Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-03-23 / 6. szám
iMÄ AZ ÉLETE KÉSZ REGÉNY WEÖRES SÁNDOR GYERMEKVERSEI ANGOLUL FOTO: MTI Az utóbbi időben egyre-másra tűnik fel Pohl Ferenc budapesti nyugdíjas neve a sajtó hasábjain. Többnyire különös hobbijáról szólnak a tudósítások, no meg azokról a kiállításokról. amelyeken egyedülálló gyűjteményét mutatja be a nagyközönségnek. Rögtönzött kiállításainak mindig óriási sikere van, pedig csak levelezését tárja a világ elé. Hogy miért a nagy érdeklődés egy 59 esztendős nyugdíjas úr levelezése iránt? Mert levelező partnerei nem mások, mint királyok, hercegnők, államfők, politikusok, világhírű tudósok és művészek. És ki ne lenne kiváncsi a holland, vagy a dán királynő, Frangois Mitterrand. Indira Gandhi, Sophia Loren, Willy Brandt, George Shultz, Cousteau kapitány kézírására, dedikált fényképére? Tulajdonképpen csak hét esztendeje lett szenvedélyes levélíró Pohl Ferenc. Ám azóta fáradhatatlanul küldi leveleit a világ legkülönbözőbb tájaira. Havonta átlagosan 120 levelet ír és ezek többsége nem marad válasz nélkül. A postás naponta hordja a külföldről érkező válaszleveleket Pohl Ferenc címére. Pedig nem mindenki bízza a postára küldeményét. Az angol királyi család például futárral küldött nemrég Budapestre fényképeket, hozzájuk mellékelve az 1987 nyarára szóló meghívást Londonba. Azt viszont csak kevesen tudják Pohl Ferencről, hogy nemcsak leveleket ír, hanem regényt is. Első könyvét — élete regényét — nemrég fejezte be, s bízik benne, hamarosan megjelenik és sokak olvasmánya lesz. S hogy mi késztette az egykori katonát, halászt, hajósinast, anyagbeszerzőt a regényírásra? Nem egyéb, mint izgalmas, veszélyes kalandokban bővelkedő életútja. Néhány epizódot elmesélt nekünk: — Még nem voltam tizenhét esztendős. amikor véget ért a háború és — mint ifjú katona — először amerikai fogságba kerültem, majd 2500 társammal együtt átadtak bennünket a franciáknak. Nehéz élet volt akkor a francia fogolytáborokban, de ha az ember akart, változtathatott sorsán. Rendszeresen toborozták a fiatalabbakat: aki akart, mehetett szénbányába dolgozni, vagy pedig belépett a francia idegenlégióba. Én persze — szinte gyermekfejjel — az utóbbit választottam. Először Marseille-be vittek bennünket, majd 3000 társammal együtt hajóra szálltunk és elhagytuk Európát. Oránba kerültünk, pontosabban Sidi Bel Abesbe. egy tízezer fős légiós laktanyába. Néhány hetes kiképzés után egy cirkálón Madagaszkárra mentünk. Itt elterjedt a hír köztünk, hogy öt nap múlva Indokínába visznek bennünket harcolni. Elhatároztam, hogy az indulás előtti napon megszököm. Este elbújtam egy templomba, rám zárták az ajtót és ott éjszakáztam. Reggel a papok találtak meg Amikor megtudták, hogy magyar vagyok, hívtak egy magyar származású pátert, s neki mondtam el. ki vagyok, miért szöktem meg a légióból. Felajánlották, lépjek be a rendbe és én örültem, hogy levehetem a katonai egyenruhát. Két évig éltem szerzetesként Algériában, majd áthelyeztek a rend lyoni kolostorába. Itt valamivel jobb, szabadabb lett az életem. Rendszeresen kijárhattunk a városba is: családokat támogattunk, koldusokat etettünk. Így ismerkedtem meg egy francia férfival, akinek magyar származású felesége volt. Ök segítettek az újabb szökésben: papírokat, ruhát, pénzt kölcsönöztek nekem. A férfi testvére rendőr volt, ő vitt ki egy éjszaka a pályaudvarra, ahol felszöktem — véletlenül éppen — egy katonai szerelvényre. A vonaton egy fekete amerikai katona talált rám. Megsajnált és nem jelentett fel. A hosszú utazás alatt hordta nekem az ételt, italt, rejtegetett és amikor elváltunk. 50 dollárt dugott a zsebembe. Végül Hamburgban kötöttem ki, ott kaptam munkát. Egy nyomdában helyezkedtem el segédmunkásként, a hétvégeken pedig egy halászhajón dolgoztam. így jutott tudomásomra, hogy az egyik hajón matrózfelvétel van. Először kikötői munkára osztottak be. majd — kéthónapos tengerészkiképzés után — segéd hajógépész lettem. Újabb tanfolyam következett, kormányos lettem és jártam a világot Japántól Amerikáig. Hajós éveim legemlékezetesebb napja 1956. július 25-e volt. Bostonból indultunk Hamburgba, viharos, esős időben. Alig hagytuk el a partot, amikor SOS-jelzést vett a távírdászunk. Tőlünk 30 kilométernyire összeütközött két hajó: egy személyszállító luxushajó az „Andrea Doria" olasz és a „Stockholm’' svéd teherszállító hajó. Azonnal beöltöztünk, mentőcsónakokba szálltunk és a reflektor fényében próbáltuk menteni a fuldoklókat. Először egy fiatal, estélyi ruhás hölgyet húztam ki a vízből, aki zokogva könyörgött, keressem meg a férjét is. Öt is sikerült a hajóra vinnem. Később derült ki: nászutas pár volt, a müncheni hercegprímás rokona. Náluk is és a hercegprímásnál is szívesen látott vendég voltam. Hajós éveim alatt számos élményben volt részem. Egy alkalommal például Willy Brandt és családja szállt a hajónkra. A Brandt-gyerekeket körbevittem a hajón, mindent elmagyaráztam nekik. A végére úgy összebarátkoztunk, hogy bemutattak szüleiknek, akik meghívtak magukhoz. 1960-ban jártam náluk, majd leveleztünk. Amikor meglátogattam őket, nagy társaság volt náluk. Ott találkoztam Olof Palmeval, Helmut Schmidttel és más fontos személyiségekkel. Az első leveleket természetesen tőlük kaptam. 1962-ben hazatelepültem Magyarországra. Családomról a háború óta semmit sem tudtam, hiába kerestettem őket. 1972-ben végre találkoztam az egyik öcsémmel, aki Ausztráliából látogatott haza. Tőle tudtam meg, hogy szüleim és testvéreim 1948-ban Ausztriában telepedtek le. ÉdesajÉmmal 1980-ban találkozhattam, de anyámmal már nem, ő korábban meghalt. Itthon is változatos az életem. Bár nyugdíjas vagyok már, számos tervem van. Szeretném minél több kiállításon bemutatni gyűjteményemet. Egy nagyszabású kiállítást is tervezgetek, talán a Budapest Sportcsarnokban, s a bevételt az éhező afrikaiaknak ajánlanám fel. Ezenkívül szívesen főzök, barátaimnak, családomnak. Egy alkalommal a televízió „Főzőcske, de okosan" című műsorában is bemutathattam gasztronómiai ismereteimet. Nem sokkal később levelet kaptam az azóta elhunyt Lékai bíborostól, aki érdeklődött, főznék-e neki és rangos egyházi személyekből álló vendégeinek egy vacsorát? Megtiszteltetés volt számomra ez a meghívás, s igyekeztem a legjobb tudásomat nyújtani, ízlett is a vendégeknek a különleges töltött hal, amelyet még hajós koromban tanultam. A bíboros úrral pedig, amíg élt, rendszeresen váltottunk levelet. SEBESTYÉN ZSUZSA Weöres Sándor legnépszerűbb élő költőink közé tartozik, s aki látta már, hogy a tavaszi könyvnapokon milyen lelkes gyermeksereg veszi körül, az jól tudja, hogy népszerűsége a legfiatalabbak körében is mennyire eleven. Költészetében rendkívül sok a játék, fantáziája is játékos természetű, s rövid verseinek változatos ritmusvilága sem nélkülözi a nyelvi játékosságot. Mindez, ha szabad így mondani, „ideális" gyermekköltészetté teszi azokat az apró dalait, életképeit, ritmikai vázlatait, amelyeket legifjabb „olvasói” pontosabban „hallgatói" számára írt. Hallgatót mondok, hiszen Weöres Sándor gyermekközönségének jó része még nem könyvben, hanem élőszóban találkozik a költészettel, s mások szájáról ellesve tanulja meg a verseket. Ezeknek a verseknek a legteljesebb gyűjteménye Ha a világ rigó lenne címmel 1973-ban látott napvilágot, s most a skót származású Alexander Fenton tolmácsolásában az Aberdeen University Pressnél If All the World Were a Blackbird címmel ez a kis gyűjtemény jelent meg angolul. A szép kötetet az edinburghi Don Aldridge illusztrálta a műfordító magyarországi fényképfelvételeivel, illetve magyar néprajzi albumok nyomán, a bevezetőt pedig G. F. Cushing, a londoni egyetem nemrégiben nyugalomba vonult tudós magyartanára írta, aki maga is Weöres Sándor költészetének játékos szellemére hívja fel az angol olvasó figyelmét Poems by SÁNDOR WEÖRES Alexander Fenton Weöres Sándor költészetének szélesebb körű ismeretében dolgozott, s ő is a kis versek derűs játékosságát és játékos ritmusát kívánta elsősorban érzékeltetni. Hogy csak egyetlen példát említsünk, másoljuk ide a nevezetes Medve-nóta első szakaszának magyar és angol változatát: Kinn voltam a rengeteg erdőn, Medvét láttam kúszni a lejtőn, Tíz körömmel másztam a fára, Megszökött a medve vacsorája I was out in the mighty forest, I saw a bear on the slope, lumbering. Hurriedly I clambered up a tree. The bear’s evening dinner got away A szöveg hűséges, ugyanakkor fordításban is meggyőzően eredeti marad: még ritmusjátékában is. Reméljük, a kis könyvnek igazi sikere lesz, éspedig mind az ifjú angol közönség, mind a magyar szülőktől származó, de már angolul beszélő gyermekek körében. S ha megkedvelik Weöres Sándor medvéit és madarait, bizonyára más költeményei iránt is érdeklődni fognak előbb-utóbb. POMOGÄTS BÉLA 26