Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-04-05 / 7. szám

„Istengyártás” helyett emberábrázolás Köztünk élő szobrok — Szatirikus stílusú, „deheroizáló” mű­vészként tartják számon. — A deheroizáló stílust, szemléletet legin­kább a történelmünk, kultúránk nagyjairól készített emlékműveim kapcsán emlegetik. Tulajdonképpen igaz, de nem úgy, nem ab­ban az értelemben, ahogy ma ezt a szót használják, mert ez negatív tartalmakat hor­doz: nem becsüli a régieket, nem beszél ró­luk kellő tisztelettel... Egy jelentős személyiségről készített szo­bor mindig „istengyártás”, általa egy ember mindig valami felsőbbrendű lénnyé mereve­dik. S ezt a folyamatot a barokk művészet a maga burjánzó eszközrendszerével, a „leg­­leg-leg” tulajdonságokkal felruházással a végletekig túlhajtotta. Ez a hagyomány ko­runkig nyúlik, egészen az ötvenes évek vé­géig uralkodott. színekre és formákra, mint az impresszionis­ták. De mint Rainer Maria Rilke írja, a mű­alkotáshoz csak a megértés szándékával le­het közeledni, sehogy másként. A műalko­tás világába a nézőnek kell belépni, mert csak az ő szándéka nyomán tárulhat fel an­nak tartalma. S ezt lehetővé kell tenni a szá­mára. — Vajon ez az oka annak, hogy a Budai Vár falánál elhelyezett Kodály-szobor mellé oda lehet ülni a padra; a Parlamentnél ta­lálható Károlyi-szobor körül fogócskázhat­­nak a gyerekek? — Már az első jelentősebb köztéri szob­romnál, Radnótinál tudatosan törekedtem ar­ra, hogy a műalkotás terét a néző terévé is tegyem. A szobor részét alkotó kockakőútra ráléphet a néző, sőt, oda is könyökölhet a korlátra, a költő mellé. — Legutóbb tavaly tavasszal Sárospatakon találkoztunk az Árpád-házi Szent Erzsébetről készített szobrának avatásán. Ha jól tudom, ezt az eseményt kisebb-nagyobb nézeteltéré­sek előzték meg . . . — Annyira, hogy az utolsó pillanatig bi­zonytalannak tűnt, lesz-e egyáltalán ünnep­ség? Ez alkalommal kivételesen nem magá­val a szoborral függtek össze a viták. Árpád­házi Szent Erzsébet katolikus volt. Az évszá­zadok során azonban Sárospatak protestáns többségű településsé vált. A szobor felállítá­sa kísérlet volt egyfajta ökuméniára. A kí­sérletet ma már eredményesnek nevezhetjük, de ezt akkor senki se tudhatta biztosan. — Szobrai, köztéri emlékművei körül sok­szor alakul ki vita. — Ez nem baj, ez nagyon jó. Mindig el­lenségeket szül. ha valaki eltér a megszokot­tól az elfogadott sablonoktól, pedig ezek a legtöbb esetben hamisak, az idők folyamán váltak azzá. — Mit jelent az Ön számára a hamis? — Ami tegnap igaz volt, nem biztos, hogy ma is az, s ha valami túlhaladott igazság „sérthetetlen” konvencióvá válik, hamis vi­lágot teremt. Vannak továbbá szavak, ame­lyek önmagukban gyönyörűek, de hiába rakjuk őket egymás mellé, ha nincs valóság­fedezetük, hamissá válnak. Tudunk órákig úgy beszélni, hogy semmit ne mondjunk. A művészetben is létezik ilyen csendes, langyos vízben úszkálás; úgy, hogy semmit se kavarjon fel. Csodálom a francia enciklopédistákat, akik egy egész világot tudtak újrateremteni. Ne­kem csak annyi adatott meg, hogy néhány gondolatot, történelmünk néhány nagy alak­jának képét tisztíthatom meg a rárakódott felesleges, hamis sallangoktól. Ilyen helyzet­ben az összeütközések eleve adottak minden munkánál. — Konfliktuskereső művésznek tartja ma­gát? — Nem. De mivel nem tűztem ki olyan célt, hogy magas pozíciót, hivatalt érjek el, megengedhetem magamnak, hogy elmond­jam, amit gondolok; olyan módon alkossak műveket, ahogy jónak hiszem. — Hogyan jellemezné a pályafutását? — A pálya melletti bokrok között futot­tam versenyt a salakon haladókkal. — Bocsásson meg, de egy vicc jutott az eszembe. Valaki azt állítja, hogy ő nyolc má­sodperc alatt futja a száz métert. „Az hogy lehet?” — kérdezik tőle. „Ismerek egy rövi­­debb utat.” ön ma a legismertebb szobrász­művész idehaza, sikerei vannak külföldön. Mégis azt állítja, a nehezebb úton „futott”. Hogy lehet ez? — Az tény. hogy mindig konfliktushely­zetben voltam; az is, hogy semmilyen cso­porthoz nem tartoztam. Annak, hogy — fo­galmazzunk így — célbaértem, annak sok oka lehet. Talán ez a „külső pálya” is. Magá­nyosan jobban oda kellett figyelnem min­denre. Gondoljunk csak arra a Kölcsey-szoborra, amelyiken a nagy költő tógában ül, babér­­koszorúval a fején. Hordott-e valaha is tógát vagy babérkoszorút Kölcsey, pláne együtt a kettőt? Ez a legjellemzőbb rá? Ez fejezi ki a lényeget? Ez a — funkciótlan, vagy elkoptatott kül­ső jegyekkel operáló — szobrászat eltorzítja a valóságot. S akkor még nem beszéltem a sablonos beállításokról: a hadvezér csak fé­lelmet nem ismerő daliás pózban állhat, jobb karjával előre mutatva. — Ügy tartják, „népszerű” műveket ké­szít. — Számomra a közönség a fontos. S üzen­ni csak azon a nyelven lehet, amit a címzett ért. Amikor annak idején először jártam New Yorkban, állandóan panaszkodtak az ottani művészek, hogy nincs kapcsolatuk a közön­séggel. Nem célja minden esetben a művészetnek a kommunikálás. Az alkotásban jelentkező egységet, a szintézist lehet szétbontani: konstrukciókra, mint a konstruktivisták; 8

Next

/
Thumbnails
Contents