Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
KONCZ ISTVÁN (Jugoszlávia) A Tisza partján Háború lesz. A parton elvirágzott a fűz s a jegenyenyár, - apró pelyhe zilálva száll, - felleg sunyit, a tények lelke a táj. Elidőzik a gyors röptű madár a táj felett, - köröz, - alá árnyéka s tolla hull, aztán a kör - az égi jel, bezárul. Szorul a hurok a szemhatár körül, s a részletek finom rajzán a távolba tűnő nyárfasor, mint túlparti kiáltás, - hosszan, elnyúltan, ahogy a fáradt menetelők, - szorongva menekül. Itt, a Tisza partján, most megszűnik valami, - amit még őriz a látvány, már régen nem több a puszta múltnál - s csak a múlt, - a megszűnés nem fáj. Szél borzolja a vizet, zavaros árján rímelve csobban a lombok közt rejtőző idegen napsugár, -s a parton kuksoló gondolat rádöbben, hogy a létezés már csupán csak kép, egy makacs látvány, amely, akár a tavasz, ősz, tél vagy a nyár, a múltból visszajár, s vele a bájoló idill: az eltévedt Loreley. FORRAI ZOLTÁN (HOLLANDIA) RAJZA Nehéz a lég, a rabszolga humusz zihálva hordja terhét, - magot, bogarat, - s a fürge gyík is elhagyja fészkét, - nyomán fázósan szárítja fonákját a tavaszi fű; - miféle értelem szabhat így törvényt, élni csupán a puszta létért, - ha mindössze ennyi a tét és a hűség. Fordul a szél, s moccan a csend is, már-már alig kivehető, hogy valóság-e a távoli harangszó, vagy csak bent szól, Petőfi verseiből. Átok sújt mindenkit, aki már egyszer ölt, akár szívében is, vagy csak úgy, hogy históriát ír; - torlódik a víz és a felszín, hullám s lelkiismeret összecsap, borzongva szétterül, - a mélyben örvény dúl, ősi, vak erő, - a bűn örök életű. Távoli rétet kémlel a riadt őz, fiile feszülten a csendre figyel. felcsapja kis fejét, szökell egyet, s úgy tűnik el a képből, mint jelentéktelen részlet a festő emlékezetéből. Háború lesz. ÁGH ISTVÁN Hadifogoly-temető Ostffyasszonyfa, 1985. július. Először apránként, megszokott tempóban ástak gödröt gödörhöz, koporsóban, fejfával temettek, takarosán az örök halmok kívánságára, ahogy a temetők alakulnak jószomszédságban város meg faluszélen, bár itt a láger rabszámaival, alkalmasan későbbi kegyeletre, míg nem tört ki a járvány, aztán a dúlás iránya szerint román, olasz tömegsír, s mindegy ahogyan ömlesztett a vérhas ezreket kövecses hordalékba, rangtalan egyenruhásán, kapca, ing, posztó vagy anélkül, orosz, tálján, román, galíciai rétegesen, csak a magyar nevek külön, mintha még mindig őriznék a túlvilági tábort, azt a gyökérre bénult tizenkétezer harapást, akik valaha nyers füvet faltak, húsuk is szétfröcskendett ebben a meszes latrinában, akkora helyen, mint egy falusi templom, miként az istenkáromlás terhétől földbe süllyedt, a túlélők obeliszket emeltek, csúcsán vénséges, éhes dögkeselyű karmában a glóbusz, de alul kerti virágok az újabb világháborúig, mostanra néhány szál örökmécsesre való, míg a krizanténok világossága elalszik, ha a mennyei biztosítékot kicsapja a tél, s a föliraton történelmi rozsda: ELLENSÉG VOLTÁL IDEGEN MOST RABJA MAGYARNAK AKI TESTVÉRKÉNT ŐRIZI ÁLMAIDAT álmodhatnak égszínkék lepkét, önnemző sárga liliomot, amint a pókhálós dudva között virágzik, megálmodhatják a látogatót, talpam árnyékát, amint ezredeiken taposok, összekuszált a gaz minden fönti határt, csodálkozom, roppant tömegvonzásuk miért nem emészt magába, tömeges átkuk miért nem taszít valahová, ahol már kihunyt a könyörgés anyai, özvegyi litániája, hol semmit fogamzik az űr, vagy ahol utódaikban ábrázatuk mégiscsak föllelhető, mint bennem lublini föld-nagyapám, Petőfi idevalósi verseiben erdélyi örök álma, s bennünk a szibériai hadifogolytemetők, éppúgy valahol, akár itt Európa közepén emlékkel gondozatlan. TAKÁCS GÁBOR (ROMÁNIA) RAJZA 38
