Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-03-23 / 6. szám
*3> ZSÖGÖDI JVAGY IMEJ& > ©ff Talán néhány százszor, de az is lehet, hogy több ezerszer utaztam át Zsögödön, láttam télből tavaszba fordulni a szelíd hegyeket, láttam ősszel, és szamócát, málnát melengető nyarakon is láttam az Olt fölötti erdőt, de igazából mindig olyan marad számomra, mint amilyennek kisgyermekként láttam: tutajoztunk az Oltón, s mikor meguntam az uszadékfával való hajókázást, elindultam, dombnak föl, hogy megmásszam azt a vacak kis magaslatot. A domb tetején meglepetés várt. Egy kis tisztás után újra fölfelé kaptatott az út. Megmásztam azt is. Már lihegtem a fáradtságtól, amikor rájöttem, minden kis domb egy magasabbat takar, s ez az egész nem más, mint a Hargita egyik Szereda felé lehajtó nyúlványa. A helyemről, magam alatt, láttam Zsögödöt. Apró kis házak, nagy borona-csűrök, s mindezt olyan finom kékes pára fedte, mintha selyemharisnya-álarcban néztem volna a szövet vékony szálain át. A szemközti hegyoldalak visszaverték a napfényt, s ettől a türkiz tükrözéstől az igazi zöldek egészen különleges kékes árnyalatot kaptak. (Ezt természetesen már „öreg” fejjel, húszonévesen fejtettem meg, s azóta is szeretem N„gy Imre képeinek vágyakozó zöldeskék tónusait.) Hogy miért mondtam mindezt el Imre bá’ grafikáinak, íróportréinak kapcsán? Mert az, amit én a természetben gyermekként fölfedeztem, hogy a dombok mögött is dombok, s azok mögött hegyek emelkednek, azt ő a grafikáiban olyan fantasztikusan tudta, mint rajta kívül csak nagyon kevesek. Íróasztalom fölött a falon három grafika. Kós Károly, Molter Károly és Kemény János potréL Ismertem mindhármójukat, s így azt is tudom, „honnan jöttek, hová mentek, mivé lettek...”, s a grafikákban éppen azt csodálom, hogy Nagy Imre nem csupán arcuk mását írta a fehér árkusokra, de sorsukat, jellemüket is. Molter bal arcán egyetlen vonás, egyetlen árnyék is jelentene valamit. Így ez a porcelánfehérség, nagy havazások mindent feledtető fehérsége, mint a mesebeli üveghegy választ el az embertől, aki oly tisztán távoli, hogy már árnyékot vetni is képtelen. Ebben a megrajzolatlan arcban benne van a nagyon öreg Molter lényege — felejteni. Kós konok arca ... igen, konok arca, de azok a szemek sírás előtti keserűséggel telítettek, mintha már látná a kirabolt sztánai Varjúvárat, Bánfihunyad rettentő égését... És Kemény? A marosvécsi vár ura, aki soha nem sírt vissza semmit, egy olyan korban, mikor mások családi legendákat kerekítve mesélték a háború sodrában elveszett rézpitykéknek. Árpád-házi királyok koronázó ékszereinél is értékesebb voltát. Ezen az arcon rajta van a gens tökélye, az erdélyi arisztokrácia emberi, gondolkodó volta. És Kemény szemében ott a megszűnés. Honnan tudta mindezt Nagy Imre? ö, aki órákig leste az első világháborús távcsövével egy holló fészkét? ö, aki múlt századi kurtanemes módján szeretett elüldögélni a méhesében? Illendőbb lenne talán az írókról beszélni, de szűk életrajzi adatokkal úgyis teli vannak a lexikonok. Nem, nem lehet ezekről a portrékról csak úgy, és csak egyáltalán, mint valamilyen független képzőművészeti alkotásról beszélni. Nagy Imre szelleme, az Erdélyi Helikon szelleme hatja át ezeket az alkotásokat. Egyszer, van talán húsz esztendeje, február végi havazásban indultunk Nagyváradról. Aztán esni kezdett az eső. A Királyhágón csupa jég volt minden, s mi mereven figyeltük az utat. — Lesz lakomájuk a farkasoknak — mondta Imre bá’ a csendben. A domboldalon, mintha botokkal szurkálták volna a havat, mély lyukak sorát lehetett látni. A hó jeges teteje alatt legalább fél méter mélyek lehettek. Nagy Imre, ebből az őz bokáját feltörő, üvegcserép éles nyomból mondta ki a szentenciát. 20
