Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-12-12 / 24-25. szám

egyetlen porcikája sem maradt épen, s akik jelen voltak az esetnél, ma sem felejtették el hörgő, vinnyogó jajveszékelését. A paso doble kavargásában egy pillanat alatt felcse­rélhető fehér és fekete, az arcon a hódító mosoly és a kín vonaglása. Hőségben és káp­­rázatban elmosódnak a körvonalak, indulat és kábulat hullámok torlódnak a nyúltagyig, a hősön függ minden tekintet, ahogy a bá­bok az igazgató kezén, mert övé a kezdemé­nyezés, a jobbra vagy balra felelőssége s a döntés villanyozó váratlansága: most hátra lép kettőt, most előre, félfordulattal háta mögé ereszti ellenfelét, majd szarva elé tipeg s onnan szökken oldalt: véres háton simít végig a posztó és össze-vissza maszatolódik. Éljenzés, tenyerek önfeledt csapódása. A bo­szorkányos fölény láttán könnyű elfelejteni, hogy két életet terel a paso doble. „Szinte mindegy, hogy ki lesz az áldozat, csak valamiről beszélni lehessen.” Ez ciká­zik át agyadon, mikor a feketeszőrös hájtö­meg oldalbalöki társát s cinkosan a lány kö­rül settenkedő katalánra hívja fel figyelmét. „Ha a fickó eltakarodik, kiröhögik, ha a lány összeáll vele, lekurvázzák.” Hiába hu­nyod le szemedet undorodva, a hőségben széthasadó gondolataid közé üszkösödő zsa­rátnokként fészkelődött a látvány. Hiszen már rég lejárt a tánc eszményi ideje, mikor minden lépés buján dobban s minden léleg­zetvétel csábító riadás. Ugratni a legényt ön­magáért is jólesett, cicázni vele a mulatság kedvéért, hogy vágya csigázódjék, tartása ne­mesedjék, s tekintetéből tiszta csóvát vessen a féken tartott szenvedély. De hova hamvadt a tűzijáték ebben a kifulladt tipródásban, hova tűnt az ünnep ebből a gyilkos huzavo­nából? Be kellene futni a vízbe, lemosni ho­mokot és verejtéket, kiáztatni a rögeszme görcsét! Csakhogy gúzsba köt a nap ereje, a végzetes szem hatalmába kerített s nem ereszt. Feltámaszkodni készülő karod leha­­nyatlik. Bárhogy megjött is a kedve hozzá, nyújt­hatja-e kezét barátkozva a lány, mikor lesi a kocahalász? Te sem tennéd meg. Hollé! a nézők kedvéért, futtasd a bikát! A szemek szuronyerdejében, hogy a kiáltások menny­kövei pozdorjává ne zúzzanak, fordulj egyet­len szeretted ellen. Vedd be magad gyötrel­mei sáncába, ne tekintsd a tusa hevében egy­re jobban kiismert formáját, bőrödhöz érő bőre selymét, se azt, hogy nélküle dicsfény nem övezhetné homlokod. Ingereld megátal­­kodottan, mert ő talán már abba is hagyná. Kilógó, redves nyelvéről nyál szakadozik, tüdeje sípol, farka ernyedt. Kínjában az imént nem is rontott neki a posztónak, csak állt és hugyozott. Többen felkuncogtak az emelvényen. Te hátat fordítottál neki, mint­ha megvetnéd s többé nem tartanál tőle: kar­dodat eldobva, féltérdre ereszkedve köszön­tötted a közönséget, hagytad magadra özön­­leni lelkesedését. Mégis, mikor mindenki a nap hősének tartott, s fényképezőgépek szá­zai siettek bravúrodat örökíteni, gyomrodat szinte az öklendezésig kavarta fel a hentesek és mészárosok szégyene. Mert nincs egyéb már hátra - ezt követeli a könyörtelen mo­raj, s a taso toble tébolya -, mint hogy kardo­dat egész testeddel megnyújtva, bajtársadat mesterdöféssel térdre kényszerítsd. „Nem akarom bántani!” tör ki belőled a kiáltás. Hirtelen nem tudod, hol vagy. Pró­bálod elűzni a lázálmot, nagy keservesen fel­könyökölsz. Izzó láncok között vergődöl, tagjaid ziláltan nyúlnak erre-arra, mintha éppen letöredeznének egy szobor törzséről, melyet gerince hosszában fehérre hevített fű­részfogak készülnek kettéhasítani. Mi tör­tént? Vörös foltok szökellnek a sivó sárgaság felett, csak amikor szemedet megdörzsölöd, akkor térnek vissza az ismerős színek, a lány ezüstös fehérsége, a legény fekete üstöké, mely alázattal hajlik meg a kevélyen mosoly­gó fogsor előtt. Ott terpeszkedik újság-csá­kója alatt a szőrös hájtömeg, szemét váltig az egyenlőtlen kettősre düllesztve. Kissé ré­­zsútosan süt már a nap, megindult lefelé, mi­közben aludtál, de szúrása cseppet sem eny­hült. Szól és szárnyal a paso doble, a lány kacéran dobbant, s a legény arcán elömlik a rajongás. Nem lehet szembe szegülni a zenének, hullámai mind magasabbra csapnak, sodor­nak engedelmesen, aléltan, nem törődöl a csontokat repesztő lángolással, csak elha­­nyatlasz és bizsergőn érzed arcodon a nagy szem helybenhagyó ragyogását. Szemhéjad szelíden lecsukódik; mögötte puha, vörös köd. Ebbe próbálod belefúmi magadat, hogy rejtsed kicserepesedő tested ormótlan­­ságát, faragatlan ösztöneid gyalázatát, hogy a szépségre durván rontani merészeltél. Pró­bálod elhajítani szarvadat, kisimuló homlok­kal, lelapuló füllel jelezve, hogy büntetésed értelmét felfogtad. Téged a tánc csak bőszí­­tett, életedben nem jutott számára hely, dur­va nemzés kötött le mindmáig. Töprengeni, hogy tehettél-e másként, nincs többé ráérő idő. Mikor eléd terelték a tehenet, bőgtél és hágtál, most a posztót tartja egy finom kéz, feléje kell rohannod, ez az előírás. Sokszor csodáltad magad az itató víztükrében: szar­vad hengerlő erejétől eltöltött a gőg. Nálad­­nál tökéletesebbel nem találkoztál, te voltál tetteid mértéke és szabadságod biztosítéka. Ugye hitted az imént is, hogy a védtelen, gyenge idegen egyetlen rohamodra hanyatt vágódik! S amikor hatodszorra a semmibe ökleltél, még akkor is megvetetted súlytalan ugrándozását. Nem tudtad, hogy a zene neki ujjong, míg meg nem tanított rá. Ez a végeér­hetetlen, eszeveszett paso doble kellett, hogy ROBOZ ZSUZSA (NAGY— BRITANNIA) RAJZA megértsd rútságod leckéjét; ennek a szünte­lenül eléd lobogó vörös posztónak a lángjá­nál világosodott meg, hogy szolgának és ál­dozatnak születtél. Alaktalan kölönc vagy hozzá képest, ki ezüstfehér ragyogásban kor­mányozza lépteidet s homlokán szikrázik az erő. Igen, az istenség csak kínok árán ismer­hető meg, de hogy a kínokat érdemes legyen elviselni, az kell legalábbis, hogy ilyen szép legyen, s vörös posztóját művészettel tartsa szemed elé. Hogy szeretnéd odavetni maga­dat lábához, bocsánatkérőn megnyalni kezét s arcába lihegni forró szerelmedet. De ő most elveti a posztót, karcsú teste íjként megfeszül, szembogarában az akarat nyila, két gyors lépés, keze a pengével magasra emelkedik, s te tudod, hogy egész életeddel övé vagy, boldogan és megkönnyebbülten, mert eljött érted, hogy végzeted beteljesed­jék. Oldaladon heversz már, mellkasodban hi­­degedik a kard. A fájdalom csak egy pilla­natra hasított velődbe, úgy lángolt, mintha a nap óriás koronájával zuhant volna szarvaid közé. Súlya alatt térded megereszkedett, gé­gédet bugyborogva, csiklandó ízekkel zárta el a vér, az ismeretlen érzéstől reszketés fo­gott el, egyre hatalmasabb, addig zárva pa­tád alól a talajt, míg el nem zuhantál jóleső felejtkezéssel. Mert találkoztatok egyetlen, egeket nyitó, csodás érintésben, amitől bé­késre lohadt a tűzvész, és amint szemedre kormos füst borul, utolsónak még látod, vissza-visszatérőn, nem halványulón az édes halálkozót. Suhan feléd légies pompájában, suhan feléd és szúr... Most füledet két gyors metszéssel elválasztják koponyádtól, az evilági zajból búcsúzó tengermoraj zúg, aztán erősödő csengettyűszót hallasz. Fél or­rod, elnyílt szád a homokba leffed, hurcol­nak valahová messze, de érzed-e még? Fél arcod a fényben vörösük, tapshullámok özönlenek. A hullapecérek már a rudak vé­gére kötötték a bikát, s ahogy az öszvérek csengettyűiket rázva lódulnak vele kifelé, úgy érzed, csörgő kavicsokon téged vonszol­nak meztelenül. Nem tudod, hogy húsodat vagy szívedet mardossa-e szégyen. Szeretnél szabadulni a pusztításra igéző szemek gyűrű­jéből, de akárhová fordulsz, perzselve jár át veszekedett követelésük: „Parádét, pará­dét!” Ők tobzódnak, te engedelmeskedel. Leghódítóbb mosolyoddal, melledet dül­lesztve viszed körbe a fekete füleket, zápo­roznak feléd a virágcsokrok, ülőpámák, sap­kák. Tust húz a zenekar, s a paso doble utol­só ütemére magasba lendíted diadaljelvé­nyedet a karmester felé. A bozontos, izzadó ember majd betölti az arénát. Hadonászik lelkesedésében, pálcájára papírzászlót csa­var, melyre neved van írva. Feléd dobja, a zászló rádhullik és utálatosan arcodhoz ta­pad. Minden elsötétedik, te csapkodva pró­bálsz kikeveredni belőle. Mikor végre sike­rül letépned, réveteg tekinteted a kocahalász újságjára hullik. Hirtelen támadt szél sodor­ta arcodba. Sajog a hátad, szúr a melled, karod, lábad zsibbadt. Riadtan tápászkodol fel és a nap­szúrás elől bemenekülsz a tengerbe. Elgyen­gültél, kis híja elesel, keserű sós víz c:sap szádba, mintha könnyeket nyelnél. Úgy­­ahogy összeszedve magadat, indulsz ki a partra. Egyedül vagy, mindenki elment ebé­delni, csak az egymásba keveredő lábnyo­mok fenyegető talánya maradt a homokban. Kóvályogva bámulod, amint portölcsért ker­get a szél, elszakítja a földtől és szétszórja a színtelenül izzó levegőben. 47

Next

/
Thumbnails
Contents