Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
engedelmeskedik többé, már az ágyban sem- panaszkodott. - A test elhagyni készül engem. Nehezebben nem is indulhatott volna a beszélgetés. Hová csöppentem, kérdeztem a férfitól, akinek a tükörképe vagyok, én a rabszolga, a javíthatatlan racionalista. A Mester észrevette zavaromat, és tapintatosan hangot váltott.- Szóval Pozsonyból jött?- Igen - mondtam.- És Pozsonyban vannak még magyarok?- Vannak - mondtam mogorván. - Például én is.- Érdekes - tűnődött a Mester. - Egyszer jártam már Pozsonyban.- Régen? - kérdeztem.- Nagyon régen. Az álmomban.- És a valóságban?- Az álom valóság - szögezte le a Mester.- Hiszen látta a képeimet. - Az álom igazibb valóság ... Sokfelé jártam, Chicagóban, Hongkongban, a pápuák földjén. Útlevél nélkül - mondta, és nevetett. - Az álom belül van, s ami bennünk van, attól nem foszthatnak meg bennünket. Az álom a mi boszszúnk a csúf történelmünk fölött. Nem így gondolja? Jeges csönd feszült közénk. Megnyugtatott, hogy a veranda ablakait nem kormányozhatatlan misztikus erő, hanem az utcai csúcsforgalom lármája remegteti. Hogy a nem messzi megállóba menetrend szerint érkezik a villamos, s a kerti fák lombjának zöld színe valóságos zöld szín, s nem tökéletlen utánzata a Mester vásznairól világító, szorongást kifejező és szorongást keltő, metsző zöld színeknek. Kint délután volt, kissé fülledt nyári meleg, amely mégsem hoz estére zivatart, csak a hársfavirág illata lesz áthatóbb benn. Feleségem és gyerekeim jutottak eszembe, majd miskolci rokonaim, akik tegnap is, ma is hiába vártak vacsorával.- Minek jött ide? - kérdezte a Mester váratlanul, de nem gorombán. Miután választ nem kapott, további kérdéseket tett fel.- Miért szokott utazni? És:- Mi az élet? És:- Mi a jelentése az olyan szavainknak, mint halál, szerelem, magyarság? S miután feleletet egyik kérdésére sem kapott, ő maga felelt helyettem.- Nos, ezeknek a szavaknak bizonyára van valami jelentésük. Kinek-kinek más. Sokféle felelet van a kérdéseimre. Annyiféle, hogy szinte már érdektelen. Tele van az életünk buta kérdésekkel, s azzal telik el, hogy buta kérdésekre bután felelünk. De hát valamivel ki kell tölteni ezt a roppant űrt, és meg kell tölteni a nagy csendet. A Mester alattomosan cserkészett be, minden egyes mondata hínárként tapadt rám. Itt volt a legfőbb ideje, hogy jövetelem céljára térjek.- Engem a lány érdekel.- A lány ... Hát persze, maga még fiatal - mondta.- Hol van az a lány? A Mester megigazította dereka körül a párnákat.- Bella? - kuncogott. - Hiszen itt ül mellettem. Értelmetlen lett volna a kérdés, hogy a lány, akit a Mester Bellának hívott, hogyan került a Mester mellé a kerevetre. Az ajtón nem jött be, a veranda ablakai pedig zárva voltak. Tudomásul kellett vennem, hogy Bella egész idő alatt közöttünk volt, csak én nem láttam, mert a Mester nem nyitotta fel a szememet. Ó, az onirizmus csodái, gondoltam.- Érintse meg - mondta a Mester. Miután nem voltam hajlandó, hanem két kézzel kapaszkodtam a székbe, amelyen ültem, a Mester, láttam, már-már megsajnált.- Csókolja meg. A száját vagy a mellbimbóját, vagy ahol akarja. Csak hogy meggyőződjék róla, valóságos, noha káprázat.- Nem merem - mondtam.- Akkor vigye el vacsorázni.- Nem.- Pedig ilyen egyszerű az egész. Minden a magáé, ha le tudja győzni a kishitűségét. A kishitűség mondanivalójának a kulcsszava lett. Hosszú okfejtésbe kezdett, amelyet mintha félálomban hallottam volna, s bár, emlékszem, tetszett a gondolatmenete, később minden szavát elfelejtettem. Egyetlen mondatára emlékszem csupán.- Lélekvesztőn a semmi két partja között. Sietve hagytam el a házat, s elhatároztam, még az emlékét is kitörlöm életemből annak a férfinak, akinek a tükörképe voltam, s aki ott maradt a házban, hogy mint énem jobbik, szabad fele, hiányával a szabadságra emlékeztessen, és meggyötörjön.- Csak haladékot kaptál - kiáltotta utánam. Sikerült felkapaszkodnom a villamosra, mielőtt meggondolva magát üldözőbe vehetett volna. Utolsó szavai sokáig visszhangoztak bennem. Miskolci rokonaim már régen nem élnek, s bár messze még az ébredés, a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen szerepekbe hamar beletanultam. Boldog vagyok, mint az állatok. Létezésem legkülső körét annak a rettenetes miliőnek a kordonja veszi körül, amit a jó modor, törvények és egy csapat éjszakai rendőr vigyáz. MAGYARI LAJOS (Románia) Eső a Kárpátokban Esik Komandón. Övig lucsokban, ködben a táj. Azt hozza, mit vinnie kéne, ami fojtogat, ami fáj. Esik egy egész földrész felett, de én csak ezt látom, ezt a völgyet. Futna bár ezüst gondolatom, de csatorna csörög, s ide mindig visszagörget. Nem zápor ez - monoton hulló, csapdába csaló, hideg eső. Oly ismerős már, oly testre-szívemre szabott, hogy leszek belé-temetkező... Pedig egyszer már egy igazi zápor kéne. Lelket is átmosó zivatar. Jőnie kéne. Jönni fog? Nem jön. Nem. NEM AKAR. MÓZSI FERENC (USA) Közös(s)ég alatt közös(s)ég alatt kellene r-endeznünk gőzös d-olgainkat a felelősség homlokránca alá szorultunk simított kedélyek tornyosulnék fölénk bűnlajstromba sem vehetjük beárnyékolt öntudattal védekeznénk hogy mit mikor és miért de közben elszaladt velünk a lökhajtásos fakó és szúette trójai lóval lopnánk ki szivünkből a csempészhetetlen kétségbeesést new-ton t-örvényei szer-int la Mentál-hatunk a k/egy-szer-h-üség el-vein négy éve múlt hogy két évvel annakutána Szent Ferenc elrendelte a verstilalmat és eleve... nen megégettem magam valamilyen korszeszfőzőn annak ellenére... csomó-z-gatom köz-ős boglyáinkat
