Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
sza. A Nádor mosolyogva fogadta a kérést, minthogy a privilégiumokat épp az imént törölték el a márciusi törvények. Ezután ismét hozzám vonult a küldöttség, hogy némi ital mellett, lakásomon fesztelenül és őszintén, igen őszintén beszélgessünk. Egyikük mindjárt az elején kibökte, hogy nekik, az ő fülűknek igen kellemetlen a „rác” elnevezés. Mire én nyomban kedvök szerint szóltam: Rendben van, tehát, uraim, mai naptól fogva önök szerbeknek neveztetnek. Majd Sztratimirovits vette át a szót, s poharát felhajtva, a szerb nemzetnek és kiváltságainak elismerését hozta szóba, mint a Nádor előtt is tette. Én részletezés nélkül is értettem: független szerb vajdaságot a bánságban. Kifejtettem: Magyarországon csupán egy politikai nemzetet ismerünk el, a többi, nem magyar népek nemzetiséget képeznek, és mint ilyenek, tagjai a magyar politikai nemzetnek. S hogy mutassam értem szándékukat, ezt mondtam: ha a szerbeket nemzetnek ismernénk el, önök külön kormányt is követelhetnének. A küldöttek egyike erre csöndesen megjegyezte: lehet egy nemzetnek több kormánya, mint Németországban, és esetleg több nemzetnek egy kormánya. E szólásban a megbékélés lehetősége és igénye volt rejtve, ezért így válaszoltam: miután a szerbek a közös jogokon kívül elnyerték az autonómiát vallási és iskolai ügyekben, a szabad sajtó és egyesületi jog által pedig minden alkotmányilag lehetséges biztosítékot nemzeti nyelvök szabad fejlesztésére, remélem, őszinte hűséggel fognak a hazához csatlakozni. Csak megismételtem tegnapi szónokuk ígéretét. Sztratimirovits erre váratlanul felpattant, s elkiáltotta, hogy a szerbek nemzetet képeznek, és jogaikat a legmesszebbmenő eszközökkel fogják megvédeni. Csillapítani igyekeztem: Bácskának és Bánátnak, melyre önök igényt tartanak, csaknem kétmillió lakosa van, ám ebből a szerbek lélekszáma a félmilliót sem éri el, vajon hogyan képzelik önök ... Közbevágott: ha Pozsonyban megtagadják követeléseinket, azok elismerését másutt fogjuk keresni! A közös haza iránti ragaszkodásról beszéltem, s hogy a szabadság napja egyformán süt ránk. Ő konokul: ismerjék el a szerb nemzetet s régi kiváltságaikat! Erre én is hangosabban: önök határozataikban az államalkotó magyarságot csak nemzetiségnek nevezik! De én a haza bármely részének elszakításába s hogy abban külön országot csináljanak, beleegyezni sohasem fogok! Minden eszközzel meg fogjuk védeni követeléseinket - mondta ő reszketve. Mit felelhettem: Akkor ez esetben kardjainkat fogjuk összemérni! Ő most már kissé alantasabb hangon, de határozottan: a szerb sohasem volt erre gyáva. Indulatos kifakadásomat sokáig röstelltem, holott tudom, szóváltásunknak semmi szerepe nem volt a délvidéki lázadásban s vérengzésben. Sztratimirovits nálam nélkül is vállalta volna a szerb hadak fővezérségét, aminthogy vállalta élete végéig a császár pénztárából a tábornoki nyugdíjat. * Azt vallottam, a magyarnak a románnal, a románnak a magyarral testvéries egyesülésben van mindegyiknek boldog jövője, nem pedig ha az egyik el hagyja magát ámíttatni a másiknak elnyomására, mert akkor oly fegyverhez nyúl, mellyel magát is sújtja. A románok között akadtak néhányan, tán nem is kevesen, kik osztották a két nép egymásrautaltságáról alkotott nézetemet. Hinnem illik, hogy e népek jövőjébe tekintve is ez maradt volna véleményük. Az Erdélyben kiművelődött értelmes réteg nagy része - papok, tanárok, ügyvédek azonban, bármint nyilatkozott is meg velünk való eszmesúrlódásokban, lelke mélyén oly eszmét dédelgetett, mely kizárta lehetőségét annak, hogy a közös jövőért egy szívvel küzdjünk. S ez az eszme a három románlakta tartomány azonnal való egyesítése volt. Mondhattuk volna-e ígéretképp: jertek, segítsetek nekünk s majd aztán mi is segítünk álmaitok teljesítésében? Ha bíztak volna ők bennünk, s úgy alkalmazván a stratégiát a politikában, hogy előbb ők áldoznak s csak azután mi. Ennyi belátás, ennyi szükségszerű türelem azonban csak kevesekben akadt. Ezek között is tán a legkiválóbb, mert messzi tekintő - Nicolae Balcescu volt, a havaselvi születésű román hazafi, barátom s tanácskozótársam Debrecentől Szegedig, sőt Aradig. Nos, ő Debrecenben mutatott nekem egy levelet, melyet ő 48 júniusában kapott a balázsfalvi határozatokkal Bécsben s Innsbruckban járt küldöttség egyik tagjától, Lauriontól. „Pesten átutazván - írta Laurion - elmentem azokhoz, akik Magyarország ügyeinek élén állnak, amint megparancsoltad nekem. A magyarok gyöngék, sőt még gyöngébbek, mint ahogy elképzelnéd, azonban olyan bátorságot és erőt színlelnek, amilyennel nem rendelkeznek. Azonkívül a magyar nyelvet ki akarják terjeszteni az összes többi nemzetiségre, azt akarják, hogy övék legyen a diplomatikai nyelv, amint ők nevezik, és másról nem akarnak tudni. Kevesen vannak, érzik ezt, és észrevettem, nem is igen akarnának idegen elemeket keblükbe fogadni. Svájci típusú konföderációt nem akarnak. Hajlandóbbaknak látszanak egy véd- és dacszövetséget elfogadíni. De akkor ahelyett, hogy ők adhatnának segítséget, kénytelenek éppen ők kérni segítséget tőlünk. Mi nem kezdhetünk háborút a magyarok érdekében, kik nem akarnak elismerni a magukén kívül egyetlen nemzetiséget sem. Asszimilálni, a magyarba beolvasztani akarják az összes többieket. Még a konföderált államok általános diétáján kívül. Az ördög ismeri el az ő felsőbbségüket. Annyit tudnod kell, ők gyöngék és gőgösek az elviselhetetlenségig. Segítséget nem várhatsz tőlük, de baráti, kereskedelmi szövetségbe léphetsz velük. Fontoljátok meg jól ezt a dolgot, nehogy hibát kövessetek el, és még rosszabb helyzetbe bonyolódjatok, mint amilyenben eddig voltatok!” Lauriont én nem ismertem, találkozásom nem volt vele, bár ő állítja. Pesten létekor mindenkivel találkozott s beszélt a vezetők közül. Levele mégis nagyon jellemző s éppen a hazánkfia s főként az erdélyi művelt románok kétségeskedésére, ahogyan mindig legrosszabb tapasztalataikat szembesítették legvérmesebb nemzeti reményeikkel, aspirációikkal, valahányszor ránk, magyarokra gondoltak. És akkor is, azóta is nagyon sokszor gondolának ránk. Es svájci mintájú föderált államról beszélni akkor, midőn az erdélyi magyar földesurakat a jobbágyfelszabadítás érvényéről kellett meggyőznünk, s amikor Havaselvén, mely a föderációba esetleg bekapcsolandó lett volna, a bojárok még rabszolgákkal műveltették szántóikat, birtokaikat? Harcunk közben (mert hiszen a délvidéki lázadás óta harc folyt földünkön) az ország függetlenségének kivívása lebegett szemünk előtt, ám a státusegység megőrzése mellett készek voltunk minden engedményre, s az utolsó, a júliusi, szegedi törvényünk éppen a románokra tekintve szinte túl is mentünk az akkor szükséges bölcsesség mezsgyéjén. Nincsen Európában még egy állam, melynek vezető testületé a más nyelven beszélőknek annyi kedvezést kínált volna, ha Svájcot figyelmen kívül hagyjuk. Mondják, akkor már késő volt. De - mondom én - adtuk volna csak e határozatokat előbb román barátaink kezébe, őket saját ádáz ellenzőik éppúgy elsöpörték volna, mint ahogy minket is középnemes társaink bizony cserbenhagytak volna. S ott is, emitt is a császári önkény lábai elé döntvén szabadságunk ügyét. KÁNYÁDI SÁNDOR (Románia) A bujdosni se tudó szegénylegény éneke Ad nótám Ady Endre D. G. barátomnak mondom kelendő a burkus minket még egy rongyos forintra se taksál senki emberboltos nem kellünk mi múltnak nem kellünk mi mának kivált jövendőnek minket itt utálnak nem kellünk mi testvér sem itten sem ottan a nemkellésekbe beleszomorodtam hitted volna-e hogy nyelvpecérnek álljon a valamikori kenyerespajtásom kivel együtt vittünk vettük meg a sáncot akkor még a világ gyönyörűnek látszott lejárt testvér lejárt rosszul tarisznyáitok felezőideje a vén ideáknak kiszikkadt a nádas kigyérült az erdő nem bujdosó lenne a nevünk tekergő sem inde sem unde semerre az utunk egy-két ezer évet vissza kell butulnunk kelendő a burkus hát vigyék ha adják várjuk mint a holtak az ítélet napját KAUPERT PÁL (JUGOSZLÁVIA) RAJZA ’ar 21
