Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-12-12 / 24-25. szám

egyetlen porcikája sem maradt épen, s akik jelen voltak az esetnél, ma sem felejtették el hörgő, vinnyogó jajveszékelését. A paso doble kavargásában egy pillanat alatt felcserélhető fehér és fekete, az arcon a hódító mosoly és a kín vonaglása. Hőségben és káprázatban elmosódnak a körvonalak, indulat és kábulat hullámok torlódnak a nyúltagyig, a hősön függ minden tekintet, ahogy a bábok az igazgató kezén, mert övé a kezdeményezés, a jobbra vagy balra felelőssége s a döntés villanyozó váratlansága: most hátra lép kettőt, most előre, félfordulattal háta mögé ereszti ellenfelét, majd szarva elé tipeg s onnan szökken oldalt: véres háton simít végig a posztó és össze-vissza maszatolódik. Éljenzés, tenyerek önfeledt csapódása. A boszorkányos fölény láttán könnyű elfelejteni, hogy két életet terel a paso doble.

„Szinte mindegy, hogy ki lesz az áldozat, csak valamiről beszélni lehessen.” Ez cikázik át agyadon, mikor a feketeszőrös hájtömeg oldalbalöki társát s cinkosan a lány körül settenkedő katalánra hívja fel figyelmét. „Ha a fickó eltakarodik, kiröhögik, ha a lány összeáll vele, lekurvázzák.” Hiába hunyod le szemedet undorodva, a hőségben széthasadó gondolataid közé üszkösödő zsarátnokként fészkelődött a látvány. Hiszen már rég lejárt a tánc eszményi ideje, mikor minden lépés buján dobban s minden lélegzetvétel csábító riadás. Ugratni a legényt önmagáért is jólesett, cicázni vele a mulatság kedvéért, hogy vágya csigázódjék, tartása nemesedjék, s tekintetéből tiszta csóvát vessen a féken tartott szenvedély. De hova hamvadt a tűzijáték ebben a kifulladt tipródásban, hova tűnt az ünnep ebből a gyilkos huzavonából? Be kellene futni a vízbe, lemosni homokot és verejtéket, kiáztatni a rögeszme görcsét! Csakhogy gúzsba köt a nap ereje, a végzetes szem hatalmába kerített s nem ereszt. Feltámaszkodni készülő karod lehanyatlik.

Bárhogy megjött is a kedve hozzá, nyújthatja-e kezét barátkozva a lány, mikor lesi a kocahalász? Te sem tennéd meg. Hollé! a nézők kedvéért, futtasd a bikát! A szemek szuronyerdejében, hogy a kiáltások mennykövei pozdorjává ne zúzzanak, fordulj egyetlen szeretted ellen. Vedd be magad gyötrelmei sáncába, ne tekintsd a tusa hevében egyre jobban kiismert formáját, bőrödhöz érő bőre selymét, se azt, hogy nélküle dicsfény nem övezhetné homlokod. Ingereld megátalkodottan, mert ő talán már abba is hagyná. Kilógó, redves nyelvéről nyál szakadozik, tüdeje sípol, farka ernyedt. Kínjában az imént nem is rontott neki a posztónak, csak állt és hugyozott. Többen felkuncogtak az emelvényen. Te hátat fordítottál neki, mintha megvetnéd s többé nem tartanál tőle: kardodat eldobva, féltérdre ereszkedve köszöntötted a közönséget, hagytad magadra özönleni lelkesedését. Mégis, mikor mindenki a nap hősének tartott, s fényképezőgépek százai siettek bravúrodat örökíteni, gyomrodat szinte az öklendezésig kavarta fel a hentesek és mészárosok szégyene. Mert nincs egyéb már hátra - ezt követeli a könyörtelen moraj, s a taso toble tébolya -, mint hogy kardodat egész testeddel megnyújtva, bajtársadat mesterdöféssel térdre kényszerítsd.

„Nem akarom bántani!” tör ki belőled a kiáltás. Hirtelen nem tudod, hol vagy. Próbálod elűzni a lázálmot, nagy keservesen felkönyökölsz. Izzó láncok között vergődöl, tagjaid ziláltan nyúlnak erre-arra, mintha éppen letöredeznének egy szobor törzséről,

melyet gerince hosszában fehérre hevített fűrészfogak készülnek kettéhasítani. Mi történt? Vörös foltok szökellnek a sivó sárgaság felett, csak amikor szemedet megdörzsölöd, akkor térnek vissza az ismerős színek, a lány ezüstös fehérsége, a legény fekete üstöké, mely alázattal hajlik meg a kevélyen mosolygó fogsor előtt. Ott terpeszkedik újság-csákója alatt a szőrös hájtömeg, szemét váltig az egyenlőtlen kettősre düllesztve. Kissé rézsútosan süt már a nap, megindult lefelé, miközben aludtál, de szúrása cseppet sem enyhült. Szól és szárnyal a paso doble, a lány kacéran dobbant, s a legény arcán elömlik a rajongás.

Nem lehet szembe szegülni a zenének, hullámai mind magasabbra csapnak, sodornak engedelmesen, aléltan, nem törődöl a csontokat repesztő lángolással, csak elhanyatlasz és bizsergőn érzed arcodon a nagy szem helybenhagyó ragyogását. Szemhéjad szelíden lecsukódik; mögötte puha, vörös köd. Ebbe próbálod belefúmi magadat, hogy rejtsed kicserepesedő tested ormótlanságát, faragatlan ösztöneid gyalázatát, hogy a szépségre durván rontani merészeltél. Próbálod elhajítani szarvadat, kisimuló homlokkal, lelapuló füllel jelezve, hogy büntetésed értelmét felfogtad. Téged a tánc csak bőszített, életedben nem jutott számára hely, durva nemzés kötött le mindmáig. Töprengeni, hogy tehettél-e másként, nincs többé ráérő idő. Mikor eléd terelték a tehenet, bőgtél és hágtál, most a posztót tartja egy finom kéz, feléje kell rohannod, ez az előírás. Sokszor csodáltad magad az itató víztükrében: szarvad hengerlő erejétől eltöltött a gőg. Náladnál tökéletesebbel nem találkoztál, te voltál tetteid mértéke és szabadságod biztosítéka. Ugye hitted az imént is, hogy a védtelen, gyenge idegen egyetlen rohamodra hanyatt vágódik! S amikor hatodszorra a semmibe ökleltél, még akkor is megvetetted súlytalan ugrándozását. Nem tudtad, hogy a zene neki ujjong, míg meg nem tanított rá. Ez a végeérhetetlen, eszeveszett paso doble kellett, hogy

ROBOZ ZSUZSA (NAGY— BRITANNIA) RAJZA

megértsd rútságod leckéjét; ennek a szüntelenül eléd lobogó vörös posztónak a lángjánál világosodott meg, hogy szolgának és áldozatnak születtél. Alaktalan kölönc vagy hozzá képest, ki ezüstfehér ragyogásban kormányozza lépteidet s homlokán szikrázik az erő. Igen, az istenség csak kínok árán ismerhető meg, de hogy a kínokat érdemes legyen elviselni, az kell legalábbis, hogy ilyen szép legyen, s vörös posztóját művészettel tartsa szemed elé. Hogy szeretnéd odavetni magadat lábához, bocsánatkérőn megnyalni kezét s arcába lihegni forró szerelmedet. De ő most elveti a posztót, karcsú teste íjként megfeszül, szembogarában az akarat nyila, két gyors lépés, keze a pengével magasra emelkedik, s te tudod, hogy egész életeddel övé vagy, boldogan és megkönnyebbülten, mert eljött érted, hogy végzeted beteljesedjék.

Oldaladon heversz már, mellkasodban hidegedik a kard. A fájdalom csak egy pillanatra hasított velődbe, úgy lángolt, mintha a nap óriás koronájával zuhant volna szarvaid közé. Súlya alatt térded megereszkedett, gégédet bugyborogva, csiklandó ízekkel zárta el a vér, az ismeretlen érzéstől reszketés fogott el, egyre hatalmasabb, addig zárva patád alól a talajt, míg el nem zuhantál jóleső felejtkezéssel. Mert találkoztatok egyetlen, egeket nyitó, csodás érintésben, amitől békésre lohadt a tűzvész, és amint szemedre kormos füst borul, utolsónak még látod, vissza-visszatérőn, nem halványulón az édes halálkozót. Suhan feléd légies pompájában, suhan feléd és szúr... Most füledet két gyors metszéssel elválasztják koponyádtól, az evilági zajból búcsúzó tengermoraj zúg, aztán erősödő csengettyűszót hallasz. Fél orrod, elnyílt szád a homokba leffed, hurcolnak valahová messze, de érzed-e még? Fél arcod a fényben vörösük, tapshullámok özönlenek. A hullapecérek már a rudak végére kötötték a bikát, s ahogy az öszvérek csengettyűiket rázva lódulnak vele kifelé, úgy érzed, csörgő kavicsokon téged vonszolnak meztelenül. Nem tudod, hogy húsodat vagy szívedet mardossa-e szégyen. Szeretnél szabadulni a pusztításra igéző szemek gyűrűjéből, de akárhová fordulsz, perzselve jár át veszekedett követelésük: „Parádét, parádét!” Ők tobzódnak, te engedelmeskedel. Leghódítóbb mosolyoddal, melledet düllesztve viszed körbe a fekete füleket, záporoznak feléd a virágcsokrok, ülőpámák, sapkák. Tust húz a zenekar, s a paso doble utolsó ütemére magasba lendíted diadaljelvényedet a karmester felé. A bozontos, izzadó ember majd betölti az arénát. Hadonászik lelkesedésében, pálcájára papírzászlót csavar, melyre neved van írva. Feléd dobja, a zászló rádhullik és utálatosan arcodhoz tapad. Minden elsötétedik, te csapkodva próbálsz kikeveredni belőle. Mikor végre sikerül letépned, réveteg tekinteted a kocahalász újságjára hullik. Hirtelen támadt szél sodorta arcodba.

Sajog a hátad, szúr a melled, karod, lábad zsibbadt. Riadtan tápászkodol fel és a napszúrás elől bemenekülsz a tengerbe. Elgyengültél, kis híja elesel, keserű sós víz c:sap szádba, mintha könnyeket nyelnél. Úgyahogy összeszedve magadat, indulsz ki a partra. Egyedül vagy, mindenki elment ebédelni, csak az egymásba keveredő lábnyomok fenyegető talánya maradt a homokban. Kóvályogva bámulod, amint portölcsért kerget a szél, elszakítja a földtől és szétszórja a színtelenül izzó levegőben.

47