Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-02-21 / 4. szám

Világelsők vagyunk! Milyen szépen hangzana ez a mondat, ha nem az öngyilkosság gyakoriságáról lenne szó! Sajnos azonban szomorú rekorddal, az utóbbi esztendőkben 47 százezrelékes öngyilkossági arányszámmal vívtuk ki magunknak ezt az „előkelő” helyet. A sorban bennünket Ausztria, Finnország és Svájc követ. Náluk az öngyilkossági arány 27, 25, illetve 23 százezrelék. Tudjuk, néhány országban vallási, kegyeleti, családi, de leginkább biztosítási okok miatt az öngyilkossági statisztikák nem teljesen megbízhatóak. Ám „előnyünk”, amellyel a világranglistát vezetjük, így is megdöbbentő.

*

Hazánkban az 1980-as évek elején kezdődött meg az a nagyszabású tudományos kutatómunka, amely a társadalmi beilleszkedési zavarok okait igyekszik feltárni. A kutatók négy fő témakört vettek nagyító alá: az alkoholizmust, a bűnözést, a mentális betegségeket és az öngyilkosságot. Az utóbbi összetevőit, jellegzetességeit, okait vizsgáló tudóscsoport vezetője: dr. Ozsváth Károly pécsi pszichiáter professzor. Öt kerestük fel, hogy társadalmunk egyik legsúlyosabb gondjáról, az öngyilkosságról beszélgessünk.

— Mindenekelőtt arra kérem, röviden öszszegezze: milyen örökséggel és jellegzetességgel bír Magyarország az öngyilkosság terén.

— Köztudott, hogy hazánk mindig a legmagasabb öngyilkossági gyakoriságú országok közé tartozott. A századforduló idején például — az ország mai területére számított — öngyilkossági arányszám meghaladta a 20 százezreléket. Tudomásul kell tehát vennünk. hogy öngyilkossággal „fertőzött”, öngyilkossággal „átitatott” terepen élünk. Voltak, akik megpróbálták ezt a jelenséget faji jelleggel, földrajzi és klimatikus adottságokkal, egyéni lelki alkattal magyarázni, ám elfogadható eredményre nem jutottak.

Érdekes az országon belül az öngyilkossági gyakoriság területi megoszlása is. Ha Nyíregyháza és Pécs között egy képzeletbeli átlót húzunk, akkor azt tapasztaljuk, hogy az átló alatt, vagyis Délkelet-Magyarországon lényegesen magasabb az öngyilkossági ráta, mint az átló felett. Napjainkban ugyanazokban a megyékben magasabb az öngyilkossági arányszám, mint 60—70 évvel ezelőtt. Ebből és sok egyéb jelből arra következtethetünk, hogy bizonyos vidékeken az egyéni, családi, társadalmi konfliktusoknak hagyományok útján öröklődő, elfogadott megoldása az öngyilkosság.

Egyébként angliai, kanadai és ausztráliai vizsgálatok kimutatják, hogy határainkon túl is magasabb a magyarok között az öngyilkosság gyakorisága, mint más népcsoportok körében. Szerintem a külföldön élő magyarok esetében is a családi és a közösségi minta a meghatározó.

— Szakemberek szerint önmagában nem a magyarországi öngyilkossági arányszám az aggasztó, hanem az. hogy az ötvenes évek közepétől állandóan emelkedik, holott más országokban változatlan, vagy csökkenő a tendencia.

— Ennek is megvannak a társadalmi, történelmi okai. Hazánkban a társadalmi fejlődés késett; bizonyos feudális viszonyrendszerek tulajdonképpen csak negyven éve szűntek meg. Az is közismert tény. hogy korábban a magyar társadalom rendkívül merev, immobil volt. 1945 után aztán szinte egyik napról a másikra megindult a városiasodás, az iparosodás. A felgyorsult társadalmigazdasági változások gyors — túl gyors — alkalmazkodó képességet kívántak meg a társadalom tagjaitól. Emberek tömegei kerültek merőben új szituációkba és ez nagy

terheket rótt rájuk. Mindezt tetézte, hogy az olyan alkalmazkodást segítő intézmények, mint a család, az iskola válságba kerültek, illetve nem tudták feladatukat a megnövekedett követelményeknek megfelelően betölteni. Ennek hatását ma is érezzük, jóllehet a társadalmi mobilitás lecsökkent.

— ön az öngyilkosságot egy hosszú folyamat végeredményének tekinti, melynek eredőit a kora gyermekkori szocializációban kell keresni.

— A harmonikus érzelmi fejlődéshez meleg, szerető légkör és egy optimális követelményrendszer szükséges. E kettőnek meglététől függ a későbbi felnőtt érzelmi és morális egyensúlya. Arról is meg vagyok győződve, hogy az az anya, aki felkészült az anyaságra, stabil a női szerepében, és okosan szereti gyermekét, felkészíti őt az alkalmazkodásra a gyorsan változó világhoz, a konfliktusokhoz. Ügy is mondhatnám: a boldoguláshoz nem a siker a legfontosabb, hanem az, hogy az ember a kudarcait is fel tudja dolgozni. Sajnos azonban társadalmunkban az

Interjú a pszichiáterrel

Lenni

vagy nem lenni

anyaszerep meglehetősen leértékelődött, vagy legalábbis bizonytalanná vált.

Félreértés ne essék: ez nem a nőkre vet rossz fényt, hiszen nem azért következett be, mert a mai anyák rosszabbak mint nagyanyáink, dédanyáink voltak. A társadalmigazdasági változások hatottak kedvezőtlenül a hagyományos női szerepekre. Az a nő, aki hivatást választott és amellett anya és feleség is, bármelyik szerepében tevékenykedik, lelkiismeretfurdalást, elégedetlenséget érez. Szerintem tehát a nőkre rakta ez a hirtelen fejlődő társadalom a legnagyobb terheket. Tudjuk, közben történtek kísérletek arra. hogy helyzetükön könnyítsünk. Az állam bölcsődéket, óvodákat épített és átvállalta a gyermeknevelés gondjainak egy részét, bevezették a gyermekgondozási segélyt (gyes), és a gyermekgondozási díjat (gyed). A gyermekintézmények azonban nem tudták az anyát pótolni, a gyes, meg a gyed pedig — bár kifejezetten jó intézkedések — mintha megkésve érkezdek volna. Mire bevezették, a nők számára már nem volt eléggé vonzó az anyaság. Idő kell, amíg az egyensúly helyreáll.

S hogy mennyire igaz, hogy a nők vállán nyugszik a legnagyobb teher, ékesen bizonyítják az öngyilkossági statisztikák is. Valamikor az öngyilkosságot kimondottan férfijelenségnek tartották, a férfi öngyilkos ráta többszöröse volt a nőinek. Napjainkban azonban a nők aránya — főleg a városokban — egyre nő, sőt 1980-ban Budapesten több nő lett öngyilkos, mint férfi.

— Az a vizsgálat, amelyet ön vezet, behatóan tanulmányozza az öngyilkosságok közvetlen okait is.

— Az öngyilkossági kísérletet elkövetőkkel és az önkezük által elhunytak hozzátartozóival készített mélyinterjúkból egyértelműen kiderült, hogy az öngyilkosságok többségénél — mint kiváltó okok — „banális” dolgok játszanak szerepet: szerelemféltés, szerelmi csalódás, presztízsveszteség, rossz jegy az iskolában, házassági viszály, válás, felnőtt gyermek és szülő közötti nézeteltérés. Hasonló problémái szinte mindenkinek voltak, vagy vannak élete során. Ilyen alapon a lakosság nagyobbik részének már meg kellett volna halnia? Tehát: kell lennie még valaminek az öngyilkosban, ami miatt ezekre a problémákra fokozottan érzékeny. Vizsgálataink tapasztalatai szerint a szerelmi csalódás abból az emberből vált ki nagy megrázkódtatást, aki a maga nemi szerepében bizonytalan, vagyis nem érzi magát igazán vonzó nőnek, illetve megnyerő férfinak, s ezért a legkisebb csalódásra is megsokszorozott energiával reagál. Megfigyelhető az is, hogy az öngyilkosok egy része a szeretett személyt túlságosan sokra értékeli, eszményíti. Az eszményített partnerrel fenntartott viszonyban az illető önmagát is különbnek érzi. de ha az eszménykép összetörik, akkor önmaga törik össze. Sok ember számára pedig a teljesítmény túlontúl fontos; olyan, mint az alkoholista számára az ital, a kábítószeresnek a drog. Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy az öngyilkosságok mögött általában önértékelési bizonytalanság húzódik meg.

Az is jellemző, hogy az öngyilkosak tulajdonképpen nem meghalni akarnak, hanem azért követik el tettüket, mert úgy érzik, azon a módon már nem tudnak tovább élni. Amire ilyenkor vágynak, annak semmi köze sincs a halálhoz. Csendet, nyugalmat, kíméletet, együttérzést szeretnének maguk körül.

— Ön szerint hogyan, milyen intézkedésekkel lehetne az öngyilkosságok gyakoriságának növekedését megállítani, visszaszorítani?

— Talán furcsán hangzik a válaszom, de szerintem többet kellene, erről a jelenségről beszélni. Nálunk a halál kérdése szinte tabu. Az emberek valósággal menékülnek azoktól, akiknek öngyilkossági gondolataik vannak. Pedig az öngyilkosjelölt számára sokszor már az is megoldás, ha valaki meghallgatja, ha figyel rá, ha alkalma van kiadni magából az indulatokat. Elvileg egy ilyen problémamegoldó, levezető beszélgetésre minden jóérzésű ember alkalmas lenne, különösebb felkészültség nélkül is. Mégis csak elvétve akad, aki vállalja. Pedig nálunk nagy szükség lenne az önkéntesekre., hiszen a humán szolgáltatásokban nagyon rosszul állunk. Nyugaton természetes dolog, hogy az emberek lelki bajaikkal pszichológushoz, pszichiáterhez járnak. Nálunk pedig sem hely, sem pénz, sem szakember. Hogy mi ennek az oka? Bizonyára az egyik az, hogy az ötvenes években sokan azt hitték, a szocializmusban önmaguktól megszűnnek a lelki bajok és vele együtt a deviáns magatartások. Ennek a levét isszuk azóta is.

A változáshoz elsősorban arra lenne szükség, hogy megfelelően kiépítsük azokat a humán szolgáltatásokat, amelyek a lelki válságban lévő emberek számára segítséget nyújthatnak. Ezenkívül azt is el kellene érni — neveléssel, oktatással, továbbképzéssel —, hogy legalább azok, akik emberekkel foglalkoznak. képesek legyenek a veszélyben lévőket észrevenni, a rászorulóknak segíteni. Vagyis a pedagógusoknak, orvosoknak, jogászoknak, s tulajdonképpen minden kisebbnagyobb közösség vezetőjének többet kellene tudnia az emberi kapcsolatokról, a konfliktusfeldolgozás technikájáról. Felkészítésük egyes főiskolákon, egyetemeken már megkezdődött, de még korántsem a kívánt mértékben.

Á. t.

12