Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-12 / 3. szám
Már tartozik a szállásán egyheti ágypénzzel, szorongatják. Törtem a fejem, mit csinálhatnék vele? Szomorúságomban még az is az eszembe jutott, hogy talán statisztálhatna szegény lány valamelyik színháznál. Aztán ránéztem, lemondtam. Messzi van attól a világtól ez a kis proli veréb, fagyott mutatóujjába belédagadva egy vékony ezüstgyűrűcske. Cigarettára gyújtottam, köhögni kezdtem. Átkozottul szoktam köhögni ébredés után, mintha meg lennék bolondulva. A lány kétségibeesve nézte, hogy ráz a köhögés, hogy fúrom a fejem a párnába. Vízért szaladt. Aztán amikor egy kicsit csillapulva szuszogni kezdtem, lelkesen ajánlkozott, hogy lemegy a patikába, hoz szalmiákcukrot, az a „legjobb mellnek”. Megmagyaráztam neki, hogy rajtam már nem segít a szalmiák. Hosszabb diskurzus fejlődött köztünk a köhögésről. Mindinkább kicserélődött a szerepünk. Én panaszkodtam, ő vigasztalt. Fél háromkor már olyan jóban voltunk, hogy a különböző állásokról való tanácskozás után kiömlött belőle a vallomás, ö még ártatlan lány, de annyira odáig van, hogy azt sem bánná már, ha valami állandó barátja akadna, aki rendesen eltartaná! . .. Megütődve néztem rá. Csönd lett. A lány arca rákpirosra gyúlt. Kivett a retiküljéből egy gyötrelmesen összegyűrt zsebkendőt. Félrefordult, és kifújta az orrát kínjában. A furcsa az volt, hogy nem találtam a dologban semmi frivol ízt. A lány úgy említette a „kitartó foarátot”, mintha az is csak állás lenne, amelyet el lehet foglalni. Rosszabb állás, mintha varrónőnek mehetne valahova, de mégis állás, végső szükség esetén. Még én is belezavarodtam: — Csak nem engem gondol? . . . kérdeztem savanyú tréfálkozással. A lány, ha lehet, még pirosabb lett. Gömbölygette a zsebkendőt a tenyerében, a cipője orrát nézte: — Ó, dehogy, hogy tetszik gondolni?! . . . Ügy értettem, hogy ha valakit tetszene ismerni, akinek tetszene szólni . . . Világosan és röviden azt tartalmazta ez az ajánlat, hogy legyek szíves: — adjam el, kerítsem el mint jó földi. És még csak meg sem sértődhettem. A lány nyilvánvalóan nem volt tisztában vele, hogy mit mondott, mit kínált. Zűrzavaros beszéde csak vigasztalan helyzetéből fakadt, azon a ponton, amikor valaki még egy végsőt próbál a Duna előtt. Nagyképű kegyetlenségnek éreztem, hogy erkölcsi prédikációt tartsak ennek a szegény, tudatlan lánynak az erényről és az ártatlanságról. Inkább, ahogyan ő maga pendítette meg, belementem az ügy üzleti oldalának megbeszélésébe: — Ne tegye, fiam, az sem jó. Az emiberek most szegények, nincs pénzük barátnőt tartani. A lány erre azt felelte, hogy ő nagyon szerény. A cipője orráról le nem véve a szemét, halkan mondta: — öt pengőből ki tudok jönni egy héten. A fülemhez tartottam a kezem, mintha nem jól hallottam volna: — Mennyiből? Most már rám emelte sötét szemének üldözött pillantását: LEÁNY — öt pengőből! — mondta hangosabban, de nagyon ijedten. — Soknak tetszik találni? — Hogy az ördögbe találnám soknak! — mérgelődtem. — Ne meséljen nekem ilyen butaságokat, hogy egy felnőtt embernek elég legyen egy hétre öt pengő! Erre aztán megmagyarázta, hogy neki mégis elég. Pontos számadatokkal szolgált. Az ágyhelyéért heti két pengőt fizet egy nyugdíjas vasutaspárnál. Otthon főz magának a vasutasék kis spórherdjén. Tizenhat fillér két kiló krumpli, tíz deka vaj huszonhat fillér, tizenöt fillér egy kiló fagyott alma, tíz fillérért egész sapka burmogyorót adnak a kofák. Fillérek, fillérek. Még a kozmetikai szerek amortizációja is benne van az öt pengőben. Ennyi jut egy héten a szappanra, ennyi a fogpasztára ... Nem engedtem magam meggyőzni: — És a ruha? — kérdeztem ellenségesen. — Öltözködni is kell valahogyan. Megrezzent, mint akit rajtacsíptek, és bűnbánóan fölemelte a költségvetését: — Akkor hat pengő, hatötven. Az egyötvenet félreteszi az ember minden héten. Szép pénz gyűlik össze hamarosan ... Valami lelkifurdalás kezdett szúrni az orromban. Eszembe jutott, hogy félévi kosztpénzét römiztem el az éjszaka ennek a lánynak. Kimásztam az ágyból, a nadrágzsebemben összekapartam, ami apróm maradt. Volt tizenöt pengőm. Hatot odakínáltam belőle vendégemnek. Nem akarta elfogadni. Erre erővel belétettem a retiküljébe, és körülnéztem, mit adhatnék még neki? Volt egy üveg kölnivizem, amit nem tudtam használni, mert túlságosan szagos volt, azt is megkapta, meg kapott még három zsebkendőt meg egy képes színházi újságot, pedig azt nagyon sajnáltam, mert felibe tartottam benne a keresztrejtvénynek. Sírni kezdett. Erre elküldtem. Aztán, amikor elment, letelefonáltam a portásnak, meg a szobaasszonyt is becsöngettem; meghagytam mindenütt, hogy máskor jobban ILLUSZTRÁCIÓK: REICH KAROLY nézzék meg, kit engednek be hozzám, nem szeretem, ha zavarnak. De sehogy sem éreztem jól magamat, motoszkált bennem, hogy ez a sötét szemű lány nem tartozik a profeszszionátus, lakásjáró pumpolók csoportjába, akiktől olyan végtelenül irtózom. írtam a história elején, hogy a lány január végén vizitelt meg. Hát most folytatása lett a dolognak. Tegnap a reggeli postával együtt gusztusos kis csomagot küldtek föl a szobámba. Selyempapírba pakolt apró skatulyát, amelyre aranyspárgával egy kis csokor hóvirág volt kötözve. Húsz deka vegyes szalmiák, hat darab, külön-külön fluszpapírba csavart, fényesre smirglizett egypengős meg egy öszszehajtott levél volt a skatulyában. A fagyott kezű lány hagyta lent a portásnál a kis csomagot. Megírta a levélben, hogy szerencsét hoztam neki. Mindjárt másnap kapott állást egy automata büfében. Azóta is ott van. Pompás hely. Máris sikerült összespórolnia a hat pengőt, hogy megadhassa az adósságát. Különben már egy hét előtt együtt volt a pénz. Személyesen akarta átadni, járt is háromszor a szállodában, de hát sohasem engedték be hozzám. Ami pedig a szalmiákot illeti, csak próbáljam meg, meg fogom látni, hogy jót fog tenni a köhögésemnek. Forgattam a levelet. Sehol sem cím, sem név. Ez a jellemes kis nő, nem akart választ a szalmiákjára. Kamat volt, kedvesség. Mit vonhatott meg magától miatta filléres viszonyai között? Persze az ember kénytelen vele, hogy megvédje az életét, próbáltam mentegetőzni önmagam előtt. Nem is annyira a pénzét, ami nincs, hanem inkább a magányát. De azért mégis cudarul éreztem magam, amikor elképzeltem, hogy küldték el a lányt az ajtóm elől, hogy ment le a harmadik emeletről, a díszes lépcső rézrudak alá szorított szőnyegén. Szegényben benne rekedt az egész mondanivaló. Amint az enyém most, neki is nehéz lehetett a szíve, amikor műbársony kabátjában kifelé forgott a porta üvegajtaján. 21 t
