Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-12-12 / 24-25. szám

KA ed vese m,

most van egy kis időm, a Belle Ferroniére (Szép kovácsné) kávéházban ülök, a Champs Elysées egyik mellékutcájában, közel a PEN Club vendégházához, ahová szálltam. És megírom neked, milyen ember Jóska nagybácsim, apám régóta ide kivándorolt öccse, az imént búcsúztunk el, utazik vissza Clermont-Ferrand-ba, ott lakik. Illetve több lakása is van, Párizsban az elegáns Rue Saint-Honorén, nem messze a Palais Royaltól (bár még sose jártam nála), az irodája pedig a híres Pigalle tér környékén, ám lehet, hogy ezeken kívül is tart fenn még néhányat, az egész eléggé furcsa, rejtélyes. Odahaza élőszóban is elmesélhetném, de félek, a részleteket elfelejtem, jobb így frissiben.

Megdöbbentő, mennyire hasonlít apámhoz, a homloka, szeme, orra, álla, csak némileg soványabb kiadásban, és persze öregebben, hisz hetven elmúlhatott, húsz esztendővel élte túl bátyját. Amellett, a tükörbe nézve, az én arcomon is jócskán fölfedeztem vonásait, s az ő korában, ha ugyan megérem, bizonyára ilyesformára vénülök majd. Öltözködésében, megjelenésében, modorában tökéletesen, megkülönböztethetetlenül idős francia úrrá idomult. Ebben a nyárelői hőségben is nehéz felöltőt, széles karimájú kalapot visel, régies szabású, vastag posztóból készült zárt, sötét ruhát, nyakkendőt, zakója alatt kötött szvettert, vagy inkább mellényt, csuda, hogy meg nem sül, s mindig nála az elmaradhatatlan hatalmas fekete esernyője, degeszre tömött, legalább tíz-tizenöt kilós irattáskája - ő serviette-nek nevezi. Amikor a PEN-ben meglátogatott, a gondnoknő, aki addig alig titkolt bizalmatlansággal, sőt, gyanakvással fogadott és viselkedett velem, rossz tapasztalatai lehettek a külföldi, kivált keletről érkezett íróvendégekkel, rögtön földerült, megenyhült: - Ah, c’est votre oncle, monsieur... un vrai párisién!

Jóska tehát, vagyis Joseph Armand, ahogy ő írja nevét, először is elragadóan kedves, végtelenül figyelmes, és - noha anyagi helyzete, különös egzisztenciája számomra áttekinthetetlen - szünet nélkül azon töri a fejét, hol segítsen, mit ajándékozzon nekem vagy küldjön haza, minő hasznos tanácsot, útbaigazítást adjon stb.; csupa készség, jó szándék, szívélyesség. Másrészt azonban a legügyefogyottabb, -kétbalkezesebb figura, akivel valaha találkoztam, s teljesen felfoghatatlan, hogyan lehet egy nagy madagaszkári aranybánya ügyvezető igazgatója: kolosszális energiatékozlással, hibaszázalékkal él és dolgozik.

El kell jutnunk például a Montparnasseon a Café Dőme-ba, melyet itt oly általánosan ismernek, mint Pesten körülbelül a Hungária kávéházat. Nos, már a közlekedés a metrón is probléma. Hiába mutogatok a jól olvasható, világosan megfogalmazott szövegű táblákra, nem hallgat rám, örökösen atyaian pártfogol, hogy ne szóljak bele, ő évtizedek óta lakik idekinn, bízzam magam nyugodtan reá, el fog kalauzolni, „bon, un moment, ah, si, si, igen, már tudom” felkiáltások közepette csalhatatlan szimattal s ellenkezést nem tűrve fordul be a rossz folyosón, más kocsiba tuszkol, nem a kívánt állomáson vagy átszállásnál csörtet ki, majd vissza az egész, és megint elölről - ismétlem, a párizsi metrón, ahol egy gyerek se tévedhet el,

26

KARINTHY FERENC

Uncle Joe

Részlet a családi krónikákból

így találtam ezt a világot mikor idehozták s most

ha úgy érzed

Hogy úgy hagyom itt ahogy találtam semmi se változott ám te ítélj (Karinthy Frigyes)

mert e föld alatti labirintusban minden pontosan, szabatosan, félreérthetetlenül s feltűnően ki van írva, jelezve, nyilak, különböző színek, figyelmeztetők és így tovább, a rendszer a descartes-i szellem, a „szükséges és elegendő” gall logikájának páratlan csúcsteljesítménye, diadala ... Bácsikám azonban ragaszkodik hozzá, hogy engem istápolnia kell, lohol előrehajlott háttal, az esernyőjével és ordas táskájával, bosszankodik, csettint az ujjúval, „ja igen, c’est 9a, már tudom, aha, aha”, monologizál, és újból elvéti, másfelé megy. Nos, hosszas tévelygéssel, ténfergéssel végre-végre ráakadunk a keresett viszonylatra, de aztán mégsem a Vavin megállóig utazunk, amely épp célunknál, a Dóménál van, mert hasztalan tiltakozom, eggyel korábban taszigál és cibál ki a szerelvényből, a Montparnasse-Bienvenue-n. Semmi baj, jelenti ki Jóska, ez már nem távolság, csupán egy ugrás, és hatalmas, határozott léptekkel elindul valamerre. Szólni próbálok, hogy nem lesz jó, ám ő letorkol, én csak ne dirigáljam, s akkor száz-kétszáz méternyire maga is ráébred, sűrű fejcsóválással, ingerült morgással. Igaz, az az utca a kávéházig meglepően hasonlít ehhez itt, de „aha, aha, voilá”, s újra helytelen irányba terel. Mindezt pedig megvesztegető bájjal, a pillanatnyi bosszúság és fölfedező öröm szüntelen váltakozásában, letörve s felvillanyozódva, közbe-közbe izgalmas és elmélyült társalgásokkal, a legkülönfélébb családi, bölcseleti, elméleti s filozófiai kérdésekről, hozzá a hetven évével úgy lóstat, rohan, hogy én, a jóval fiatalabb és sportember, alig bírom az iramát, kifulladok mellette, el-elmaradozom. Vagy másfél órás reménytelen üresjárat, keringés után elunom, erővel karon ragadom, és odavonszolom a Dőme-ba, ahol annak idején, ösztöndíjas diák koromban sokat üldögéltünk cimboráimmal, s amúgy is többször keresztül-kasul bebarangoltam a várost. (Ővele az alkalommal nem találkoztam, sose leveleztünk, bizonyosan nem is tudtam, él-e még és a világ mely tájékán.)

Erre kijelenti, hogy nekem kivételes tájékozódási érzékem van, miért nem léptem katonai pályára, régóta tábornok volnék és híres, sikeres hadvezér. Már megrémülök, ha Jóska reggel értem jön s felajánlja, gondjaiba vesz, elkísér az utamra, dolgomra, félő, ismét elpocsékolódik a délelőttöm, esetleg az egész napom. Erős a gyanúm, hogy nagybátyámnak, noha említettem, negyven esztendeje él itt, csupán halvány és eléggé zavaros fogalmai lehetnek Párizs topográfiájáról: amikor látja, természetesen felismeri, mondjuk, az Eiffel-tornyot, Diadalívet, Notre-Dame-ot, Panthéont vagy más ily nevezetes épületet, de hogy ezek voltaképp hol is vannak, miként viszonyulnak egymáshoz és közelíthetők meg, őbenne fölöttébb ködös, kavargó, tisztázatlan. Ha váratlanul rákérdeznék, hamarjában talán még azt se tudná teljes bizonyossággal, melyik a jobb és a bal part.

Idejének, erejének, ténykedésének kilencven százaléka avval telik, hogy nem a megfelelő autóbuszra száll, téves számot tárcsáz, örökösen elhagyja az ernyőjét vagy a táskáját, messziről vissza kell mennie érte, kutakodik a zsebeiben, a roppant serviette-ben, a töméntelen mennyiségű irat, papíros, titokzatos okmányok között, számos notesza van, ám egyikben sem akad rá a keresett névre, kiejti, elszórja a pénzét, s nem engedi, hogy én szedjem össze, maga hajlong le nehézkesen, hibásan címezi a leveleit és kevés bélyeget ragaszt föl, elfelejti, milyen halaszthatatlan ügyben sietett ide vagy oda, s csak órák múlva, egészen másutt ugrik be emlékezetébe, kezdhetjük újból stb. stb. - megannyi üresjárat.

A mai napunkat azzal töltöttük, hirtelen eszébe ötlik, valami összeget elmulasztott valami bankba eljuttatni, ugyanis hétfőn egy váltója fut majd be, sürgősen, határidőre kifizetendő, ő azonban akkor már vidéken lesz. Ezt elküldhetné utalványon, netán táviratilag vagy csőpostán, de sima borítékban is megkapják addig, sőt, akár Clermont-ból, onnét se kési le a lejáratot. Még kézenfekvőbb, ha átadja nekem, hiszen a pénze megvolt rá, s én személyesen vinném be - latolgatta is jó háromnegyed óráig e verziót, ám hiába ajánlottam fel igazán szívesen a segítségem, elvetette. Nyilván nem abban kételkedik, rám bízhatja-e az aligha túl jelentős summát, csupán hogy el fogom és tudom-e rendben intézni. Ehelyett az irodájában kilenctől délig egy levélen kotlik a banknak, hússzor eltépi és újrafogalmazza, s mire nagy sokára megszületik, kiderül, elhibázta a keltezést, erre megint szétszaggatja apró