Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
DUBA GYULA (Csehszlovákia) Egy kritikus vallomásai R égóta érdeklődésem középpontjában álltak a kritikusok. Megfigyeltem, hogy ezen emberfajta milyen ’megkülönböztetett bánásmódban részesül. Becézik őket, félnek tőlük. Hosszas fejtegetéseiket az olyan ember arckifejezésével hallgatják, aki igen-igen zavaros és érthetetlen, ennek ellenére mégis igen-igen okos és bölcs dolgokat hall. Láttam becsületben megőszült és mérhetetlen mennyiségű regénysorokba belekopaszodott vén írókat dadogva beszélni pelyhes állú kritikusfiókával, és elpirulni az örömtől, amikor az kezet fogott velük. Láttam fiatal és csinos színésznőket, elragadóan csábos művésznőket, amint ábrándos arccal simogatták egy-egy fogatlan, vén kritikus ráncos nyakát, és olyan szemmel néztek otromba, csontkeretes szemüvegébe, amilyennel énrám még soha. Csoda, hogy megszédültem? Csoda, hogy megirigyeltem dicsőségüket? Az vesse rám az első követ, akit még sohasem kótyagosítottak meg hasonló dolgok.- Kritikus leszek! - döntöttem. Minden tapasztalat nélkül kezdtem. Megnéztem a darabokat, nagyon nem tetszettek. Elolvastam a könyveket, versesköteteket, azok, ha lehet, még kevésbé tetszettek. Objektív leszek és hajthatatlan - szabtam meg ténykedésem irányát, így lesz majd igazi, szilárd alapokon nyugvó tekintélyem! Megírtam, hogy a fiatal primadonna mimikájával dührohamokba kergeti a nézőit, a hangja két zeneszakértőt az énekművészet elátkozására késztetett. Színesen ecseteltem az örvendetes tényt, hogy a nagy író legújabb regénye, hála fáradhatatlan szorgalmának, elkészült, de silányság tekintetében vitathatatlanul veri minden eddigi munkáját; arra is utaltam, hogy az egésznek a koncepciója, az egyes fejezetek kirívó bődületessége indokolttá tenné a nagyra becsült agg elmeállapotának szakszerű, specialisták által véghezviendő felülvizsgálását. Megjegyzem, ezek nem voltak túlzások, mert én tényleg így láttam a helyzetet. Nem mondhatnám, hogy munkásságom eredménytelen és személyem ismeretlen maradt. Nevemhez rövidesen botrányok sorozata fűződött. Egy előkelő kávéházban érkeztemkor a fiatal primadonna hisztérikus rohamot kapott; nekem rontott, és sikoltozva azzal vádolt, hogy ocsmány ajánlatokkal üldöztem, melyekre ő természetesen elutasító erényességgel reagált, ezért a hang, amellyel művészetéről írtam. A veterán író az utcán kapott el: reszketeg hangon esztétikai analfabétának és bárdolatlan rágalmazónak nevezett, majd görbe botjával kétszer végighúzott a hátamon, sőt egy-egy mesteri rúgással is megtisztelt; szerencsére, előrehaladott korából eredő rugalmatlansága megakadályozta abban, hogy eltaláljon. És jöttek a többi megbíráltak, szidtak, mint a bokrot. Nem jött ellenben a tekintély, a befolyásosság, nem jöttek a csinos színésznők. Nem jöttek - bársonyos kezükkel nem simogatták enyelegve az arcomat. Nem beszélvén arról, hogy szemük rejtelmes sugarait még kevésbé vetették rajongva az én szemembe. Ejnye, töprengtem, ez így nem mehet! Taktikát kell változtatnom! Jó alkalom volt a tónusváltoztatásra egy bemutató. A darab tetszett. Néhány nyilvánvaló hibája ellenére is jónak tartottam. Megírtam tehát... Ám hiába, mert - ó tapasztalatlanság! - a darab jó oldalainak kidomborítására szánt jelzőket nem alapfokban, sőt még csak nem is középfokban, hanem felsőfokban használtam. Márpedig ez, ugye, egy óvatos kritikus részéről meggondolatlanság, sőt kész őrültség. A hatás most sem maradt el. Mint háborgó tenger dühödt bömbölése, úgy zúgott fel a kritikusok és egyéb irodalmi érdekeltek társadalma: „Ez anarchia az esztétika történetében! Nem egyezünk bele, tiltakozunk! Lator! Lator!” A lator én voltam. És még sok egyéb is voltam. A hangadó „Színházi Újság” főszerkesztőjének távoli barátja (a távolit úgy értem, hogy lelkileg és érzelmileg több fényévnyi távolságban voltak egymástól!) egy konferencián is megemlítette az ügyet.- íme, a kor züllő erkölcseinek és hanyatló ítélőképességének kétségbevonhatatlan bizonyítéka! - kiáltotta világgá látnoki hangon. Több névtelen levelet is kaptam, melyek közül a legemberibb hangú a következő volt: Uram! Remélem, felelőtlen tette következményeitől józan ésszel levonja a konzekvenciákat, és nem várja meg, amíg egy Öntől fejlettebb erkölcsi érzékkel rendelkező valaki a nyílt utcán Önt leteríti. Legyen férfi, tudatosítsa magában, hogy a becsületén esett foltot, mit foltot, akónyi szennyet, csupán hulló piros vérével moshatja le. Ha megteszi, a kor talán megbocsát magának, szerencsétlen, de ha nem . .. Ah, erről nem is beszélek. Ön talán utóvégre mégiscsak épeszű ember. Pisztolyt ajánlok! Egy jóakarója U. i. Mennyivel kenyerezték le, vallja be, maga piszok! Legalább ezzel könnyítsen fekete lelkén! A többi levél még erélyesebb hangú volt, reám vonatkozó definícióik miatt nyilvánossá tételüket inkább mellőzöm. A tények meggyőztek, hogy így nem lehet kritizálni. Egészségemnek és testi biztonságom megőrzésének problémája mély analizáló töprengésre késztetett: levágtam valakit, nem volt jó, dicsértem, még rosszabb; a helyes útnak valahol középen kell lennie. Felkerestem a kritikusok legtekintélyesebbjét.- Mondd - könyörögtem öszszekulcsolt kézzel -, hogyan kell bírálatot írni úgy, hogy az jó legyen?- így - nyújtotta át egy új regényről írt legfrissebb kritikáját. A hajszolt vad életösztöntől kifinomult figyelmével olvastam át egyszer, aztán még egyszer, és logikusan átgondoltam. Azóta elismert kritikus vagyok. Tekintélyes, befolyásos, mindenem megvan, még helyes kis kerek pocakom is gömböíyödött az elégedettségtől. Megsúgom, néha-néha angyali művésznők is becézgetnek kedveskedve. Sok a barátom, sok a tisztelőm. írásaimat így kezdem: „X. Y. műve a maga puritán fenomenalitásával vad erővel ragadja meg lelkünket”, majd így folytatom: „ám minden nagyszerűsége ellenére akadnak apróbb, könnyen elnézhető, ismétlem, elnézhető hibái is”, és így fejezem be: „az új mű X. Y. munkásságának egyik kimagaslóan jelentékeny állomása (a gyors is megáll!) és irodalmunknak feltétlenül figyelembeveendő gyöngyszeme”. Időközben azt is tapasztaltam, nagyban emeli az írás hatékonyságát, ha értelmetlen szavakat hintek el pelyvaként benne, vagy hátulról visszafelé írok le mondatokat, esetleg lóugrásszerűen kihagyom belőlük az állítmányt, ilyenképp sejtelmes balladai félhomályt idézve elő. Nagyon hatásos és tiszteletet ébreszt, mert nem érti senki. Én sem, viszont - ugyebár - nem a saját mulattatásomra és okulásomra kritizálok! Egyszóval, kedves olvasóim, láthatják, mint kiritkus végre révbe értem! 51
