Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-02-21 / 4. szám
• • •• SAJTOTUKOR Angol költő kettős örökséggel — A budapesti Bazilika felújítása Magyar hadifogoly-veszteségek a II. világháborúban IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Elismert angol költő, akit magyarra fordítanak, s aki magyarból fordít. Budapesten született, nyolcéves volt 1956-ban, amikor családja elhagyta az országot. Festőként indult; nemzedékének egyik legfontosabb lírikusa lett. Középiskolai tanár és színházi ember; Az ember tragédiája fordításán dolgozik. Versei a Nagyvilágban és a Kortársban jelentek meg magyarul — mutatja be interjúalanyát, George Szirtest Széky János, az irodalmi hetilapban. — Kettős örökség címmel tavaly esszét írt a Kortárs számára. Miért „kettős”? Hiszen ön angol költő, nem pedig „nyugati magyar”? — Csakugyan későn fedeztem fel ezt a kettős örökséget, és sokáig eszembe se jutott volna, hogy leírjam ezt a kifejezést. Természetesen sok mindent tudtam magyar hátteremről, de írói pályám nagy részét azzal töltöttem, hogy megtaláljam magamnak a természetes hangot, amely lényegében angol hang volt. Azt hiszem, valahol mélyen úgy gondoltam, hogy mindaz, ami magyar, számomra csupán bonyodalmakat jelent. És csak 1983 körül kezdtem ismét kíváncsi lenni arra, mi közöm van Magyarországhoz. Akkor nyertem el egy művészeti díjat, és a pénzből ideutaztam Budapestre. így kezdődött. Hogy miért kettős ez az örökség? Nem hiszem, hogy az ember kitörölhetné életének egy részét, hiszen majdnem nyolcéves koromig itt éltem . . . Szerintem, ha az író — de kivált a költő — elég hosszú ideje ír már, életének olyan rétegeihez jut el, amelyeket, ha nem tár föl, el kell hallgatnia. Előbb-utóbb rá kell jönnie, hogy nemcsak a maga nevében beszél, nemcsak a maga élményeiről, hanem valami nagyobbról. És meg kell határoznia, hogy miről. A nyelv ugyanis nemcsak a kommunikáció eszköze, hanem magában foglalja a beszélők történelmét, társadalmi szokásait is. Az angol nyelv nyilván pontosan kifejezi az angol karaktert, és nagy szerencsém, hogy eléggé angol voltam e nyelv használatához. Egy lassú folyamat eredményeképp azonban — s ennek kiindulópontja 1975-ben anyám halála volt — úgy éreztem, túl kell lépnem ezen, s nem egyszerűen az a dolgom, hogy jó angol költészetet írjak, hanem képesnek kell lennem arra is, hogy megírjam, kicsoda volt az anyám, milyen élményeim voltak, mikor velük éltem, mit jelentett számomra az életük . . . — ön olyan angol költő, akinek magyar gyökerei is vannak; tehát minden adottsága megvan hozzá, hogy a magyar irodalom kiváló fordítója legyen. Akik például olvastak részleteket készülő Madách-fordításából, azt mondják: ez az egyetlen angol Tragédia-átültetés, amely „működik”. — Madách fordításával — ha történetileg nézzük — az a gond, hogy többnyire irodalomtudósok foglalkoztak vele, gyakran pedig külföldön élő magyarok. E szövegekben tehát meglehetősen olvasmányos részek mellett olyanok is akadnak, amelyek szörnyűségesen szólnak angolul, s amelyeket angol költő sohasem írna le. De nem is tudok arról, hogy angol költő bármikor megpróbálkozott volna Madách művével. Minthogy én nem vagyok angol, remélem sikerült átmentenem Madách költészetét és megközelíthetőségét. . . Olyan Madáchot szeretnék felmutatni, hogy az angol olvasó élvezettel olvassa mint költészetet, az angol színész pedig élvezettel mondja. BUDAPEST A főváros folyóirata Szabó Géza kanonokkal, a budapesti Bazilika plébánosával folytatott beszélgetést a főváros folyóiratának munkatársa. A Szent Jobbot őrző templom, Budapest legnagyobb templomának rekonstrukciójáról egyebek között ezeket mondotta: A Bazilika kupoláját 1947-ben fedték be. Akkor leégett. Ezt követően vasszegecsekkel rögzítették a lemezeket, amelyek az évtizedek során megrozsdásodtak, meglazultak. 1982-ben egy óriási szélvihar a lemezek alá kapott, és feltépte a borítást. A közvetlen életveszély indította meg a helyreállítást. Ismeretes az is, hogy 1943-ban a bombázások előestéjén Szendy polgármester ide, az altemplomba menekítette a főváros levéltárát. Azóta is itt van, s a főváros vezetőivel közös fájdalmunk, hogy ezt a nagyon szép, reprezentatív altemplomot nem tudjuk megnyitni a közönség előtt. A renoválás jelentős szakasza zárult le azzal, hogy az Ybl-kupola nyolc cikkelyét felújították. Énnek átadási ünnepsége Szent István és az Alkotmány, az új kenyér napján, augusztus 20-án volt. Hozzá kell tennem, határidő előtt. A müncheni bíboros, Wetter érsek áldotta meg a kupolát. Ez a megtiszteltetés azért is érhette, mert jelentősen segített bennünket azzal, hogy az induláshoz szükséges vörösréz lemezt az ő közvetlen segítségével az NSZK-ból szállították. Az egyház tehát anyaggal járult hozzá a munkálatokhoz, Budapest Főváros Tanácsa pedig az állványozást és a költségeket, a munkadíjat teremtette elő. Most a kupola dobja kerül sorra, ezt követi a két toronysisak, amelyet a kőfaragó vállalat készít el. A Bazilika egész födémé vörösréz, ez óriási teher. Ez után az egész külső felület, szobrok. a teljes ornamentika kerül sorra, majd a belső díszítések, renoválások. A tervek szerint a munka időtartama tíz-tizenkét év, az ezredfordulóra készül el a Bazilika. valóság Jelenkori történelmünk e sokáig mostohán kezelt területének objektív feltárására nagy szükség van, hiszen a felszabadulás utáni társadalomtörténeti kutatások nem lehetnek addig teljesek, míg nem ismerjük a háborús veszteségek eme forrásának nagyságát — írja Stark Tamás, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat folyóiratában megjelent tanulmányában. A hadifoglyok távolléte, majd a hazajövetel mellett döntők és túlélők fokozatos visszatérése jelentős mértékben befolyásolta az ország demográfiai helyzetét is. Az apák, nagyapák szűk családi körben mesélt élményeinek a hivatalos történetírásba való emelését az egészséges nemzettudat és történelemszemlélet kialakításának igénye is sürgeti. Az erkölcsi megfontolások is a kérdés tisztázását kívánják. Legalább a történetírás adjon némi elégtételt a háborúval együtt járó szenvedésekért. Ennyivel tartozunk a mármár elfelejtett egykori hadifoglyoknak . . . A Németországba kitelepített 580 000 főnyi katonaság az 1945 februárig fogságba esett 350 000 személlyel 900 000-re növeli a magyar állampolgárságú hadifoglyok számát. A fogságba esettek létszámának felmérése után joggal merül fel a kérdés, vajon hányán kerültek közülük az angolszász, a francia, illetve a szovjet hadsereg őrizetébe. Az 1945 februárjáig kimutatott 350 000 főt nyilvánvalóan a Vörös Hadsereg ejtette foglyul. A német birodalmi területekre vonuló 580 000 katona ilyen irányú megoszlását már nem lehet ily egyértelműen meghatározni. A kérdés megválaszolásában segítséget nyújt az Adatok a hadifoglyok körülbelüli létszámáról című jelentés, melyet a Magyar Statisztikai Hivatal készített a már Párizsban tartózkodó békedelegáció számára. Eszerint a háború utolsó hónapjaiban kitelepített 580 000 főből 300 000 került angolszáz és 260—280 000 szovjet fogságba. A Vörös Hadsereg által foglyul ejtett magyar személyek összlétszáma tehát 600 000 körüli. A tanulmány ismerteti a hazaszállítás 1945-ben meginduló, s mintegy 5—6 évig tartó folyamatát is. Összegzésként ezeket írja: Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy a visszatért hadifoglyok száma 400—500 000 között mozog. Ebben a számban a felvidéki és délvidéki illetőségűek is benne vannak, mivel őket is a debreceni átvevőtáborba szállították. Nagy részüket a csehszlovák hatóságok nem engedték szülőföldjükre, így sokan itt maradtak, míg mások illegálisan tértek vissza a családjukhoz. A délvidékieket viszonylag könnyen átvette a jugoszláv kormány, bár ebben szerepet játszott az a tény is, hogy 1947-től mindössze 400-an kérték hazatelepülésüket. A hazatérni szándékozó erdélyieket még a Máramaroson, illetve a foksányi gyűjtőtáborokban különválasztották, és vitték egyenesen a lakhelyükre. Számuk — a hadseregben elfoglalt részarányukat ismerve — nem haladja meg a 15—20 ezret, így a 600 000-ből — a Vörös Hadsereg fogságába esettek száma — visszatértek fent közölt becslését számottevően nem befolyásolja. Az e tanulmány által meghatározott, mintegy 150—200 000 fős hadifogoly-veszteség a különböző becslések középértékének felel meg. Megbízhatóságát persze nem ez támasztja alá, hanem az a tény, hogy forrásbázisa lényegesen meghaladja az eddig — akár itthon, akár külföldön — megjelent munkákét. A nyitva hagyott kérdések megválaszolása és az adatok pontosabbá tétele még további hosszú kutatómunkát igényel. Az eddig feltáratlan levéltárak, archívumok (MÁV. Vöröskereszt, Nyugdíj Intézet) bizonyára sok értéket rejtenek. A Nyugaton maradt kb. 80 000 és a Keletről vissza nem tért 150— 200 ezernyi hadifogoly együttesen az ország népességét lényegesen nagyobb mértékben csökkentette, mint a konkrét harci cselekmények, melyek áldozata 120— 140 000 körül mozog. A hiány a betöltetlen munkahelyek és igen sok csonka család formájában vált a felszabadulás utáni időszak hétköznapjainak részévé. 13
