Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-12 / 3. szám

Már tartozik a szállásán egyheti ágypénzzel, szorongatják. Törtem a fejem, mit csinálhatnék vele? Szomorúságomban még az is az eszembe ju­tott, hogy talán statisztálhatna szegény lány valamelyik színháznál. Aztán ránéztem, le­mondtam. Messzi van attól a világtól ez a kis proli veréb, fagyott mutatóujjába belédagadva egy vékony ezüstgyűrűcske. Cigarettára gyújtottam, köhögni kezdtem. Átkozottul szoktam köhögni ébredés után, mintha meg lennék bolondulva. A lány két­­ségibeesve nézte, hogy ráz a köhögés, hogy fúrom a fejem a párnába. Vízért szaladt. Aztán amikor egy kicsit csillapulva szuszog­ni kezdtem, lelkesen ajánlkozott, hogy le­megy a patikába, hoz szalmiákcukrot, az a „legjobb mellnek”. Megmagyaráztam neki, hogy rajtam már nem segít a szalmiák. Hosszabb diskurzus fejlődött köztünk a köhögésről. Mindinkább kicserélődött a szerepünk. Én panaszkodtam, ő vigasztalt. Fél háromkor már olyan jóban voltunk, hogy a különböző állásokról való tanácsko­zás után kiömlött belőle a vallomás, ö még ártatlan lány, de annyira odáig van, hogy azt sem bánná már, ha valami állandó ba­rátja akadna, aki rendesen eltartaná! . .. Megütődve néztem rá. Csönd lett. A lány arca rákpirosra gyúlt. Kivett a re­­tiküljéből egy gyötrelmesen összegyűrt zseb­kendőt. Félrefordult, és kifújta az orrát kín­jában. A furcsa az volt, hogy nem találtam a do­logban semmi frivol ízt. A lány úgy említette a „kitartó foarátot”, mintha az is csak állás lenne, amelyet el lehet foglalni. Rosszabb ál­lás, mintha varrónőnek mehetne valahova, de mégis állás, végső szükség esetén. Még én is belezavarodtam: — Csak nem engem gondol? . . . kérdeztem savanyú tréfálkozással. A lány, ha lehet, még pirosabb lett. Göm­­bölygette a zsebkendőt a tenyerében, a cipője orrát nézte: — Ó, dehogy, hogy tetszik gondolni?! . . . Ügy értettem, hogy ha valakit tetszene is­merni, akinek tetszene szólni . . . Világosan és röviden azt tartalmazta ez az ajánlat, hogy legyek szíves: — adjam el, ke­rítsem el mint jó földi. És még csak meg sem sértődhettem. A lány nyilvánvalóan nem volt tisztában vele, hogy mit mondott, mit kínált. Zűrzavaros beszéde csak vigasztalan helyzeté­ből fakadt, azon a ponton, amikor valaki még egy végsőt próbál a Duna előtt. Nagyképű kegyetlenségnek éreztem, hogy erkölcsi prédikációt tartsak ennek a szegény, tudatlan lánynak az erényről és az ártatlan­ságról. Inkább, ahogyan ő maga pendítette meg, belementem az ügy üzleti oldalának megbeszélésébe: — Ne tegye, fiam, az sem jó. Az emiberek most szegények, nincs pénzük barátnőt tarta­ni. A lány erre azt felelte, hogy ő nagyon sze­rény. A cipője orráról le nem véve a szemét, halkan mondta: — öt pengőből ki tudok jönni egy héten. A fülemhez tartottam a kezem, mintha nem jól hallottam volna: — Mennyiből? Most már rám emelte sötét szemének ül­dözött pillantását: LEÁNY — öt pengőből! — mondta hangosabban, de nagyon ijedten. — Soknak tetszik találni? — Hogy az ördögbe találnám soknak! — mérgelődtem. — Ne meséljen nekem ilyen butaságokat, hogy egy felnőtt embernek elég legyen egy hétre öt pengő! Erre aztán megmagyarázta, hogy neki mégis elég. Pontos számadatokkal szolgált. Az ágyhelyéért heti két pengőt fizet egy nyug­díjas vasutaspárnál. Otthon főz magának a vasutasék kis spórherdjén. Tizenhat fillér két kiló krumpli, tíz deka vaj huszonhat fillér, tizenöt fillér egy kiló fagyott alma, tíz fillérért egész sapka burmogyorót adnak a kofák. Fillérek, fillérek. Még a kozmetikai szerek amortizációja is benne van az öt pengőben. Ennyi jut egy héten a szappanra, ennyi a fogpasztára ... Nem engedtem magam meggyőzni: — És a ruha? — kérdeztem ellenségesen. — Öltözködni is kell valahogyan. Megrezzent, mint akit rajtacsíptek, és bűn­bánóan fölemelte a költségvetését: — Akkor hat pengő, hatötven. Az egyötve­­net félreteszi az ember minden héten. Szép pénz gyűlik össze hamarosan ... Valami lelkifurdalás kezdett szúrni az or­romban. Eszembe jutott, hogy félévi koszt­pénzét römiztem el az éjszaka ennek a lány­nak. Kimásztam az ágyból, a nadrágzsebem­ben összekapartam, ami apróm maradt. Volt tizenöt pengőm. Hatot odakínáltam belőle ven­dégemnek. Nem akarta elfogadni. Erre erő­vel belétettem a retiküljébe, és körülnéztem, mit adhatnék még neki? Volt egy üveg köl­nivizem, amit nem tudtam használni, mert túlságosan szagos volt, azt is megkapta, meg kapott még három zsebkendőt meg egy képes színházi újságot, pedig azt nagyon sajnáltam, mert felibe tartottam benne a keresztrejt­vénynek. Sírni kezdett. Erre elküldtem. Aztán, amikor elment, letelefonáltam a por­tásnak, meg a szobaasszonyt is becsöngettem; meghagytam mindenütt, hogy máskor jobban ILLUSZTRÁCIÓK: REICH KAROLY nézzék meg, kit engednek be hozzám, nem szeretem, ha zavarnak. De sehogy sem érez­tem jól magamat, motoszkált bennem, hogy ez a sötét szemű lány nem tartozik a profesz­­szionátus, lakásjáró pumpolók csoportjába, akiktől olyan végtelenül irtózom. írtam a história elején, hogy a lány január végén vizitelt meg. Hát most folytatása lett a dolognak. Tegnap a reggeli postával együtt gusztusos kis csomagot küldtek föl a szobám­ba. Selyempapírba pakolt apró skatulyát, amelyre aranyspárgával egy kis csokor hó­virág volt kötözve. Húsz deka vegyes szalmiák, hat darab, külön-külön fluszpapírba csavart, fényesre smirglizett egypengős meg egy ösz­­szehajtott levél volt a skatulyában. A fagyott kezű lány hagyta lent a portásnál a kis csomagot. Megírta a levélben, hogy sze­rencsét hoztam neki. Mindjárt másnap ka­pott állást egy automata büfében. Azóta is ott van. Pompás hely. Máris sikerült összespó­rolnia a hat pengőt, hogy megadhassa az adós­ságát. Különben már egy hét előtt együtt volt a pénz. Személyesen akarta átadni, járt is háromszor a szállodában, de hát sohasem engedték be hozzám. Ami pedig a szalmiákot illeti, csak próbáljam meg, meg fogom lát­ni, hogy jót fog tenni a köhögésemnek. Forgattam a levelet. Sehol sem cím, sem név. Ez a jellemes kis nő, nem akart választ a szalmiákjára. Kamat volt, kedvesség. Mit vonhatott meg magától miatta filléres viszo­nyai között? Persze az ember kénytelen vele, hogy meg­védje az életét, próbáltam mentegetőzni ön­magam előtt. Nem is annyira a pénzét, ami nincs, hanem inkább a magányát. De azért mégis cudarul éreztem magam, amikor el­képzeltem, hogy küldték el a lányt az ajtóm elől, hogy ment le a harmadik emeletről, a díszes lépcső rézrudak alá szorított szőnye­gén. Szegényben benne rekedt az egész mon­danivaló. Amint az enyém most, neki is ne­héz lehetett a szíve, amikor műbársony ka­bátjában kifelé forgott a porta üvegajtaján. 21 t

Next

/
Thumbnails
Contents