Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-12-12 / 24-25. szám

VAS ISTVÁN

Az üres házban

Ki szól? Nem, senki sem. Nem, senki sem keres. Senki sem háborít. Úgy látszik, végleges E süket némaság. Nem mozdul ajtóm zárja. Nem nyit rám, nem siet, ki rég várat magára. Az üres házban itt régóta senki sem Időzik már, csupán a konok türelem.

Meddig kell ülnöm itt? Csak várok lankadatlan. A kérdezősködést jó régen abbahagytam.

Jön ha jön amikor. Hosszan vagy hirtelen. Tündökletes jelét félhályogos szemem Hogyan viselje el? Jobb lesz behunynom önként. Tán befogadhatom mögötte az özönfényt. Kérdezni ki meri mennyi egy pillanat?

Fúj, ahová akar. S ahol van ott marad.

Éppen, hogy rálehel, és összedől a romház. Végleg kihuny a szem. De el nem vész a látás.

mm

h V;:^

DÚS LÁSZLÓ (USA) ALKOTÁSA

CSOÓRI SÁNDOR

Sérült vers

Kiss Ferencnek, aki agyvérzés után beszélni tanul.

Beszéljünk, Ferenc... Alma ... Havazás.

Szentendrén, kint, szarvas kerülgeti hóban a házad. Régen látott már a bazalthegy alatt minket. Épphogycsak fényesedni kezdett akkor a szőlő szeme.

Mondd azt, hogy: Szőlő... mézes... franc eszi... Mondd azt, hogy: féreg... seregély... pimasz. Kosztolányi darazsa itt dülöng fejünk körül.

Nem kell féltened attól, hogy fölnyársalják a tüskék.

Mi már egyszer meghaltunk együtt. Az égből homok hullt ránk, s vad kiáltozás-foszlányok a Kárpátok felől. De mondd azt, hogy azóta

Isten üzent s a föld apályideje lassan múlik.

Mondd azt, hogy: csakazértis! Muskátliszag és hajítófa! Mögötted sötét árnyék. Mondd azt, hogy: sötét árnyék!

ZSU SAJÓ (AUSZTRIA) ALKOTÁSA

WEÖRES SÁNDOR

Égi-földi forgás

Üvegtálcán táncol naponta, táncot üvegből, míg el nem törik a tálca, vagy a pálca el nem törik

mindaddig táncol nekünk naponta, táncot sugarakból, mint a táncos kerék, míg el nem törik a forgás.

Naponta nekünk, sose másnak, de nincs is más, csak mi vagyunk, mint a fények az üvegen, míg meg nem szűnik a forgás.

GYÖRY ESZTER (USA) FESTMÉNYE

BÉKÉS GELLÉRT

(Olaszország)

Sorsom az Isten

1.

Sorsomba láttál:

váltam görnyedt a súly alatt, agyamban árván gubbaszt egy néma gondolat.

Szárnyam a porban, az élet láza elhagyott: miért is voltam

élő, ha most halott vagyok.

Rázom igámat: reszketnek belé csontjaim, szívem kiszáradt

magányom szikkadt partjain.

Megérintettél: r kezed puha, anyás, szelíd.

Áldott légy, testvér:

Sorsomra hulltak könnyeid.

2.

Ó, testvér-könnyek!

sorsommal sorsod összefolyt, - ketten tán könnyebb,

mint eddig egynek terhe volt?

Mondd, ki ne járna

útján végül is egymaga ?

Lásd, mindhiába, nincs ember, ki megváltana.

S ha mégis volna utunk lélektől lélekig, csak tiszta szóra

s embernyi jóságra telik.

Tudod jól, nincsen s nem lesz a földön otthonom : sorsom az Isten,

de lelkem lelkeddel rokon.

48