Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-04-05 / 7. szám
1. A Négy Püspök Kútja a Saint-Sulpice téren 2. Nagy Imre grafikája a toulouse-i tárlatról 3. Stein Anna művei a párizsi Pierre Parat Galériában 4. Csernus Tibor „Saul” című vászna a Claude Bemard Galériában 5. Televíziós felvétel a Magyar Intézet megnyitásán a képtárban A SZERZŐ FELVÉTELEI ÉS REPRODUKCIÓI gyár Intézet. Az elsőn — a meg-December 16-a és január 28-a között — másfél hónap alatt! — három koncertet rendezett a Manyitó ünnepségen — Kocsis Zoltán, Perényi Miklós és Sólyom- Nagy Sándor adott hangversenyt. A vetítőteremben elsőnek Szabó István többszörös díjnyertes filmjét, a Mephistót mutatták be. A rendező tagja is volt a megnyitóra érkezett kulturális delegációnak. De nem szabad megfeledkeznem a könyvtárról sem, a kiállítótermekről meg különösen nem, hiszen a látogatók rögtön az első napon megismerkedhettek a XX. századi magyar festészet klasszikusaival, Csók Istvánnal, Czóbel Bélával, Martyn Ferenccel, Rippl-Rónai Józseffel, Vaszary Jánossal és a többiekkel, mindazokkal, akiknek képei szinte dokumentálják, hogy a párizsi iskola milyen óriási szerepet játszott a modern magyar festészet fejlődésében. Az intézet igazgatója többször is „ugrás”-nak nevezte a költözködéssel bekövetkezett változást. — Kétszáz négyzetméterünk volt, most kétezer a miénk! De ez csupán területben jelent tízszeres ugrást, lehetőségekben ennél sokkal, de sokkal többet. És sorolja a bizonyítékokat. Ezek közül csak kettőt en lítek itt. A kiállításoknál maradva: a Magyar Nemzeti Galéria kölcsönözte anyag január végéig maradit Párizsban, februártól már a velencei biennálén részt vett magyar művészek képei vannak a falakon, és másfél-két hónap elteltével ismét mások következnek majd. Azaz a tárlatok ugyanolyan rendszerességgel mutatják be a magyar piktúrát, mint a koncertek a magyar zenét vagy mint a vetítések a magyar film fejlődését és különböző irányzatait. Berényi Pál még ennél is fontosabbnak tartja, hogy az intézet itt, az új helyén, magára vállalhatja a hungarológiai központ szerepét és feladatkörét. — Ez többek között annyit jelent, hogy a Magyar Intézetet a Franciaországban folyó magyarságkutatás és magyar nyelvoktatás bázisává szeretnénk tenni — magyarázza, de azonnal hozzáteszi, hogy ez is, a többi terv, elképzelés is csak akkor sikerülhet, ha az intézetnek meglesznek a kellő helyeken és a kellő számban a francia partnerei. Biztató példaként említi a párizsi egyetemen létrehozott hungarológiai tanszéket, amelyet nemrégiben ruháztak föl országos hatáskörrel, s amellyel máris kialakult az együttműködés. A megnyitót követő történész kollokvium már közös rendezvény volt, témája pedig — a 300. évforduló alkalmából — Budavár visszavétele a töröktől. A segítőtársakról, vagy ha úgy tetszik, „közvetítőkről” szólva terelődik beszélgetésünk az ott élő magyar, illetve magyar származású művészekre, tudósokra, szakemberekre. „Közvetítők” ők akkor is — állapítjuk meg —, ha akarják, ha nem akarják. És nem csak ők. Mindenki, aki tőlünk elszármazott, magával visz, hozzátesz egy-egy ecsetvonásnyit ahhoz a képhez, amely a befogadó országban rólunk kialakult. A képeknél maradva — de már nemcsak képletesen: 1986 végén egyszerre legalább öt újonnan nyílt magyar kiállítást láthattak a franciák. Egyet a Magyar Intézetben, a másikat Párizstól félszáz kilométerre Montmorencyben, a harmadikat Toulouse-ban; ahol Nagy Imre mutatta be műveit. Párizsban pedig Csernus Tibornak és Stein Annának nyílt tárlata. A három említett művész stílusa más és más, úgy is írhatnám, hogy egészen más irányzatok követői. Abban viszont mégis egyek, hogy két országban vannak „odahaza”, két kultúra birtokosai, és így szinte predesztináltak arra a bizonyos közvetítésre (most már nem idézőjelben!) a két kultúra, a két nép, a két nyelv között. Stein Anna például nemcsak odakinn, hanem idehaza is bemutatta már műveit, és ami még ennél is több: 1979-ben egyszerre 77 magyar művésznek szerzett kiállítási lehetőséget. Nem is akárhol, hanem a párizsi szenátus épületében, a Luxembourg-palota termeiben! A tárlatra meginvitált művészek fele Franciaországban élő, a másik fele magyarországi, s az igazán nagy munka az volt — ahogyan Stein Anna meséli —, hogy az itthoniak kiállítandó képeit az ottani — franciaországi — kollekcióból, magánosoktól kellett összegyűjtögetni, hogy a bonyolult és hosszadalmas engedélyezést-vámolást elkerüljék. Elképzelhető, mennyi munkába került már a művek lelőhelyének kinyomozása is! Érthető, ha a Magyar Intézet igazgatója számít az ilyen közvetítők segítségére. Az idősebbeké, a „Nagy Öregeké”, eddig sem hiányzott. Berényi Pál inkább a fiatalabbaktól, az úgynevezett középgenerációtól várná, hogy aktívabban vegyen részt a magyar kultúra terjesztésében. A Magyar Intézeteknek, a párizsinak is, a többieknek is, a legfontosabb feladata, hogy a fogadó ország szülöttjeivel, intézményeivel építse ki kapcsolatait. E törekvésükben pedig az adott ország magyarjai természetes szövetségesek lehetnek. Érdemes lenne töprengeni rajta: hogyan lehetne őket — ahogyan a Magyar Intézet igazgatója mondta, e természetes szövetségeseket — megismerni, s az intézményit és céljait velük is megismertetni. Ott az a kiállítóterem .. . Egyszer, ha nem is az idén, de talán jövőre, megrendezhetnék benne a magyar származású franciák tárlatát. Ott az előadó- és koncertterem is ... Valóban: az alapterület csak megtízszereződött, de a lehetőségek legalább megszázszorozódtak. GARAMI LÁSZLÓ 7
