Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-12-12 / 24-25. szám

csak nézett, mosolytalanul, ellenségesen. Másnap a barátnője is meglátogatott.- Nagyon kérem - mondta, amikor né­hány percre magunkra maradtunk a tenger­parti fövényen nagyon kérem, menjen el innen mielőbb. Még csak meg sem kérdezték a szándékai­mat. És ha nem megyek el? Lidden szeret. Mi van, ha én is szeretem? Azon a hideg hajnalon mégis megfogad­tam a tanácsot. Hazamentem. Már dolgoz­tam, amikor megérkezett a levél. Kegyetlen tévedés az ifjúság. Nem hagy­tam megzsarolni magam. Arra ébredek, hogy az arcomba süt a nap. Kalandom volt még azután, nem is egy. Ez a rövid északi nyár lett volna a szerelem? * Az ilyen körutakon az a szokás, hogy az előadást követő napon valaki megmutogatja a várost. Estére rendszerint van még egy meghívás, és csak harmadnapra kell leszíj­­jaznom a kofferokat.- Itt van a művész úr! - kopogtat be már kora reggel az asszony. Hogy milyen művész, azt az este sem tud­ták megmondani. Mindenesetre ráruházták az idegenvezetést. Apró, kerek fejű ember vékony fekete nyakkendője és kék Lenin­­sapkája van. Beülünk az első sörözőbe. Láthatnám - kérdezem -, min dolgozik?- Az én műveimről - feleli - csak szóbeli információk adhatók. Nem állíthatók ki. Például, mert illanó természetűek, mint a tű­zijáték vagy teszem azt egy hangfoszlány az éter hullámaiban. Végigmér, fenékig üríti poharát.- Vagy azért - teszi hozzá-, mert egészen egyszerűen nagyok. Mit tehet ilyenkor az ember? Körülírja őket. Az adatokból áll ösz­­sze a mű. - Ön szereti a sört - állapítja meg. - Jó jel: arra törekedjen, érti? hogy az élet­ből csináljon remeket. A regényei pedig csak művész-könyvek legyenek, magyarán: kata­lógusok. Nincsen tökéletesebb elernyedés, mint egy ilyen reggeli sörözés bódulata. Az alacsony mennyezet alatt fekete villanyfény hunyo­rog. Mellettünk, kopaszra borotvált, tetovált karú ember. Az asztalra borítja cekkerét, szortírozza a hulladékokat.- Gott ist tot - szólal meg hirtelen.- Isten is tót - helyesel mellettem a kiállít­­hatatlan művek élő katalógusa. Delet harangoznak, amikor kijutunk a fényre. Nem néztünk meg semmit, nem hagytam, hogy a tények elárasszák a sáncai­mat. Egy bazárban még megveszem a Kis Hab­leányt. Apró bronzfigura, lágyan ölébe ejti a kezét, nézi az öböl felett jajgató sirályokat. A szőke riporter már befejezte a kereste­­tést. Holnap reggel, a központi városházán átvehetem az adataimat. * Estére valóban van egy utolsó meghívás. Jómódú polgári otthonban kerül megrende­zésre a partinak nevezett parttalan ivás. A háziak - apró figyelmesség - kitették az asztalra a könyvemet. A jólismert szürke fe­dőlap, egy viszkispohár nagyítója alatt. Az asszonyok körülállnak. Nagyon erős lehet bennük a sóvárgás a fény után: a leg­több férfi déli, és egy kivételével mind ide­gen. Meglepő, hogy milyen jól beszélik élet­társaik anyanyelvét ezek a csendes északi asszonyok. Azok nem méltányolják az erőfeszítést. Félrevonulnak, isznak. Hangosan, szemér­metlenül boldogtalanok. Masszív, illatos hölgyek gyűrűjében próbálgatom a pókhálós bókjaimat. Az asszony minden férfi számára köldök­­zsinór, a tervek, az álmok és a valóság tényei között. De a bennszülött asszony - némának a szó. Hihetetlen szerepe, hogy a saját világa elleni végső menedék legyen. Húsz éve, út­ban Römö felé, én is azt mondtam a lány­nak, az emlékeidet is meg kell osztanod ve­lem. Ő - nem értette. Elmesélte, igaz, a gyer­mekkorát: Biztatott, hogy mondjam el én is enyémet. „Itt magad maradhatsz” - mondo­gatta. „Itt nálunk nem kell gyökeret ereszte­ned.” Én pedig bennszülött akartam lenni, és nem idegen. SZÁSZ ENDRF RA.IZA- Mikor utazik? - kérdezik.- A déli vonattal - felelem. Világosság gyűl az agyamban: Lidden meghalt. Már húsz éve nem él. Hogyan kép­zelhettem el őt, negyvenévesen! Még lesz rá időm holnap, a városháza után: elmegyek, meglátogatom a lányt, aki miattam dobta el magától az életet. * Sárga borítékban nyomják a kezembe az adattávbeszélő szövegét. A pénztáros sziva­cson nedvesíti, iktatja, lepecsételi a huszon­ötkoronás illetménybélyeget. Andersen, Lidden. Fru Hemmersan. A f ru, ha jól értettem, férjezettet jelent. Al­­bertslund, utca, házszám, telefon. Valóban, Andersen volt a neve! Milyen jót nevettünk rajta: nem írtam fel a szoba számát, csak az Egmont Peterssens-kollégiumot, ott pedig minden emeleten féltucat Andersen nevű lány lakott. Albertslund Hága külvárosa. Dübörögve keresztülrohan rajta a vonat. Fáradt vagyok. Állok a folyosón, nézem az apró munkáshá­zakat. Gedsernél komphajóra tolatják a szerel­vényt. Sötét van, csak az égbolt acéllemeze világít. Teremtett lélek nem mozdul a parto­kon. Elnyom az álom. Amikor magamhoz té­rek, a tízórás vonatútnak alig a fele marad. Kinyitom a táskám, rendezgetem az iratai­mat. A vonat ablaka, akár a mozi vászna, tája­kat vetít, ismerősök és ismeretlenek. Az éjjeli járatok törődött emberrakománya, egy-egy régi barát, akivel még fel lehet idézni talán sosem volt pillanatokat. Lise születésnapi vacsoráját, a tizennyolcadikat, egy komon­dor nyüszítését, Isten nyílt tenyerén az irgal­mat könyörgő arcokat. Haász főorvos úr, gőteborgi diák, vissza­nyesi a rózsabokrokat. Fiai felnőttek, most kihozhatja az erdélyi menyecskét, akit annak idején magára hagyott. „Hogyan fogja meg­szokni?” - kérdezi tőlem. A rózsabokor ugyan megfogant, de megfogan-e egy húsz­éves szerelem itt Északon? „Jó, hogy itt vagy” - mondja még, és megszorítja a válla­­mat. Én pedig nézem a múltat, és nem tudok örülni neki. Valahányszor megérkezem vala­hová, ahol éltem, néhány órára elhiszem, hogy itthon vagyok, várnak rám a gyerekek és az asszonyom. Néha még látom is őket: hol az egyiket, hol a másikat. De külön-kü­­lön semmi sem él. Ami elveszett, a dolgok értelme. íze, illata, bársonya, fénye. A talp­alatnyi föld, amelyen megvethettem volna a lábamat. Estefelé még eszembe jut, hogy volt egy másik jelentése is a levélnek. Annak idején balesetnek mondták, ha egy lány teherbe esett. így hát lenne egy fiam Északon. Egy fiam, akiről semmit se tudok. Hemmersan az apja, ő teszi a vállára a kezét, és nekem nin­csen hozzá semmiféle jogom. Felállók: tompa nyomást érzek a mellka­somon. A hágai elnöknek lesz - úgy látszik - mégis igaza. Nem csináltam az életemből re­meket. Pedig nem hiányzik már, csak a fa. A legnehezebb. Későre jár. Néhány kézmozdulat és ez az évszak évszakunk kitelt. Az utcákon már ki­­gyúltak a fények, amikor letesz a vonat Kölnben, a következő állomásomon. 11

Next

/
Thumbnails
Contents