Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-27 / 26. szám
A kanadai magyarok krónikása Állunk a békevári templom előtt, körülöttünk a lapos kanadai préri, a semmi végtelenje, előttünk a csodálatosan festett, romlásában is méltóságteljes faépület, a debreceni nagytemplom kicsinyített mása. Kovács Márton professzor és Oláh Lajos tiszteletes amolyan kérdezz-felelek játékba kezd az 1900-as évek elején érkezett első lelkész családfájáról. A professzor mintha két lábon mozgó békevári lexikon lenne; legalábbis ez derül ki a régi temetőben járva. Minden sírkőhöz van egy története, a kis történetbe rögtön egy másik kapaszkodik ... Kovács Márton a szomszédos (mármint kanadai léptekkel mérve szomszédos) reginai egyetemen tanít, de ha csak teheti, újra és újra eljön Békevárra. Sorra látogatja a régi családokat, kérdezősködik szüntelen. Több tudományos munkája, értekezése jelent meg már a saskatchewani magyar településekről. A századelőn „tiszta” magyar falvak voltak errefelé: Esterházy, Kaposvár, Békevár, Sokhalom, Otthon, Magyar és így tovább. Családok tucatjai kerekedtek fel (főleg a tiszántúli falvakból), hogy éljenek a kanadai kormány kínálta lehetőséggel, a százhatvan hektár ingyenfölddel. Az utódok, a második, a harmadik generáció többsége már szétrajzott innen a közeli és távoli városokba, de még mindig vannak jó néhányan, akik használják és továbbadják a nyelvet, a kultúrát, az ősi szokásokat. Emberek, akik soha nem, vagy tán egyszer-kétszer jártak csak Magyarországon, de megmaradtak magyarnak. Hogyan került közéjük Kovács professzor, miként lett ez a kutatási területe? — Budapesten születtem, — kezdi a történetet —, és az elemi iskola elvégzése után a fasori evangélikus gimnáziumban tanultam. Itt szinte a levegőben volt a tudás utáni vágy . .. (Érdemes lenne végre kutatni ennek az iskolának a titkát. Lukács György, Teller Ede, Wigner Jenő, Szilárd Leó, Neumann János, s ki tudja még hány más tudományformáló óriás került ki innen. Amikor például Wigner Jenőt egyszer arról kérdezték, mi a tudásának a forrása, habozás nélkül a fasori gimnáziumról beszélt.) — Az érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetemre kerültem. Történelemtanárunk. Mályusz Elemér sokat mesélt az etnokulturális kutatásokról. Egyszer megemlítette a Burgenlandban levő magyar kisebbséget, amely érdekes nyelvszigetet is alkot. Az Anschluss után voltunk, az aggodalom az ottani magyarok sorsa iránt megnőtt. Kutatásom 1938-ban Felsőőrött, Alsóőrött és Örszigeten igazolta az aggódás jogosultságát, láttam hogyan oldódik fel a magyar elem. Ugyanakkor még zamatos, ősi magyar dűlőnevekkel találkoztam, mint például a „Vadleányok dombja”. Ezek az egykori határőrök hiedelemvilágát idézték. (Vajon innen-e a professzor „elkötelezettségének” az eredete, és ¥ a kanadai kutatások gyökere? Alighanem.) — 1942-ben adták ki a doktori disszertációmat. A kiadó Püski Sándor volt. Jóleső érzés volt, hogy a könyvem a nagy „népi írók” köteteivel együtt sorakozott a polcokon. Ezután gyakornok lettem az Országos Levéltárban, majd a Székely Nemzeti Múzeumba kerültem. — Örök életemben világot akartam látni, s a háború, a hadifogság után úgy alakultak a dolgok, hogy erre lehetőség nyílt. Ausztráliát választottuk feleségemmel. Eredetileg nem terveztünk hosszú távolmaradást Magyarországtól, de azután mindig másként alakultak a dolgok. (Akkoriban az ausztrálok a bevándorlókkal szerződést írattak alá: két évig bármilyen munkát elvégeznek. Ez rendszerint a cukornádvágást, vagy egyéb kevéssé vonzó tevékenységet jelentett. Kovács Mártonnak azonban segített a nyelvtudás.) — Először a bevándorlókat kellett angolra tanítanom egy isten háta mögötti helyen. Később egy kis városka gimnáziumában lettem történelem-, földrajz- és latintanár. Három évet töltöttünk ott, házat is építettem. (A kérdésre, hogy ebben a városkában akart-e letelepedni, élénken tiltakozik. A bevándorlók sok esetben az infláció ellen próbáltak házépítéssel védekezni. Ez az „epizód” egyébként három évig tartott; a következő állomás Melbourne.) — Egy leányiskola hirdetett, tanárt keresett. Mégis csak nagyváros . .. Jelentkeztem. Később egy nap elmentem a helyi egyetemre, néztem, milyen képzettségűek a professzorok. Amit láttam, az felbátorított. De csak fanyalogtak a végzettségemen: „Magyar doktorátus? Még ha angol volna.” Így ismét nekiálltam tanulni, a középiskolai tanítás mellett megszereztem a Bachelor of Education, majd a Master of Education fokozatot. De hiába, ez sem segített az ambícióm elérésében. — Állást cseréltem, egy victoriai állami iskolába mentem. Feladatom tizenöt éves külvárosi srácok tanítását írta elő latinra. Római jelenetekkel díszítettük a nagy osztályterem falait, a képek alá olyan latin szócsoportokat írtunk fel, amelyekből sok angol szó, vagy kifejezés származik. Ettől kezdve a gyerekek a latinnal együtt saját anyanyelvűket is tanulták, nagy lelkesedéssel. — A dolognak híre ment. Jöttek csodálkozó szülők, és jött egy különös tanfelügyelő is. Különös volt, mert valamilyen ürüggyel mindig kihívta a tanárt a folyosóra, beszélgetett vele, de valójában azt figyelte, hogy meddig bírják csöndben a gyerekek a tanáruk kintlétét. E szerint minősített. Mi már vagy húsz perce beszélgettünk. Ekkor nem bírta tovább, és megkérdezte; „Hogy lehet, hogy magánál ilyen csönd van?” (Nem sokkal később Kovács tanár urat a tanárképző intézetbe helyezték. Itt határozta el. hogy nagy értekezést ír Platon bölcseletének modem jelentőségéről. A munka jelentős részét elvégezte már. amikor véletlenül egy kanadai folyóirat került a kezébe. Hirdetést olvasott: egyetemi tanárt keresnek Reginába. A feltételeket mintha rászabták volna. Irt, meghívták két évre — de már a harmadik hónap végén felajánlották a véglegesítést. Rögtön kölcsönt is adtak ház vásárlásához. Ez 1968- ban történt.) — Platonra akkoriban Kanadában, sajnos, „nem volt piac”. Hallottam viszont arról, hogy a környéken magyar települések vannak. Egy érdekes név is megütötte a fülemet: Esterházy. Elmentem megnézni. A helybéliek nagy szeretettel fogadtak, örültek az érdeklődésnek. írtam egy cikket. Jó visszhangja volt, ezért folytattam az anyaggyűjtést. Képzelje, olyan meglepő dolgokat találtam, hogy magam sem hittem először. Hihetetlen, mennyi minden történt itt! (1974-ben megszületett az első könyv: Esterhazy and Early Hungarian Immigration to Canada. Esterházy és a korai magyar kivándorlás Kanadába. Az eredmény ugyanaz volt mint korábban: siker — és buzdítás a munka folytatására. Kovács profeszszor egy bűvös körbe került, amelyből nem lehetett kitörni. De miért is kellene? Élvezettel és nagy kedvvel folytatja a munkát, az adatfelvételt, reginai otthonában számtalan cédulaköteg és jegyzet várja a feldolgozást.) — A következő könyv Nagy- Békevár története lesz. Azt elemzi, miként szűntek meg az önálló, befelé néző etnokulturális egységek, s hogyan lettek kanadaivá. — A munkához elengedhetetlen a magyarországi adatfelvétel is. Sokfelé jártam Szabolcs megyében, de megfordultam más magyar falvakban is. Érdekes, hogy az otthoni hozzátartozók talán még jobban emlékeznek a régi történetekre, mint a kanadai magyarok. A levéltárban és a Széchényi Könyvtárban is nagy szeretettel fogadtak, sok barátra leltem. A hazajárás számomra az elmúlt években szinte programmá vált. Mindig olyasmit szerettem volna csinálni, ami a magyarságnak hasznos. Ügy érzem, a mostani munkám ilyen. (Kovács Márton legutóbb a történésztalálkozóra érkezett Budapestre. Természetesen ezt az alkalmat is'felhasználta arra, hogy folytassa a kutatást. De nem maradt sokáig: sietett vissza, hogy részt vegyen a békevári múzeum egyik rendezvényén. Ez érthetően szívügye. A múzeum, amely a környék fejlődési történetét mutatja be, az ő kezdeményezésére jött létre, tizenkét éve. Azóta Kovács Mártont évenként újraválasztják mint a Kipling-vidéki Történeti Társulat igazgató tanácsának elnökét. Az állás a professzornak havonta egyszeri 350 kilométeres autókirándulást jelent Békevár-Kipling és Regina között.) H. GY. A SZERZŐ FELVÉTELEI Kovács Márton professzor (balról) Oláh Lajos békevári baptista lelkésszel 7
