Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-03-07 / 5. szám
A Nemzeti dal — kifakult, halovány tintasorokkal — egyetlen papirlapocska. A magyar irodalom legjobbjainak kézirattárában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban e forradalmi riadón kívül még négy Petőfi-verskézirat van csupán: a Füstbement terv, Az őrült, a Dalaim és A nép nevében! Petőfi kéziratos öröksége úgy szóródott szerte, mintha forgószél sodorta volna négy égtáj felé a faleveleket. Tirténelmi okokat találhatnánk ugyan bőven, de még ezek is elégtelenek a magyarázatra. A szabadságharc bukásia, emigráció, a Bachkorszak, Petőfi verseinek tilalma, a titokban történt másolások, az özvegy Szendrey Júlia második házassága, gyermekük, Petőfi Zoltán tragédiája, Szendrey Júlia halála előtt elmondott utolsó kívánsága, s egy különöskülönös árverés. Szendrey Júlia — második férje után Horváth Árpádné, egyetemi tanár felesége — 1868-ban halt meg. Végakarata volt, hogy Petőfi Sándor kézirataival együtt temessék el. Pihenjen együtt a hozzá írt versekkel, saját naplóival és a Petőfi-emlékekkel. Az irodalomtörténet-írás, kéziratok kutatói évtizedeken át úgy tudták, hogy a Petőfi-versek legnagyobb múzeuma Horváth Árpádné Szendrey Júlia sírja. Csak az első világháború után, 1928-ban derült ki, hogy Szendrey Júlia végakaratát nem teljesítették — a kéziratok egy 1928-as budapesti árverésen tűntek fel és dobra kerültek. Azt már sem Illyés Gyula, sem Hatvány Lajos nem tudta kideríteni. mi lett a kéziratok további sorsa. A mai Petőfi Irodalmi Múzeumban már csak — említettem — öt Petőfi-verset őriznek, valamint a költő hitele§ aláírásával ellátott, 1846. június 22-én Emich Gusztáv könyvárussal kötött szerződését, amely — ez a magyar közvéleménynek, a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, s a Magyarok Világszövetségének melengető szép ünnepe volt — 1970 végén érkezett haza Magyarországra, mint a Magyarországról kivándorolt adományozó, a már Milton Smith-é vált egykori erdélyi származású szabó ajándéka. Számos feltételezés született, de hitelesen soha senki sem tudta megállapítani, hogyan került a szerződés az USA-ba? Csupán annyit tudunk, hogy egy amerikai magyar énekesnőtől száz dollárért vásárolta meg. Mint legnagyobb kincsét, egy New York-i bank páncélszekrényében őriztette, olykor naponta „látogatta meg” és családja előtt gyakran hangoztatta, hogy ha eltávozna, a Petőfi-szerződést vele együtt temessék el, az legyen a szemfedője. Végakaratát Bán Oszkár amerikás magyar kérlelésére csak közvetlenül halála előtt változtatta meg, s úgy módosította, hogy a becses kincs szülőhazájáé legyen. Ezek ugyan régies, romantikus dolgok, mert — bármely kéz írását őrzik is — papírdarabkák, kis szeletkék csupán, irodalomtörténészek bíbelődésének, találgatásának a tárgyai, s alig-alig számítanak, mikor megvannak; a miénk a mű, amely líránkat elsőként emelte a világirodalom égi magasába. De miért ne szerethetnek szerelmünk. a magyar nyelv és irodalom írásos emlékeit, papírszeletkéit is, amelyeknek fakó, sápadt sorai éji szentjánosbogarak sötétzöld csillagfényével világítanak, vagy pedig olyanok, mint az út menti pléhkrisztusok, amelyek figyelmeztetnek valamire mindaddig, amíg lesz magyar nyelv és ez az ezerszáz esztendeje hazát foglaló nép el nem merül más ajkú nemzetek tengerében, ha Szent István ősi Intelmei után nem igazodunk a huszadik, az eljövendő huszonegyedik század intelmeihez. Kezemben a Nemzeti dalt megörökítő eredeti papírszeletkével erre gondolok, s arra még, hogy egyetlen tényt tudunk bizonyosan. A költemény két nappal március idusa előtt, 1948. március 13-án keletkezett. Lávaömlés képét idézi fel bennem a vers. Mert minden arra vall, hogy a költemény néhány percnyi idő alatt szakadt ki a költő eszméletéből. S ez nem pszichológia, hanem a verssorokból fakadó egyszerű következtetés. A kéziraton csupán egyetlen javítást látók, azt is az első sorban, s utána semmi több és semmi más. Az első sor eredetileg így íródott: Talpra magyar, most vagy soha A költő a most vagy soha három szavát az első sorban áthúzta, s föléje, helyére illesztette a hí a haza! szövegrészt. A most vagy soha a második sorba kerüit. Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! S utána sem szünet, sem töprengés, sem viaskodás, sem csend, sem birkózás a szavak démonaival, sem keresgélés a magyar nyelv egymilliós szókincsének a gyöngyei között. A vers végighömpölyög a kicsiny kéziratlapon. Aki a kezében tartja, hajlamos arra gondolni, hogy e költemény már élt, lángolt, lobogott, készen állt a költő ... szívében? fejében? ujjai hegyén? gondolatainak a redői mögött? a forradalomra kész, s a revolúció lángra lobbantó szikráját váró népben?... mikor Petőfi Sándor kibontotta a lobogót. Ideje — ez látszik a kéziratlapon — arra sem maradt, hogy a hat versszakos költemény ismétlődő négy sorát leírja minden ve.sszak végén. Csak az első négy sor után: A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk. A második versszakban és ezen túl a továbbiakban sem írja le az ismétlődő négy sort, csak annak két első szavát, s mellé az ismétlődés jelét karcolja: A magyarok :/: Ezért gondoltam mindig arra, hogy ez nem csupán költemény, hanem földindulás, vihar zuhogása, gázkitörés, öt vagy tíz perc alatt keletkezett? Itt nem lehet arra gondolni, mint Vörösmartynál, a Szózat kéziratánál, amelyet egy esztendeig javítgatott a költő, félretéve, egy-egy szót áthúzva, megváltoztatva, azután pedig megint a csend, az érlelés heteihónapjai következtek. Ez a néptribun szónoklata. A világtörténelem szónokai pedig nem ismerték a megállást, várakozást, a csendet egy-egy mondat után, mert — a kellő időben véve a lélegzetet — kiszakadt keblükből a mondanivaló. Gondoljunk Kossuthra. S a negyvennyolc március 13-án íródott költemény pontosan negyvennyolc sorból áll. Véletlen? Játék? Vagy mindent mérlegelő filoszok kései fölfedezése? Jogos vélekedésben, hogy a költő percsk-pillanatok alatt írta a Nemzeti dalt, Illyés Gyula Napló jegyzetek című posztumusz, három kötetre tervezett munkájának egyik, 1929. október 26-án kelt napló jegyzete megingatott. Töredékesen idézem: „Hallottam költőkről, akik extázisba estek a dühtől, ha kéziratukból a szerkesztő valamit kihagyott vagy benne pláne csak egy jelzőt is megváltoztatott... . . . Ha jól emlékszem ifjúkori olvasmányaimra, 1848. március 14-én délután a Pilvax kávéházban a költő felolvasta néhány barátjának aznap délelőtt írt versét. Három-négyen hajoltak a márványasztal fölé, egy minden lében kanál jurátus pedig az asztal mellett állva várta Petőfi szavait. Nemzeti dal — mondta a címet a költő. Az első két sor így szólt: Harcra magyar, most vagy soha Itt az idő, hí’ a haza Az első szakasz után a jurátus közbeszólt és azt a profán, praktikus megjegyzést kockáztatta meg a heveskedő, ifjú költő számára, hogy a magyart előbb talpra kell állítani és csak azután lehet harcba vinni. Petőfi valószínűleg végigmérte az alkalmatlankodót (aki nyilván széchenyista volt), de másnap már másképp olvasta a verset. Megmaradt az a kézirat, amelyen ez a változtatás olvasható.” Az igazán lényegtelen, hogy Illyés („aznap délelőtt írt”) március 14-re emlékezett és nem március 13-ra. Engem csak az a vélemény foglalkoztatott, hogy nem pillanatok-percek alatt keletkezett az a vers, amelyet Petőfi — Illyés szerint — „valamennyi közt a legnagyszerűbbnek tartott”. S az első sor végleges formája egy okvetetlenkedő, alkalmatlankodó jurátus, alapjában helyes megjegyzése nyomán alakult volna ki? A Nemzeti dal keletkezésének körülményeinél és az időpontot illetően a leghitelesebb tanú Petőfi Sándor. S most újból és megint irodalmi kincseink, kézirataink titkairól kell szólnom. A költő tizenkét kinyomtatott füzetből álló naplót tervezett. Hogy mennyit írt meg belőle, nem tudom, s nem tartja azt számon az irodalomtörténet sem. A naplónak csak az első füzete, első íve jelent meg 1848-ban Petőfi költségén a Länderer és Heckenast könyvárus és nyomdatulajdonos cégnél. Az első ívet röplap formájában terjesztették, és megmaradt példányait Petőfi Sándor később pesti lakásán (nem tudni miért?) megsemmisítette. A Lapok Petőfi Sándor naplójából, pontosabban annak első ívéből két megmaradt példányáról tudok: az egyik az Országos Széchényi Könyvtár tulajdona. A másik példányt dr. Forgács Béla budai könyvárus és antikvárius Petőfi születésének 150. évfordulója alkalmával adományozta a magyar államnak, a Petőfi Emlékbizottságnak. Ezen kívül páratlan ritkaságokat adott át, í még ennek előtte „kimagasló nemzeti és muzeális jelentőségű könyvgyűjteményét” (a szakértői véleményből idéztem) az Akadémia könyvtárának ajándékozta azzal, hogy majdani halála minden évfordulóján az Akadémia 6