Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
1 GRENDEL LAJOS (Csehszlovákia) Az onirizmus tréfái Bizonyos értelemben csupán a tükörképe vagyok annak a férfinak, aki hagyta, hogy lecsalogassák a kis belvárosi pincegalériába az idős onirista festő kiállítására. Budapesten átutazóban tartózkodtam, miskolci rokonaimat jöttem meglátogatni, és délután kellett volna továbbutaznom. Mint az örvény szippantott be lármás délelőtti nyüzsgésébe a város, s már a bazilikát is elhagytam, amikor régi pesti barátom, Markó Zoli toppant elém a föld alól, s elrabolt, hogy egy csöndes presszóban felidézzük régi barátságunk néhány fakó emlékét. Három és fél éve nem láttuk egymást. Még meg sem melegedtünk, máris kapacitálni kezdett, nézzük meg a Mester kiállítását, amely itt van öt percre, s a Mester első kiállítása harminchét év óta. Tulajdonképpen már a miskolci gyorsra kellett volna loholnom. Tanácstalanságomat tetézte, hogy vajmi kevés fogalmam volt az onirizmusról, miként az idős mester neve sem mondott többet a lapok napi krónika rovatában olvasható tucatneveknél. Akkor győződtem meg róla először, hogy a férfinak, akit Markó Zoli barátom szinte letuszkol a lépcsőkön, én a tükörképe lehetek csupán, s hogy a rabszolgát függősége felmenti bárminemű felelősség súlya alól.- Na mit szólsz? - kiáltotta lelkesen barátom, s egy magasztos mozdulattal rögtön jelezte, mit kell szólnom. Bólintottam, mert bár a kedvemre valók voltak ezek a Magritte modorában festett képek, annyira mégsem tetszettek, mint barátomnak, aki szeretett kötözködni, s ha már fejébe szállt a bor, nem tűrt ellentmondást. Hagytam, hogy belém karoljon és vezessen, minden képhez volt egy elismerő szavam, és a katalógusba is belelapoztam. A képek egy része a negyvenes évek végén készült, a többi a hatvanas években és a közelmúltban. Az öregkori képek stílusa semmiben sem ütött el a korábbiakétól, a Mester csupán az azokban kipróbált modort és ötleteket variálta. Idegesített, hogy az idő múlása, a stílusok és a divatok változása nem hagyott nyomot a művészetén. Nem a bizarrságuk, hanem az időnkívüliségük riasztott meg. Mindegyik kép más volt, mégis minden következő mintha az előzőt utánozta volna. Ez a leverő és fárasztó egyhangúság nyugtalanná tett. Óhatatlanul arra gondoltam, hogy az ember ugyanabban a testben kénytelen leélni egész életét, ki van szolgáltatva a húsának és bőrének, s ez nem valami vigasztaló dolog. Hogy legyőzzem a sötét gondolataimat, mégiscsak mondtam valamit.- René Magritte az egyik kedves festőm. Eközben éppen az egyik festményt tanulmányoztam. A kép közepén tágra nyitott szárnyas kapu volt látható, s a kapun élettelen arcú meztelen nő lépett ki a tavaszi színekben pompázó ligetes tájba. A kapu mögött tintakék éjszaka volt, s reflektorok fényével pásztázott obeliszk emelkedett a magasba. Az obeliszk csúcsán keskeny újholdsarló világított.- Gratulálok - hallottam valakinek a re-44 kedtes hangját a hátam mögött, s éreztem, hogy egy tenyér ereszkedik a vállamra. A Mester állt mögöttem.- Aki Magritte-ot szereti, rossz ember nem lehet - tréfálkozott, és kacsintott. Meghajoltam és bemutatkoztam. A Mester kétszer megismételtette a nevemet, s erőteljesen megropogtatta benne az r hangot.-Tetszik? - kérdezte azután a pucér nőre villantva tekintetét, s be sem várva a feleletet, így szólt: Holnap megismerkedhet Bellával. Jöjjön el négyre hozzám. Rövid életemben, mely bármelyik pillanatban kioltható, s nem remeg bele a világ rendje, és nem rendül meg tőle a lányok szíve, sokszor kerültem választás elé, amely utólag bizonyult sorsdöntőnek. Fiatalabb koromban szerettem kipróbálni a szabadságot, s megvetettem az okvetetlenkedőket, akik felelőtlennek tartottak emiatt. Az óvatosoknak azt magyaráztam, hogy a szabadságnak elébe lehet menni, ha megérett a szándék és idő a szembenézésre a sorssal. Ezért a Mester ajánlatán nem sokáig törtem a fejemet, hanem még egy napig Budapesten maradtam. Budapesten sem éreztem magam jobban, mint másutt, igaz rosszabbul sem, s habár jólesett hallanom, hogy körülöttem mindenki az anyanyelvemen beszél, már régen leszámoltam azzal az ünnepélyes illúzióval, amely felmagasztosította a szememben akár a rablót is, ha az történetesen magyarul szólt hozzám. Természetesnek tartottam, hogy magyar vagyok, és soha többé nem lehetek más. Megszoktam, hogy mindenütt átutazó vagyok, s a kinőtt bensőségesség iránti nosztalgián kívül nem éreztem nagyobb megrendülést szülővárosomban sem, mint akármelyik romos ferencvárosi bérház körfolyosóján. Miskolci vérrokonaimat kevésbé ismertem, mint Markó Zolit és másokat, akik nem rokonaim, ezért csak kötelességből és illendőségből szerettem őket. Beletörődtem, hogy a családom tagjai között is egyedül vagyok, jóllehet egymás gondolatait is kitaláljuk gyakran. Beletörődtem, hogy nem velem kezdődött az élet a földön, és hogy meg fogok halni. Bátran lehettem hát szeszélyes és kiszámíthatatlan, s elébe mehettem a szabadságnak, anélkül hogy kockázatokat vállaltam volna. Másnap a megbeszélt időpontban és a megbeszélt helyen, az Astoria előtt várakoztam a Mesterre. A Mester nem jött, ellenben jött egy fiatalember, aki így mutatkozott be:- Én a Mester titkára vagyok, jöjjön velem. Felszálltunk a metróra, és átmentünk Budára, majd a Moszkva téren villamosra szálltunk át. A Mester egy pasaréti villában lakott, a villát övező elhanyagolt kertet felverte a gaz. A titkár a verandára vezetett, aztán gyorsan eltűnt, s kisvártatva megjelent helyette a Mester lila mintás vászontunikában, amely megfeszült előredomborodó hasán. Nemcsak a haját és a szakállát festette, hanem a száját is rúzsozta, mint az egykori királyi román hadsereg tisztjei. Ha nem tudtam volna, hogy festő, keleti mágusnak vagy veszedelmes szélhámosnak néztem volna. A Mester a derekát fájlalta, és két kispárnát gyömöszölt háta és a fal közé a kereveten, amelyen nagyokat nyögve helyezte kényelembe magát.- Romokban heverek - mondta nyájasan, s felsorolta tizenkét betegségét. - A test nem GYÉMÁNT LÁSZLÓ RAJZAI
