Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-12-12 / 24-25. szám

ficnikre, folyvást „un moment, une minute”, nyugtatgat, rögtön indulhatunk. Végül mégse fejezte be, átjöttünk ebbe a kávéházba, ismét elővette; az egész nem több három sornál, hogy itt van ennyi meg ennyi frank a holnapután beérkező s esedékes váltójára. Én közben föl a PEN-be, megfürödtem, megborotválkoztam, átöltöztem, és vissza a Belle Ferronniére-be. Akkorra kész a levél, de így sem igen tetszik neki, nézegeti, silabizálja, hümmög, elégedetlenül.

Fizet, s mindketten el, rossz busz, újabb busz, a szokott módon és tempóban, ám még most sem a bankba, hanem egy másik kávéházba, ott szándékszik letenni az aktatáskáját, míg végzünk a dolgunkkal. Aminek semmi értelme, mert az a kávéház jó távol esik a miénktől, a banktól szintén, és a táskáját már úgyis én cipelem, de őszerinte csakis ott van megbízható helyen. Na jó, a fő, hogy beadta, a pincérnek hatszor lelkére köti, nagyon-nagyon vigyázzanak reá, rendkívül fontos, pótolhatatlan dokumentumokat tartalmaz, s ő majd estefelé vagy tán már korábban, de legkésőbb nyolc és kilenc közt okvetlen érte jön.

Ismét metró, nem részletezem további bolyongásainkat, s még húsz lépésre a célunktól se talál oda, keringünk reménytelen. Végre két hosszú óra múltán ott vagyunk, a bank azonban, Jóska ámuló elszömyedésére, már zárva, sőt, kiderül, szombat lévén ma ki se nyitott. A levelet tehát kénytelen a portán hagyni, ám hiába keresgéli megszámlálhatatlan zsebeiben egyre izgatottabban, nincs és nincs - persze, csap homlokára, hiszen a táskájában maradt. Istenem, édes jó istenkém. Mit tehetünk, vissza a kávéházba, pénzváltás, hogy legyen aprója borravalóra a portásnak, rossz autóbusz, messze a külvárosba vivő metró, ahol már kibukkan a felszínre, jaj, jaj, jaj", jaj, jaj. Aztán késő délután megint a bank, s a közönönyös, komótosan falatozó portásnak háromszor felolvassa, ami a levélben úgyis benne van, és így tovább, és így tovább.

Kedvesem, a fentiek nevetségesen hangozhatnak, de hidd el, legkevésbé se túlzók, sőt, erősen rövidítek, tömörítek, Tacitus hozzám képest bőbeszédű fecsegő, mert lehetetlen apróra elmondani mind a félreértéseket s kalandokat, akadályokat és buktatókat, orv csapdákat s hálókat, melyekbe bácsikám napi rendes tevékenysége, mozgása, útjai során folytonosan és szükségszerűen belekeveredik.

Ám közben a földalattin, buszon, taxin, sétáinkon, még sebes nyaralásainkon is Jóska a legsúlyosabb témákkal, birkózik, családunk, korunk és a lét fő problémáival... Kifejti, miféle mentális típus volt apám, aztán evvel szemben ő, a két fia, korán elhunyt felesége, na meg én, szerinte mit örököltem és mennyiben ütök el szüleimtől, meglepő emberismeretről adva tanúságot, valóban szinte a vesénkbe, sorsunkba lát, érez rá a lényegre. Vagy hogy mért terjed rohamosan a homoszexualitás az egész földkerekségen, s ehhez kapcsolódva a nőkérdés a századfordulón és most, Nyugaton s nálunk Közép-Európában. Azonkívül: Freud mélylélektani eredményei, bár túlzásai itt-ott vitathatók, milyen megsemmisítőén cáfolják és zúzzák szét Nietzschét, akit ugyan sokan elmondtak csirkefogónak, de tudományos módszerességgel először ő szándékszik ezt bebizonyítani, a nemrég nagyjából már föl is vázolt tanulmányában. Mitől világirodalmi rangú remekmű Az ember tragédiája, sajnos, nincs

hasonértékű idegen nyelvű fordítása; évek óta dolgozik rajta. És miért abszurdan elhibázott a marxista materializmus, azt is ki fogja mutatni egy aránylag rövid, frappáns dolgozatában, amire negyven esztendeje készül, két láda anyagot gyűjtött össze hozzá. Ez értekezését azonban - nem vall különösebb tájékozottságra - Magyarországon kívánja megjelentetni, mivel idekinn a francia kommunisták úgyis meggátolnák, ővele pedig talán rövid úton végeznének is(!?) etc. etc.

Befejezem, és majd otthon folytatom. Rengeteg másról beszámolhattam volna, de hát ezúttal Párizsban Jóska a legizgalmasabb élményem. Millió csók, a családnak is stb.

C.

Később elárulta, valóban belekezdett a Tragédia fordításába, egyéb elfoglaltságai miatt azonban csupán a mennyekben játszódó Első színnek körülbelül a feléig jutott, a kar, az arkangyalok hódolata, ám az Úrnak és Lucifernek a cselekményt igazából megindító dialógusáig már nem, a főszereplők, Ádám és Éva még föl se lépnek, majd csak a Paradicsomban - nem túl sok a tizenöt színből.

Ami a marxi ideológia kérlelhetetlen elutasítását illeti, megvannak életrajzában az előzményei. Fiatalon végigharcolta a háborút, ha jól tudom, hadnagyként szerelt le és tért haza. Itt épp belecsöppent a forradalmakba, s egyéb képzettsége nem lévén, a Honvédelmiben jelentkezett szolgálatra, ez a

Tanácsköztársaság alatt átalakult népbiztossággá. Noha gyakorlatilag sose politizált, mint a frontokat megjárt, tapasztalt tisztet, megtették a budapesti gépkocsik felügyelőjévé, parancsnokává. Az időben még nem volt sok katonai autó, de rekviráltak is, összeviszsza tán néhány tucatot, ezeket ő irányította.

Nos, amikor a kommün megbukott, és bejöttek a fehérek, Jóska valamiképp a helyén, íróasztalánál felejtődött, hosszú hónapokon át, senki se firtatta állását, jogcímét. Végül, már 1919 telén, a szigorú igazoltatások során mégis megkérdezték tőle, ki ő és hogyan került oda, mire szent együgyűséggel válaszolt: Szamuely elvtárs utasítására. Komolyabb baja szerencsére nem esett, megúszta annyival, lerugdosták a lépcsőn. Föltehetően ekkor ébredt rá a marxizmus abszurditására.

Kevéssel eztán távozott külföldre. Indítékául az itt elmeséltek elegendők volnának, bár erről baráti köreinkben más verziók is keringtek. A fáma szerint egy szép, fiatal és állítólag ragyogóan tehetséges zongoraművésznővel mentek ki, nagy, szenvedélyes szerelem, mégse lett belőle házasság. Mást vett feleségül, született francia leányt, aki családostul Indokínából települt vissza, régi és patinás nemzetségből származó gyarmati orvos gyermeke, amellett utóbb országos női sakkbajnok ... Nekem ellenben egy meghitten őszinte pillanatában bevallotta: apám igen korai és káprázatos népszerűsége irritálta - „K. vagyok, térjen magához”, az így írtok ti hallatlan sikere dicsfényében ifjonci gőggel ekként szokott tréfásan bemutatkozni -, mindenki róla beszélt Pesten, szellemességeit, sziporkáit idézték; „nem lehetett már elviselni”, Jóska ezért hagyta el hazánkat, ne kelljen örökké hallania.

Kedves Cini,

tartalmas leveledet többhetes távoliét után (Madagascar) kaptam kézhez. A tizenöt éves fiam (egy életnek hosszú lábai vannak), sajnos elvesztette a borítékot, így csak a „Ménesi út” szolgálhat címként, remélem, azért eljutnak hozzátok karácsonyi jókívánságaim, beleértve kétségkívül bájos nejedet („barna kislánynak” képzelem).

Meglepő: Frici fiaiban az apa kettős jelleme milyen végzetes és tragikus formában nyilvánul meg, helyesebben különvált; egyrészt hajlam a patologikus melankóliára (Gábor), másfelől benned valami sportszerű „kompetíciós” ambíció és egészséges életkedv; ezek talán együtt adták a „zseni”-t...

Hogy „író lettél”, az is a fent említett bátorságra vall („Juszt is, miért ne?”) Holott nem lehetett könnyű (pszikológiai szempontból), ama súlyos „örökség” terhével válladon.

Rólam most csak keveset. Tíz éve a 25-nek kinéző, bár 40-es feleségem két hónapi betegség után meghalt. Egyedül maradtam az 5 és 14 esztendős gyerekeimmel; a helyzet ma is ugyanaz. Pierre, az idősebb, briliánsán, a legkitűnőbb műszaki főiskolán (Ecole des Mines), évfolyamelsőként végzett, fiatalon lett mérnök (Sidérurgie: acélszakma), most teljesíti kötelező katonai szolgálatát, volt sajnos Algériában, remélem, oda már nem vezénylik vissza. A kisebbik, Frédéric (Frigyes!), vagyis Fredy 15, nyelvtehetség, jó matematikus, ha igaz, jövőre érettségizik: klasszikusan szép típus, családunkban ritka kivétel. A-propos, amennyiben levelem elér benneteket, küldj magatokról fényképeket.

És könyveid közül legalább kettőt, azt, amit te tartasz legsikerültebbnek, meg amelyet inkább a „publikum” favorizál. Hetenként há- <L_x*v

27