Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
Uncle Joe rom-négy napot töltök Párizsban, ahol egy részvénytársaságot vezetek, a többit Clermont-Ferrand-ban. Óriási ambícióim vannak, reszkess, 94 esztendős koromra bizonyosan „kifutom” magam. Believe me, your affectionate Uncle Joe Még a párizsi találkozás előtt, Brüsszelben is meglátogatott, ha ugyan ezt annak lehet nevezni. Az FTC vízilabdázóival túráztunk, s még hazulról értesítettem, hogy amennyiben ráér, ugorjon át hozzánk, nekem nincs francia vízumom. Sürgönyben közölte érkezése időpontját, a Gare du Midin vártam. Csak hát Jóska - akit gyerekkori emlékeim alapján, de jellegzetes vonásairól is rögtön felismertem - egy belga csendőr társaságában, pontosabban őrizete alatt szállt le a kocsiból, azon szigorú utasítással: a legelső ellenvonattal tüstént vissza kell utaznia. Bácsikámnak ugyanis nem voltak rendben a papírjai, a negyven év alatt, mióta kint élt, elmulasztotta elintézni az állampolgárságát, noha - később fiaitól hallottuk - hosszú otttartózkodása és házassága, családja jogán úgyszólván semmi utánajárásába, legföljebb egy kérvényébe került volna. Ez csupán a határon vagy már azon túl, a vasúton derült ki, nos, emiatt a különleges diszkíséret. Kínos ügy, ám nagybátyám nem fogadta tragikusan, férfias kézszorítással üdvözölt, majd hármasban az őrzőjével megkerestük a következő Párizsba induló szerelvényt, ezen a vonalon szerencsére sűrűn közlekednek. Meghívott, tartsak vele, kísérjem el végig a belga szakaszon, a kalauztól megveszi nekem az első osztályú retúrjegyet, addig is beszélgethetünk. Természetesen magyarul, amit a csendőr persze nem érthetett, de nem is érdekelte, az ő tiszte csak annyi, hogy utasát a parancs szerint minél hamarább kitoloncolja. Jóska avval kezdte, van-e elegendő zsebpénzem, s a válaszra nem is figyelve, azonnal átnyújtott száz új frankot, tíz perc múlva ismét százat, majd megint és megint, ez így ment egészen Monsig, a határ előtti utolsó állomásig. E kurta-furcsára sikeredett együttlétünkről amúgy is igen kellemes emlékeim maradtak, bár hogy mikről beszélgettünk, már aligha bírnám fölidézni. Valami azonban mélyen elmémbe vésődött, mind a mai napig. Esztétikai dolgokra fordulván a szó, olyasféle megjegyzést tett, szinte mellékesen odavetve: a művészi alkotások formája az áruk csomagolásához, göngyölegéhez, kereskedelmi nyelven a tárához hasonlítható, vagyis összefogja, megóvja a széthullástól, elromlástól-bomlástól a nettót, a tartalmat, mondandót, tehát az eszmei értéket, emberi lényeget, „n’est-ce pás, mon ami?” ... Kedves barátom, Cinikém! A Szellemidézés bámulatosan találó, megrendítő precizitású, kitűnő munka. Az, hogy egy speciális családi defektust boncol - majd úgy mondtam, „kínoz” -, nem minősíthető általános szempontból sem hibának. A „nagy író” szánalmas gyöngesége talán közérdekű pszikológiai téma. Ezt neked meg kellett írnod. Kellett? ? Minden sora, minden szava igaz. vérzőn igaz... De a „Donáti” - nem Donáti, ha nincsenek mögötte egy valódi nagy író, vagyis Frici nyavalyái. Keserű szenvedés, halálos fiatalság megtorló emléke ez. Ezerszer jól tetted, hogy belevágtál! De ki érti meg rajtunk kívül?... Hacsak te nem csinálod végig a „herkulesi teljesítményt”! Frigyes szuverén volt a saját körében (humor, szatíra) s magasan szuverén marad. Igyekezz te a saját területeden - nehéz, kitartó munkával - túlszárnyalni őt is, másokat is - főként a pazarlót, kinek annyi pazarolnivalója volt, hogy az egész bárgyú, megvetendő élete ehhez képest csak lényegtelen mellékkörülmény. A „Mennyei riport” stb. nem számít: zéró. Frigyes az „így írtok ti” és a többi szatírák meg az ezekkel szomszédos „örökéletű” humoros témák zsenije, és semmi más! ! Te az ellenkező póluson véghezvihetnéd, ami nála terméketlen, kilátástalan, impotens álmodozás volt. A „nagy regényt” sose tudta volna megírni, ez bizonyos. (De az ő „feladata” nem is az volt.) Talán te igen. Hangsúlyozni szeretném, meggyőződésem, hogy minden praktikus-morálisán indokolt fenntartástól függetlenül: irodalmi tevékenységed alapvető kérdéseiben hasznos és rendszeres segítséget nyújthatnék... A generációk „konfliktusára” itt is akad példa. Pierre, idősebbik fiam, két „átkot” szór reám: 1. „bourgeois mentalitás”, 2. „élhetetlen, veszélyes marha”. A kettő így párosítva már halálos ítélet. Hát egyelőre ennyit, várom újabb küldeményeidet. Csókol mindnyájatokat Józsi Mi ez? Hamarjában egész „pszikológiai” tanulmányt lehetne kanyarítani a fentiekből szinte kisütő, elfojtottságukban is árulkodó komplexusokról, parázsló indulatokról. Még némi sunyiságot is érzek bennük: az apámat illető, első pillantásra felsőfokúnak látszó dicséretek mögött gyanús kétértelműséget, alattomos tűszúrásokat, sőt, orv tőrdöfése-KARAKAS ANDRÁS (NSZK) RAJZAI két. Hírneves fivére eszerint csupán humorista, parodista, mert a gondolkodó, elmélyülő, a filozófus a családban nyilván Jóska, és csakis ő. Evvel a koncepcióval magyarázható a Mennyei riport lenullázása, s más súlyosabb művek, a Capillaria, Utazás a koponyám körül, az Üzenet a palackban kései, gyönyörű, vallomásos szabadverseinek teljes elhallgatása, célzásai eltékozolt életre, bárgyúságra, terméketlenségre, impotenciára, s a kinyilatkoztató biztonság, hogy a tervezett nagy regény úgyse készült volna el soha. Továbbá: viszályai a fiával, a levelében érintett összeütközések miatt valamiképp engem helyettesítene be oda, tőlem várná, amit Pierre-től nem kaphatott meg, nem érhetett el nála, hogy elfogadja, igényelje az ő atyai, vezérlő gyámkodását. S zavarba ejtő magasztalásai, szinte bele kell pirulni! Szárnyaljam túl apámat? Ebben ott bujkálhat a féltékenysége is, említettem, bátyja óriási népszerűsége volt fő oka távozásának Budapestről ... Más kortársainál is tapasztaltam hasonlót. Füst Milán például, elbűvölő sátániságával, szemben és a hátam mögött fennen hirdette, mennyire szereti írásaimat, holott szerintem egyetlen sorom sem olvasta. De hát törődött is ő velem, neki régen elhunyt apámmal volt baja, az ugyanazon nemzedékhez tartozók közt gyakori szerelmetes gyűlölet, s jó csomó, már behajthatatlan számlája maradt: őellene játszott ki engem, ennek köszönhettem kitüntető elismerését. Jóskában még az is motoszkálhatott, hogy velem és általam kerüljön apám fölé, irányításával én valósítsam meg, amire magát talán már alkalmatlannak vélte, az ő versenylova legyek, neki győzzek. Balzac Vautrinja, a szökött gályarab s az alvilág ura zöldfülű ifjakat, Rastignacot, Lucien de Rubemprét szemeli ki s futtatja, az ő révükön, ilyen áttétellel igyekezve érvényesíteni és kiteljesíteni saját személyiségét, ambícióját, vágyait. Más hangulatban fogalmazhatta meg véleményét ugyané tágyban, igaz, néhány esztendővel később, s bizonyára tökéletesen megfeledkezve a korábbiról: akkor már inkább velem lehetett baja. Kedves öcsém, könyveidet igen figyelmesen, alaposan olvastam el, sőt „tanulmányoztam” (szokásom), és, amint már többször mondtam, látok bennük - főként a mai konjunktúrában - nemzetközi fantáziát. E téren azonban - hidd el - csakis a kettőnk kollaborációja lenne termékeny és gyümölcsöző. Már amenynyiben ilyesminek te is szükségét érzed, mert mostanáig elmulasztottad erről kifejezni állásfoglalásodat. Szemszögünk csupán egyetlen ponton merőben ellentétes. Ez a Szellemidézés. Irodalomtörténeti hűségről ne is beszéljünk - bár előszavadban „immár” irodalomtörténeti tényekre hivatkozol. (Hány ilyen van, és melyek azok nálad?) Ámde tisztán emberi, személyes vonatkozásokban - legalább itt volna várható valami „lényeges” - az egész mesterkélt, hamis perspektívájú, pszikológiai alapigazságokat lábbal tipró. Korának, baráti körének egyik legbriliánsabb társalgójáról, a felejthetetlen cimboráról, a gazdag, szuggeráló egyéniségről - hogy az íróról és költőről ne is szóljunk - semmi, de SEMMI POZITÍVUMOT, szépet, fölemelőt nem tudsz felmutatni. Mindezt „kioperáltad” - akár az agyoperáció! -, valószínűtlen és kissé émelygős - pardon - „képzeletjátékokkal” pótoltad.
