Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
BALOGH EDGÁR (Románia) FALI TÉRKÉP Az új lakhelyen megtetszett a sima, csupasz fal. Egy hosszú szalmaszállal vonalakat húzogattam rajta, éppen ilyenkor nyílott az ajtó. Alacsony termetű, mosolygós, fiatal, ám magas rangú tiszt lépett be rajta, elneveztem rögtön Aranygallérnak. Utána még vagy három társa nyomult be a szűk helyiségbe. Ágyam szélére álltam. Pillanatnyi csönd. Megkérdezte, mit csinálok?- Felrajzoltam Európa XII. századi térképét. Nem hazudhattam. Magyarázatul hozzáfűztem:- Történelemórám volt. Valószínűleg ránéztem közben a falra, mert arra fordították fejüket vendégeim is.- Itt nincs semmi - mondta csodálkozva a mosolygós.-Természetesen képzeletbeli rajzról van szó, hiszen más nem is lehetne - válaszoltam.- És sikerült feltérképezni, amit akart? - kérdezte egy cinikus szemüveges.- A litvánok és a kunok határait nem látom tisztán, pedig éppen Kelet-Európa ... Aranygallér intett, elhallgattunk. Valami részvétfélével fordult felém, kérdezve, állandóan ilyesmivel foglalkozom-e?- Nem - mondtam -, előbb például szlovákórám volt. Eddig ezerkétszáz szót halásztam ki az emlékezetemből, megy már néhány szöveg is. Csönd. A tisztek egymásra néztek, majd megint Aranygallér szólalt meg:- Mit gondol, miért jöttünk magához? Elégedetten, mosolyoghattam, mert egyszerre minden szem felvillant:- Panaszt tettem, újrafelvételt kértem, úgy látszik sikerült - feleltem a kérdésre. Megint összenéztek, a kis Aranygallér megint mosolygott, s indulóban az ajtó felé még odaszólt:- Van valami kívánsága?- Hogyne! - válaszoltam. - Tiszta lepedőt kérek! Válaszomat ő már nem hallotta, de a jegyzetfüzetével készen álló legfiatalabb pontosan beírta magának a lepedőt, majd a többi után sietett. Az ajtó bezárult. A fal felragyogott. A szalmaszálat újra kézbe véve, eltűnődhettem azon, hogy északon a kunok hová helyezhették gyepűiket (az Igor-ének keletebbre tudja őket, ez zavarba hozott), s a lengyeleket hol szorongatták akkoriban a még pogány litvánok? Közben eszembe jutott, hogy úgylehet, most éppen az egykori Kunország közepén tartózkodom. Éjjel felkeltettek, gyorsan jöjjek fürödni. Szép. Most? Igen, azonnal. Egy régi, hatalmas kastélyépület folyosóin át értünk el abba a boltozatos terembe (akár trónteremnek is beillett), ahol már dohogott a jól fűtött kályha. Itt volt a legalább húsz-harminc emberre méretezett fürdőmedence is. Egyedül? Igen, tessék csak, a mogorva fürdőszolgálatos szokatlan udvariassággal sürgetett. A kért lepedő azonban végleg elmaradt. Reggel zörgést, párbeszédet hallottam ajtóm előtt, kulcs forgott a zárban, kihívtak. Már várt odakünn madzaggal átkötött öreg kabátom és kissé összeaszott kalapom. Szabad voltam. TOLNAI OTTÓ (Jugoszlávia) Falnak csapja a zeneakadémia dísztermében ülök még nem kezdődött el hallom körmét reszeli a vasfüggöny mögött neszesszere tele leheletnyi ráspolyokkal vakító tyúkszemvágókkal reszeli szinte nesztelen köszörüli a torkát tán nem is kávét forró ólmot ivott a szünetben letépték a zongorista körmeit letépték a lábáról is s most túl puhán játszik elsikkadnak a kopogós részek pedig éppen azért jöttünk mélyen meghajol lenn egy pillanatra látja s súgászat kellékeit és máris felzúg falnak csapja a történelem esztelen tapsvihara KARAKAS ANDRÁS (NSZK) RAJZA 50
