Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-03-07 / 5. szám
Nemzeti dal. Talpra, magyv , hí a' hata * Itt ai idó, rooít ragy sohar Babok legyünk »agy szabadok’ Ez a kérdő*, rálaszszatok’ — A' magyarok lateoére . Esküszünk, Esküszünk Hogy rabok to»áhb Nem lejtuuk Babok «öltünk mostanáig, KarhozoUak ós&pdink. Kik stábodon eltek haltok, Szolgafoldben nem nyughatnak A magyarok iateoere EakuszOnk. Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk Sehnnnal bitang ember. Ki mo£l. ba kell. halni nem mer Kinek drágább rongy élnie. Mint a haza becsülete. A magyarok (alenére EskOszuok, Esküszünk bogy rabok tovább Nem lejutok Feoyambb *' Macinál *' tatrd, Jubtún cáeMÜ •' kart. Rí ml még b láncúit hord tunk I Ide teled, régi ktrduakJ A Mgyirok tsteoére EtkfitOnk, KikUziak. tiogy rabok tovább Nem leinlok. A' magyar aév cégtől step len. Móllá régi nagy hirtbri. Mit rí kentek •' «táttu'ak. Lemossuk »' gyaliulat A magyarok talrnér« FjkOuuuk. Ksbuuunk. bogy rabok tovább Nem Icaiunk Hol alrjalnk domborulnak, rmiksiok tfboniluik, K* áldó imádság mellen Mondjak el m-nt neveinket A magyarok iateoere Kiküiiank, Kskunáak. hogy rabok tovább Netn leiíáok. PetúÖ Sándor. ni 1 I tf - s //U-úirváP y«yVW-l*. a/AA'/, ^tmAoJTy *4* könyvtárába került könyvei ko zött emlékére két Petőfi-verssorl mondjanak el. Mindez nem a múlt században, vagy egy romantikus korban történt, hanem a hatvanas és hetvenes években Budapesten. Petőfi általánosan ismert naplójának megmaradt első ívéből idézem: „Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz, s ott várjanak meg együtt engem. A kávéházban még csak néhány fiatalember volt, kik nagy búsan politizáltak. Bulyovszki Gyulát ki közöttük volt, meghíttam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk. Hazamenvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabadításáról. Társaim beleegyeztek Bulyovszki és Jókai proklamációl szerkesztettek. Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony, egyenesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna. — Jó jel! — kiáltánk föl egyhangúlag. Amint a proklamáció elkészült, s induló félben voltunk, azt kérdőm, micsoda nap van ma? — Szerda — felelt egyik. — Szerencsés nap — mondám —, szerdán házasodtam meg! Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, amely már tele volt ifjakkal. Jókai a pröklamációt olvasta föl. én nemzeti dalomat »zavaltam el; mindkettő riadó tetszéssel fogadtatott. (A nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-án írtam, azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-én ákart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál fejkötőt varrt magának . . .) Ha a vers hasonmás fényképén a költő sorai már elmosódtak volna, megismétlem Petőfi szavait nyomtatásban is: „Az 1848-iki már márczius lökén kivívott sajtószabadság utáan legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete. Petőfi Sándor" - S hogy költője szláv volt? „Tót”-anya fia? Szlovák származék? Már Petőfi példája bizonyság, hogy a nemzet — vállalás. „Ha nem születtem volna is magyarnak, / E néphez állanék ezennel én” . . . Szabad-e bárkinek is kétségbe vonni ezt az e néphez állást, ezt a szent vállalást? Idézzem Illyést, A faj védői című versét: „Ady — dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát / koponyája, Petőfi szlovákos fekete, s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme /”...? A magyarnak lenni gyötrelmesen gyönyörű kérdésénél talán nem árt emlékeztetni arra, hogy az amerikás Milton Smith, az adományozó Forgács Béla, aki még holtában, a túlvilágról is Petőfi két sorát szerette volna haliam, vagy a soron következő történet egyik alakja, a lausanne-i orvos elei, ősei mózeshitűek voltak. Mint egykor mohamedán hitűek kései „böszörményeink”. Vagy székely szombatosaink. Az Illyés nevezte pompás gyuromány „első lélekzeté”-t, a Nemzeti dalt e kis káté írója is a Pilvaxban hallgatta, de csak néhány esztendeje. Sejtelmes volt, s szorongató. Annyi minden önpusztító szenvedélyben, betegségben „világelsők” vagyunk. Talán fájdalmas szétszórtságunkban is. A lausanne-i orvos és francia felesége a Pilvaxba hívta meg egy másik ország területére eső szülővárosunk fiait, ifjúsága egykori barátait. Elbeszéltem már eztt a történetet. Más szavakkal próbálom megismételni. Higgyék el nekem, vacsora közben egészen véletlenül fedeztük fel asztalunk mögött a falon a Nemzeti dal bekeretezett hasonmás fényképét. Zoli barátunk, a svájci orvos a hasonmásra mutatott, s magyarul egy szót sem értő feleségének intett: — Josiane — mondta halkan. — Talprá — kezdte a hölgy. Kis őzek szemének riadalmával nézett körül. — ... mágár ... — folytatta. A pincér, mint hívő megállt, nem akarva zavarni a megkezdődött istentiszteletet. —... i ... á . . . ázá . . . Mintha ördögkéz pengével metszette volna el a húrokat. A cigányzenészek nem játszottak tovább. A francia, ugye, a mi h-n'kat nem tudja kiejtem. Haza. Ázá. A közvélemény asztala jutott az eszembe. Megvan. Megmaradt. Láttam A Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzik. Josiane, aki rebbenő tekintettel hol férje arcát leste, hol a bekeretezett képre váltott át, hol a társaság tagjainak arcát, az arcvonásokat, a szemeket, a szemek visszaverődő sugarát figyelte, a szorongás, a tévedéstől tartó feszengés hanghullámaival folytatta: — Rábök légiünk vág szábádok .. . Mások is abbahagyták a vacsorát. A kis méhecske zümmögésére figyeltek. A francia anyanyelvű Josiane svájci szülőföldje jutott az eszembe, s erről az ősi szentgalleni kaland, a régi-régi Ekehard mester nem nagyon hízelgő elbeszélése. — Szeonnái bitang ember Ki most, á kell / álni nem mer ... — már a szomszéd asztaloknál is abbahagyták a vacsorát. Mindenki hallgatott. Ügy figyelt, mintha sűrű erdő vadonában különös madár énekszava csendülne föl. Josiane félt és szavalt. Nem is szavalt. Mondta a szavakat, szívében félelem volt, reménység? a siker szomjúsága? vagy pokoltüze a bukásnak? a bukástól való irtózásnak? — . .. ol szirjáink domborulnak ... — s lassan befejezte. Senki sem tapsolt. Nem tudtunk tapsolni. A vacsorát folytattuk. Folytatták mások is. Ügy látszik, létezik egy tapsokon túli világ is, de annak érzelmei olyan láthatatlanok és kifejezhetetlenek, akár a gyászé. Ittunk. A cigányak muzsikáltak. Néha valaki felállt, s arcon csókolta Josiane-t. Egyszer aztán megkérdeztem Zolit, csak úgy véletlenül, en passant, ugyan hol. mikor és miért tanította meg a Nemzeti dalra Josiane-t. — Olyan magányosak az esték odakint — ezt felelte. — És mennyi idő alatt tanulta meg? Nem tudta. Bizonytalanul válaszolt : — Három év alatt? Vagy négy is lehetett talán? RUFFY PÉTER 7
