzuk az ország utóbbi évtizedeinek történetét, eseményeit, sejthető lesz, hogy sok minden történt nálunk a művészetnek és az anyagi termelésnek, vagy ha tetszik, a látásmódnak és az életviszonyoknak azon a szüntelenül változó, mozgásban levő határterületén, amelyet — jobb szó híján — lakáskultúrának nevezünk. Beszélhetnénk belsőépítészetről, avagy lakberendezésről, attól függően, honnan és hogyan közelítjük meg a témát, de ezek még szűkebbre vonnák a kört, amely életünk terét és módját otthonunk falai közt meghatározza. Végül is lakásokról van szó, amelyek így vagy úgy az építészet termékei, tárgyakról és anyagokról, amelyek ezt a belsőt valamiféle otthonná emelik, és persze rólunk is, akiknek ízlése és anyagi lehetősége, majd napi életvitele mindezt a mi otthonunkká avatja.

A háború után megindult újjáépítés — noha meglepően gyorsan szép eredményeket produkált — sok esetben nem fordított kellő figyelmet környezetünk kisebb és nagyobb anyagi értékeinek megőrzésére. Az építészet szembeszökő értékeit ugyan becsben tartottuk és sok áldozattal helyreállítottuk, ám az is gyakori volt, hogy a „korszerűség” jelszavát helytelenül értelmezve, az épületvagyon, benne a lakóépületek jelentős részét „lecsupaszítva” állították helyre, nem törődve a talán nem különösen értékes, mégis eredeti építészeti arculattal.

Az úgynevezett „szocreál” viszonylag rövid, átmeneti időszakában, lett légyen szó köz- vagy lakóépületről, a klasszicizáló külső mögött többnyire rosszul működő belsők, így a korszerű életmódra alig alkalmas lakások létesültek. Amikor pedig felülkerekedett az új építészet értékes hagyatéka, a modernségre kiéhezett ízlés — különösen a lakásbelsők kialakítása terén — hajlamos volt elvetni minden „avítt kacatot”, nem mérlegelve a benne rejlő valódiságot, eredetiséget.

Az elmozdulás abból az állapotból — amelyet konzervativizmus és türelmetlenség, ám legfőképpen az építész-belsőépítész szakma lebecsültsége jellemzett — először a hatvanas évek elején volt megfigyelhető. Néhány bútorgyár ekkor kezd érvényesíteni valami szerény, kezdetnek nem is rossz igényességet. Születendőben az első olyan „típusbúto-OTTHONUNK

TEGNAPTÓL- MÁIG

rok”, szekrények, fekvőhelyek, ülőalkalmatosságok, amelyekre a tervezőművész jó ízlése, szakértelme és életismerete a jellemző, szemben a tömeggyártás igénytelenségével.

Ezek a sorozatok persze csak igen lassan szorították vissza a régi asztalosműhelyek talán tartós, de formailag kiábrándító termékeit, amelyeket az állami nagyüzemek is sokáig gyártottak még. (Nem beszélve a-történelmi stílusokat formailag elszegényítő stílbútorokról, például a neobarokkról, amelyek máig is megtalálják a maguk előállítóját és vevőkörét.) Tény, hogy ezekben az években mind többen kezdték értékelni az új bútorok kellemes arányait, simaságuk észszerűségét, mind gyakrabban alkalmazott világos furnérfelületeit. Különös örömmel fedezték fel a színesen kárpitozott, könnyű karosszékek, az új anyagokat alkalmazó kagylófotelek divatját, amelyek szinte földerítették az addig jobbára sötét, unalmas lakószobákat.

A következő években aztán, ha nem is mindig vonzó, de határozottan mozgalmas a hazai lakberendezés képe. Polgárjogot nyer a műbőr, a műanyag, az alumínium, a vas, és ember legyen a talpán, aki jó ízléssel igazodik el felhasználásuk változatai között.

Ám álljunk meg egy percre! Időközben ugyanis nagy arányokat ölt az állami lakásépítkezés, a házgyárak sorozatos beépítésével pedig egyre tömegesebben épülnek úgynevezett panellakások. Hasonlíthatatlanul jobbak, komfortosabbak a régi szoba-konyhánál, de a helyiségek méretei meg sem közelítik a régi polgári lakásokét. Ekkor kezdődik tehát a vita „lakásgyártók” és „bútorgyártók” között, azzal a céllal, hogy a berendezési tárgyak alkalmazkodjanak az új lakásokhoz. A többség — a néhány sikerbútor ellenére — sajnos ma is megegyezik abban, hogy a házgyári lakások, különösen a korábbiak, igazán jól nem bútorozhatok.

12