Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-04-05 / 7. szám
Minden költözködés egykét évet lop el az életünkből — szokta volt anyám mondogatni sűrű — kényszerűen sűrű hurcolkodásaink idején. Pedig akadnak olyan költözködések, amelyek — ha némi vesződséggel-gonddal járnak is — gyarapítják, teljesebbé teszik életünket, legyen akár egy családról. akár egy intézményről szó. Itt van példaként a párizsi Magyar Intézet. Az intézmény 60 esztendeje nyitotta meg kapuját, pontosabban ajtaját — mert egy lakást béreltek ki erre a célra. — De ez az akkor még Magyar Tanulmányi Központnak nevezett kulturális bázis még így, egy lakásba szorítva is, kiválóan ellátta feladatát — állítja határozottan Berényi Pál, a Magyar Intézet mostani igazgatója. És bizonyos, hogy igaza van, hiszen ez a bérelt lakás a Quartier Latin, azaz a diáknegyed kellős közepén volt, a Központ fő-fő feladata pedig nem más, mint a diákok, különösen a Sorbonne és az École Normale Supérieur hallgatói érdeklődését fölkelteni a magyar kultúra iránt. A hatvanas évek végére azonban ez a hely már igen-igen szűknek bizonyult. Megnőtt az érdeklődés Magyarország iránt, és bővültek az intézmények — s nem csak a párizsi, hanem a többi, külországban alapított és működő Magyar Intézet — úgynevezett alapfunkciói is. A magyar nyelv oktatása, illetve a magyar nyelv tanításának különböző módokon való támogatása — ez az egyik alapfeladat. A másik: a magyar kultúra terjesztése. Az említett funkciógyarapodás ez utóbbival kapcsolatos. Érdemes összehasonlítani: mit értettünk, mit értettek általában kultúrán a húszas és mit az ötvenes-hatvanas években? Akkor: elsősorban irodalmat, esetleg még zene- és képzőművészetet. Most: ezeken kívül a tudomány valamennyi ágát, így még a műszaki ismereteket is. Az intézet tehát vagy húsz esztendeje egy jobbnak, tágasabbnak, mutatósabbnak látszó helyre költözött, egy kicsiny, csendes utcába. közel az Invalidusok teréhez. Csakhogy ezzel elszakadt a diákoktól. És mint utóbb kiderült, nemcsak tőlük. — Aki ismeri Párizst, az jól tudja: a Quartier Latin-nek és az Invalides-nek egészen más a „levegője” — magyarázza Berényi Pál. — Hiába volt a jó szándék. az új helyre nem jöttek azok, akikre leginkább számítottak: a diákok és az értelmiségiek, ugyanis nemigen fordultak meg azon a környéken, a kormányzati negyedben. Bezzeg itt, a legújabb helyen! Nem kell bennszülött párizsinak lenni, hogy bárki lássa: ez a városrész a diákok, az értelmiség világa. A Franciaország útikönyv ezeket írja róla: „A Bonajaarte utca is, akárcsak a környék számos más utcája, a régiségkereskedőiről híres, szinte minden harmadik-negyedik bolt régi bútorokkal. porcelánnal, ezüstneművel, órákkal stb. [a „stb.” helyére én még odaírnám, mert a mi szempontunkból igen-igen fontos: és antikváriumokkal!] van :ele. Persze képkereskedéseket :s szép számmal találunk errefelé. (Itt lakott Sartre, valaha Stendhal és Prosper Mérimée volt az utca híres író-lakója ...)” Aztán szinte szemben a Magyar Intézet áj otthonával, ott a szépen kialakított Saint-Sulpice tér, közepén a híres „Négy Püspök Kútjával” és a Sulpicius-templommal, amelynek egyik kápolnáját nem más, mint Delacroix díszítette freskóival (nyolc esztendőn át festette őket!), orgonáját pedig, ameyen vasárnaponként híres-neves művészek játszanak, a híres Chalgrin tervezte. Szóval semmi kétség: az értelmiségiek „terepe” ez, s most már van is mire betérniük a rue Bonaparte 92. szám alá. Azt, hogy az intézménynek miyen nagy jelentőséget tulajdonít i magyar állam, hogy milyen sokra értékeli ia magyar—francia kulturális kapcsolatokat és cserét, nemcsak az mutatja, hogy az ünnepélyes megnyitóra Párizsba érkezett Köpeczi Béla művelődési miniszter, s ő tartotta a sajtófogadást is december 16-án, hanem a program ugyanezt jelzi. Tízszer nagyobb, százszorta több KÖLTÖZKÖDNI JÓ!
