Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-12-12 / 24-25. szám

- Hány éves most ez a műhely?- Ötvenedik éve lesz az idén, hogy ebben dolgozom.- Utánpótlás van?- A családból nincs. De egy lány már jó pár éve itt dolgozik, ő a helyettesem. Tud mindent, amit a mézeskalácsossághoz tudni kell. Buglyó Ilona a neve.

Jön is a leányka, megy is, mert neki nincs ideje a beszélgetésre, forrók a kemencék, itt vannak a nyújtódeszkán a nagy halom tészták, elég, ha a mestert tartjuk fel.- Úgy van - mondja Huszár András - a mézeskalácsműhely olyan hely, ahol valakinek mindig talpon kell lenni. Itt legalább két kéznek mindig mozogni kell, különben nagy a fennakadás, oda a haszon... Elég, ha megszikkad, elnyúlik hasznavehetetlenné válik a tészta.- Hallom, hogy a mester is megújította a mézeskalácsos szakmát.- Muszáj volt. Hozzáigazítottam mindent a mai időkhöz.- Éspedig?- Manapság már nemcsak a vásárokba járok, hanem úgyszólván mindenfelé elmegyünk, ahol sok a nép. Ez is egy újítás. Alkalmazkodni a vásárlóközönséghez. A legnagyobb sikerünk ma nem is a vásárokhoz kötődik, hanem a Debreceni Virágkarneválhoz. Ott részesítenek bennünket a legnagyobb elismerésben.- Miképpen?- Úgy, hogy oda annyi mézeskalácsot, szívet, babát, huszárt nem tudunk vinni, hogy ott el ne keljen. Jók a búcsúbeli eladásaim is, de a karneválhoz nem mérhető semmi.- Csak ennyiből áll a mester újítása?-Dehogy! Ettől sokkal több. Megtanulja

az ember a szakmát, aztán amit tanult, igyekszik is elfelejteni, minél előbb átformál, átalakít mindent a saját képére, a maga ízlése, a saját elképzelése szerint.

• •O

tven évvel ezelőtt könnyebb lett volna Debrecenben egy mézeskalácsost találni, mint ma. Igen, mert akkor 68 mézeskalácsosa volt a városnak, ma csak kettő.- De hát kinek kell ma mézeskalács? Ki vesz ma ilyet?- A nagymamák - a legöregebbek, meg a legfiatalabbak, a szerelmesek. Ez a szakma mindig is a szerelmes szíveket szolgálta. Ezért tudott fennmaradni mind a mai napig.

A mester már több mint hatvan éves, ötven éve űzi ezt a mesterséget, szakképzett iparos, a tudományát is, a munkaszeretetét is meg a munkájához való mindenféle szerszámot az édesapjától örökölte. Az a legnagyobb öröm ma a számára, hogy a mézeskalácsos mesterség újra éledőben van, újra kell a mézeskalács, keresik az emberek a vásárban. Úgy, hogy ha a mesternek négy keze volna, azzal is tudna mit csinálni.

Ez a legnagyobb öröme. De szomorúsága is van. Az, hogy bizony ő, a koránál fogva, már kifelé tart; éppen most, a nagy megújulás, az újbóli divatbakerülés idején ... Ézt elég elviselni. Ez nehezebb, mint a legkeményebbre gyúrt mézestészta elnyújtása.

Valamikor a mézeskalácsosság szakképzettséghez kötött iparág volt, ma süthet édestésztát bárki, akinek kedve van hozzá, és aki bízik benne, hogy kelendő is lesz a portékája.

Még be sem kell menni az épületbe, már az udvaron is érzik a tiszta friss, kellemes illata. Maga az épület is régi, idősebb, mint ez a század. Valamikor két bejárata volt, az

épület pincéjében egy borkereskedő működött. Emerről behordták a fogatok a tele hordókat, amarra mentek ki. Ügy, hogy a keskeny udvaron nem is kellett forgolódni.

A mester ma ezzel nem így él, mert a hátsó bejáratot megszüntették; elölről befordul a kocsijával az udvarra, belepakol, úgy megy a vásárokba, minden héten.

Vásárokba a mézeskalácsosok azelőtt is jártak, sőt még akkor csak igazán. De persze nem kényelmes, gyors, elöl-hátul jól megpakolható személykocsikkal, hanem csakis lófogattal.

A mézeskalácsosok világa mindenkoron is a vásár volt. Ott összegyűlt a nép, akinek kevés volt a pénze, és valamilyen vásárfiát az is akart; egy szíves, szép mézeskalács, közepén tükörrel, már megtette. Értéke ugyan nem volt soha, de éppen ez volt a legszebb benne; ezzel a csekélységgel is ki lehetett fejezni a szív minden szép szándékát.

A debreceni mézeskalácsosok a várostól messze eső vidékekre is eljutottak. Maga a mester mondja, hogy ők annak idején lovaskocsival még Békéscsabára is eljutottak, az pedig ide több százhúsz kilométernél. Meg Kisvárdára is, az is felül van a százon, oda is elkocsikáztak minden vásár alkalmából. Este tíz órakor indultak el, reggel hétre értek oda, akkor ott már csak ki kellett pakolni, felverni a sátras, aztán jöhetett a vásár, akármekkora forgatagával.- Bizony én a vásárokon meg az édesapám ekhósszekerén nőttem fel. Már mikor nem kellett bent lennem a műhelyben, vagy kint a kemence előtt.

FOTÓ: KÉKESDY KÁROLY