Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-12-12 / 24-25. szám

TOROK SÁNDOR (JUGOSZLÁVIA) RAJZA

BUDA FERENC

A Szó

bár fölfakad, nem száll pacsirta-módra. Itt állsz ím egymagad sorsodba hurkolódva.

Istentől ellopott pénzeid szétgurulnak. Mindenki rokonod, legföllebb nyomorultabb.

Te nem lehetsz okos, így vádjaidat vesd el, s mert ember vagy, jogos vétkeid ne kövesd el.

Dolgozz, igyál, egyél s feküdj le este tízre. Nyelved hegyéig ér a félelem vasíze.

BEBEK JÁNOS

(Kanada)

Nyelvtan

kőpadlós névmások, kétszer-három méteres helyhatározó szavak; alacsony mennyezet

folyóvíz az udvaron; margaréták, petúniák, újhagyma, paradicsom; kigyomlált jelző-ágyás

cipekedés-kerítés; ötszáz-egy-hétvégén számnevek; három buszjegy; tartozunk valahová eső

jó hazajönni igék; sötétben elfogyasztott félragok; - csend legyen - mosogatás, TV Híradó

harmadik személy súrlódások, idézőjel káromkodás, meg-se-látom névutók, mássalhangzó harag

ékezetek, kettőspontok, napközben gyakran előforduló dőlt betűk, százalék; nem-tehetünk-mást mellékmondat

sűrűn szedett emberek-szöveg, bekezdések, folyt. köv. oldal, lakóház-kötetek, várakozássá fakuló kettős té holnap

12

KUTASI KOVÁCS LAJOS

(Nagy-Britannia)

Vallomás a nyelvről

Mágikus ereje van a szavaknak. Ezt érezték a sámánok és ezt tudják a költők.

Azt hiszem, az ember első és legdöbbenetesebb élménye lehetett, amikor ajkán megszületett, kiformálódott az első szó. Talán csak sejtette, nem tudhatta, hogy milyen varázshatalom birtokába jutott. Nem véletlen, hogy az ősvallásokban és a természeti népek kultuszaiban voltak és vannak olyan szavak, melyeket csak a beavatottak mondhattak ki.

Igaz viszont az is, hogy mindig akadtak olyan szavak, melyek elkoptak, értelmüket vagy hitelüket vesztették. Nem véletlen, hogy Sartre egyik legszebb, önmagát, gyermekkorát és írói kialakulását megfogalmazó könyvének azt a címet adta: „Szavak”.

Hinni kell a szavak varázserejében, és hinni kell abban, hogy az igazi írás mindig közelebb visz bennünket nemcsak másokhoz, hanem önmagunk megismeréséhez is. Érezni kell a szavak megtartó erejét. Őrizzük a szavakat, hogy a szavak is vigyázzanak ránk.

Több mint negyven éve élek távol attól a földtől, ahol megszülettem, felnőttem, az első szavakat megtanultam, az első mondatokat papírra vetettem. Több mint négy évtizede és mégsem szakadtam el egyetlen percre sem. Mert, noha megtanultam és értek, beszélek többé-kevésbé még két másik nyelvet is, azért csak magyarul gondolkodom és álmodom és az anyanyelvemen tudom magam kifejezni a legtökéletesebben. Sokszor nem is szavakkal, hanem egyetlen szóval, hangsúllyal. Ez portugálul csak néha sikerül, angolul soha. Az elmúlt évtizedek során nem a magyar beszédem kapott portugál vagy angol akcentust, hanem ezt a két idegen nyelvet beszélem erős magyar kiejtéssel és hangsúllyal.

Mindig éreztem az anyanyelvem mágikus erejét. Benne élek ebben a nyelvben - voltaképp egy vagyok vele. Igazi ízét a versnek vagy a viccnek csak ezen a nyelven érzem.

Azt hiszem Kosztolányi Dezső fogalmazta meg a legkökéletesebben, hogy egy magyar írónak mit jelent a magyar nyelv: „Életem legnagyobb élménye, amelyhez nincs fogható.”

Nem csupán érzem, hanem tudom is, hogy ebben a nyelvben benne él népem egész múltja; az is, amit csak sejtünk a múlt ködén át. Ezernél több szavunk őrzi még az Urál-vidéki erdőket, Európa és Ázsia között s némely szavunk elvisz messze, távol-keletre a szamojédok közé, a végtelen sztyeppén csaknem a kínai falig. A szláv jövevényszavak torlódó mássalhangzói közé magánhangzókat ékeltek a magyar századok. A germán szavak parancsoló pattogását lágyítottuk és magyar hangzásúvá formáltuk a latin szavakat is. A rég eltűnt besenyő, úz és kun nyelvből, de az ismeretlenségbe süllyedt hunból is talán a mi nyelvünk vett átt és őrzött meg legtöbbet. Mintegy háromszázötven török szavunk egy r^sze egyenesen Belső-Ázsiába visz bennünket vissza és a százötven éves török hódoltság is itt hagyott jónéhányat.

Nyelvünkben zúg a meotiszi legenda, az ősi sámán-ének éppúgy, mint a Mária-siralom. És minden, ami a magyar irodalom századait jelzi. Zrínyi, a költő és hadvezér ereje, Berzsenyi fenséges pátosza, Petőfi mindent átköltő líraisága, Arany János páratlan szógazdagsága, Ady feljajdulása, József Attila forradalmisága és Radnóti Miklós megrázó, sírig hű magyarsága.

Amíg otthon, a magyar nyelv forrásánál éltem, nem éreztem annyira nyelvünk mágikus erejét, mint idegenben, akár Dél-Amerikában, akár Nyugat-Európában vagy Kaliforniában.

Idegen nyelvek tengere szüntelen ostromolja anyanyelvemet és ügyelni kell, nehogy észrevétlen megkopjanak a szavak, elsápadjanak a jelzők, idegenné váljon a hangsúly. Számomra a magyar nyelv nem csupán mesterségem eszköze, írói munkám - hogy úgy mondjam - „nyersanyaga”, hanem sokkal több annál. Reményi egyik versében úgy fogalmazott, hogy „végső menedék”.

„Nyári napnak alkonyulatánál...” - olvasom Petőfi versét. Valaha, csaknem öt évtizede láttam villanásnyira a Tiszát, míg a hídon átvitt felette a vonat - s a versből mégis ráismerek a legmagyarabb folyóra.

Móricz Zsigmond egy olyan magyar valóságba visz, amely már eltűnt, nem létezik. Kosztolányival az Üllői-úti fák alatt ballagok. Krúdy vörös postakocsijával járom a magyar álmok tájait. Molnár Ferenc Lilioma közeli ismerősöm, noha soha nem találkoztam vele. Babits „Gólyakalifá”-ja épp oly fantasztikus utazást ígér, mint Karinthy „Capilláriá”-ja. Ády örökké figyelmeztet, hogy „föl-földobott kő” vagyok magam is. Tamási Áron huncut Ábeljével kalandozok nemcsak a rengetegben, hanem Amerikában is. Illyés Gyulával figyelem a „hidi vásár” csodálatos magyar sokadalmát, ahol „csobog Emese álma”. Németh László figyelmeztet a „minőség forradalmára”, Kodolányi varázsolja elém a Gilgámesz eposzt. Sárközi Györgytől megtanultam a „virágok beszélgetését”, Szabó Lőrinctől a „tücsökzenét” és Radnótival mondom, „nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent - nekem szülőhazám ...”

S gondosan ügyelek arra, hogy nevemről ne hulljon le az - ékezet.

TAMÁS ANNA (ROMÁNIA) TEXTIL