Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
Fogoly vagyok. Latin nevem perdix perdix, vagyis közönséges fogoly. A Tyúkalakúak rendjébe és a Fácánfélék családjába tartozom. Orrgödreim csupaszok, sarkantyúm nincsen. Hátam világosbarna, pofám és torkom rozsdaszínű, szemem körül csupasz, vörös folttal, mellem hamuszürke. Hasam fehér, lábaim vörösbarnák. Van úgy, hogy a zuhanó ölyvmadár pontosan gyilkolásra néz az égből és rátapad a vadász győztes arca átsüt a ferde réten át s vér futja el az ölyv szemét a pupillát a retinát -Hosszúságom 26 centiméter. Közép-Európában élek. Hazánkban mindenütt közönséges vagyok. Félénknek számítok, gyorsan futok, fölriasztva nagy zörejjel emelkedem a levegőbe. Eledelemet, mely magvakból, férgekből és pondrókból áll, kapargálva keresem. Állandó madár vagyok. Télen sokat szenvedek a hideg és a táplálékhiány miatt, az emberek és a ragadozómadarak is nagyon üldöznek, s csak erős szaporaságomnak köszönhető hogy mindeddig ki nem pusztultam. Van úgy viszont, hogy nedvesen s ordítva ébred föl az ölyvvadász: olyankor mikor rémálma előhívott és ferdén fölnagyított benne egy darab nyálkás negatívot. Nem vagyok jó repülő. Páromat és enyéimet nagyon szeretem. Fogságomban megszelídülök és tovább szaporodom. Mezőgazdaságilag hasznos vagyok. Rokonom a szirti fogoly, mely az Alpokban, Olasz-, Török- és Görögországban él. Rokonaim még a paradicsommadarak, az albatroszok, ölyvmadarak, valamint a kígyász-, az igazi-és a fojtogató sasok. CSERES TIBOR TAVASZTÓL ŐSZIG Hajlott koromnak tömény keserűsége s egyben múlhatatlan vigasza, hogy a hatalom részeseként majd birtokában mennyit cselekedtem az ország céljai érdekében. Hogy milyen keveset, s hogy milyen mindent, ami lehetséges volt. Azt vallottam, s ettől máig sem tántorodtam el: a politikában nem az a legnagyobb hiba, ha az ember a célig nem megy el, hanem ha a célon túlmegy. Ez a meddig a nézetkülönbségek forrása mindenkor. Vétkünkként (a márciusi kormány vétkének) szokás mondani a földművelőnép iránti szűkkeblűséget, amelyen ha változtattunk volna, az egész parasztság talpra szökken vala - mellettünk. S mi még a változtató törvényalkotások hevében azt hittük, elmentünk a kedvükben járás határáig. Pedig igazából csak a telkes jobbágyok érdekében teremtettünk új s jobb viszonyokat az úrbéri kötelezettségek teljes eltörlése s a földbirtokosoknak adandó kártérítés állami átvállalása által. A jobbágyfelszabadítás eme hallatlanul nagy kedvezése azonban a földmívelőnépnek csak egy részét érintette gyökeres változásként életében. A parasztnép zömét nem. Negyedmillió jobbágyteleknek megfelelő úrbéres föld alakíttatott át szabad paraszti tulajdonná, s tovább vagy másfél millió család mentesült az úrbéres terhektűl. S noha a földmívelők többsége volt eddig úrbéres, mint mondám, csak a kisebbségnek került (maradt) birtokába akkora telek, hogy a rajta ülő család megélhetése számára elegendő lett volna. Az úrbéres népesség hattizedének, a zsellérségnek csupán belső ház körüli telke volt, gyakran még az sem. S akkor még a fél- és negyedtelkes gazdákról nem is szóltunk. Gyúanyag volt a falvakban a majorsági földeken kvázijobbágyként dolgozó népek sorsa, minthogy a törvény hatályát magukra is kiterjesztendőnek kívánták. S a legelők s a szőlődézsma ügye. Nem volt nap minisztériumunk első hónapjaiban, hogy nyugtalanságról, sőt lázongásokról ne kaptunk volna hírt. Szolgálatmegtagadásokról s földfoglaló felkelésekről.-Mit kellett volna tennünk? Megadni a nép minden jogos követelését? Mert hiszen a mai eszemmel kétkezi, napról napra élő földmunkásnak igaza van, ha Részlet az „Én Kossuth Lajos” című regényből biztosítva akarja érezni jelenét s jövőjét. De hát mit jelentett volna ez a mostani belátásom akkor? A földesurak birtokában maradott szántóföldek kiosztását. A 16 millió holdból megmaradott nyolcat, a másfél milliónyi igénylő között. Eszünkbe sem jutott, minthogy az országgyűlés (az újonnan megválasztott népképviseleti is) nagyrészt birtokos nemesekből állott, kik úgy érezték, elmentek az önfeladás (csaknem önfeláldozás) végső mezsgyéjéig az eddig tett s önkéntes áldozatvállalások által. Aztán: hogy megtettünk-e minden lehetséges lépést, s megadtunk-e minden szükséges engedményt a nemzetiségek megbékítése érdekében? * Ami a horvátokat illeti, teljes bizonyossággal mondhatom, nemcsak eleget tettünk minden lehetséges kívánataiknak, hanem túl is mentünk a szükséges engedmények vonalán. A délvidéki szerb lázadás előidézésében - állítólag - nekem személyesen is szerepem lett volna. Április 7-én Újvidékről szerb küldöttség érkezett Pozsonyba. Nyolcadikán reggel engem kerestek fel, magánlakásomon, hogy a miniszterelnök távollétében én mutassam be őket az országgyűlésben. Ez tíz órakor meg is történt. Ott előterjesztették 16 pontból álló kérésüket, s vezetőjük azt kérte: „méltóztassanak minket testvéri karjaik közé, mint ugyanegy hon fiait fogadni, mi pedig szent ígéretet teszünk, hogy mi, szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk”. Minthogy a benyújtott kéréseket törvényhozásunk már teljesítette, válaszbeszédemben minden panaszok orvoslását ígértem. A küldöttség vezetője atyai gondoskodásnak nevezte magasztos pártolásunkat, az országgyűlés bölcsességében bízva a szerb nép sorsát és életét ezennel átadta. A jelenet annyira meghatotta a vak Wesselényit, hogy reszkető kézzel a szerb szónok kezét kereste. Másnap Batthyánynál, majd a Nádornál tisztelkedett a küldöttség. Itt az egyik delegátus, bizonyos Sztratimirovits György kulpini földbirtokos azt kérte, hogy a Habsburgok által a szerbeknek adott privilégiumait állítsák visz-20
