Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
ügyébe. Ábelt ajánlottam neki, Tamási Áron eszes gyermekét, árvaságunk kalandjait a rengetegben, az országban és Amerikában.- Amerikába most nem akarok menni - mondta. - Hét évet lehúztam fogolyként az Unióban, az nekem elég volt. A tréfás meséhez ragaszkodott váltig. Mert a dolgot jobban meggondolva: árvasággal ő is el van látva, szomorúságból is vételezett jócskán, kitart még néhány esztendeig. Most már egy szikra vidámság kellene.- Meg akarom magam kacagtatni s ennyi! - összegezte az óhaját. Roskatag állapotában, arcán a napi fogyatkozás jeleivel saját szándékának eleven cáfolata volt az öreg. A kacagtatás nehezen fog sikerülni, gondoltam magamban. De tévedtem, mert azután hogy a kívánt meséket megszereztem neki, a minden reggeli pohárka szilvórium mellett rendre szólaltatta meg a tréfás történetek hőseit, a libatolvajlásban jeleskedő cigányt főleg, és a nagyeszű papot, aki ritka furfangjával tűnt ki isten szolgái közül, főleg a kutyakeresztelésben.- Képzelje, szomszéd úr! Egyik kutyáját a pap úgy hívta, hogy Látlak, a másiknak meg a Cigány nevet adományozta. Ilyenformán akármerre bújt is a papi lak kertjében ólálkodó libatolvaj, az ijedelemtől megbénultan meredt a papra, mikor az a tornácon elkiáltotta magát, hogy: Látlak, Cigány! És kacagott hozzá Dénes bácsi, bennünket is próbára téve: vajon eléggé tréfás-e a története, nem marad-e falra hányt borsó, ha másoknak is elmeséli? Attól kezdve álmában nem zöldet látott, hanem cigányt és papot, s aranyszínű kacagást, minek a ragyogásától átmentett valamicskét nappalra is a szeme sarkába. Mert újra kezdte a várakozást. Jönnie kell a két unokának! Estétől hajnalig a vékony falú konyhában virrasztóit petróleumlámpa mellett. S ahogy meséskönyveimben a szamárfüleket szaporította, úgy bővült a közös kacagnivalónk is. Ezt hallgassa meg, szomszéd úr! Ez Lacikának is tetszett. Látom a borongásán: maga is várja nagyon a gyermeket. Mesét gondoljon ki neki. Attól jönnie kell. A sejtelem útnak indítja. Gondold magad elé Dénes bácsit a könnyű, bolyongó járásával, sovány madárarcával és mondd vele suttogva: sejtelem. Ugye milyen zsenge kapaszkodó? Ez tartotta benne mégis a várakozó lelket. Volt, aki volt az autóbuszmegálló helyén: az öreg bizonyos, hogy reggel, délben és este is ott volt. Egyenként vette számba a jövőmenő utasokat és főleg a gyermekeket. Némelyiknek láttán megrebbent, izgatottan kezdett egy helyben topogni, utána kiáltott, hé, te gyermek! - mondta, majd fejét megrázva motyogta maga elé: e nem az volt!- Ha ez lett volna, nem elfelé szaladna - mondtam egy ilyen alkalommal. - De miért nem a nevén szólította? Maga elé bámult hosszan, horgas botjával kicsi kereszteket rajzolt a porba:- Mert különös neve van s most éppen hogy nem jut eszembe. Akkor még megvolt a hangja. Azután lett suttogás belőle és kezdte tapogatni folyvást a torkát.- Nem tudom, hogy vagyok, de jól nem, annyi bizonyos - mondogatta. S az unokaváráson kívül minden egyéb ténykedését beszüntette. Nem baktatott föl már hozzánk a hegyre, másokra hagyta a kocsmát, utána nem nyúlt az ételnek. Gondozója, Kati nénéd panaszolta, hogy kerek héten át egy korty tejet sem lehetett belékönyörögni. A kék szeme összetöredezett, az ajka mint az égetett cserép. Örökmécses- Nagymamád gyönge levest készített neki; elhárította magától és bocsánatot kért az állapotáért. Hogy se teste, se lelke nem alkalmas az illendőségre.- Akkor én most megyek orvosért - mondtam.- Oda ne! - tiltakozott suttogva. - Orvost nem akarok látni.- Nem is azért hozom, Dénes bácsi - mondtam. - Hanem, hogy ő lássa magát. Legyintett indulatosan. Rajtam nincs mit nézni! Pedig volt. Már zúzmarásodott a ragaszkodó, meleg pillantása. Csizér Zoltán bátyád, mint rendszerint, ugrott máris nyugdíjas-mesterkedéseinek szobrai közül, ahol épp egy medve nagyságú, szürke követ kínozott, hogy adja elé magából Káint, akire valamiért szüksége van a világnak. Harkály módra végigkopogtatta aztán Dénes bácsit, kihallgatta a szívét, tüdejét, belenézett hosszan a torkába, s végül a két tenyerét kifordítva jelezte nekünk, hogy ha isten lenne, se tudna segíteni.-Gyónjon meg, hallja! - figyelmeztette máris egy öregasszony. Az általános lemondással ily hirtelen körülkerítve, Dénes bácsi a karámba fogott őzek riadalmával nézett szerte:- Hát én miért? Hogy választ senkitől nem kapott, hozzám fordulva ismételte szemrehányólag:- Hát én miért? Mondja meg, szomszéd úr! Miért? Itt most már be is fejezhetném a levelem, te László. Ennek az esztendőnek a tavaszán Dénes bácsit, aki neked mindig zöldet álmodott, tavaszi rétet, nyári lombot a sikaszói éjszakában, csendben eltemették. Mondják, hogy holtában is várakoznia kellett, ezúttal a zetelaki plébánosra, kit majdnem elsodort a megáradt Küküllő. Szerencsére csak a hidat vitte el, a pap megmaradt, hogy feladatát teljesíthesse. Mi nem lehettünk ott a temetésen. Gondolatban még éltében búcsúztam el tőle, miután a zúzmarás kérdőjelekkel a tekintetében, hogy miért kell neki meggyónni, Székelyudvarhelyre kórházba szállítottuk, ahol Zoltán bátyád kartársai menten rábólintottak az ítéletre: fagyöngyként a halál ott élősködőn már a torkában. Csak késleltetni lehetett a távozását. A kilyukadt gégéjét tápláló gumicsővel helyettesítették. Utolsó heteiben annak a végét fogva téblábolt háza előtt, az unokáira várakozva. A figyelmével már elszakadt tőlünk; ez a piros köldökzsinór kapcsolta csak örökké éhesen, szomjasan a mostoha világhoz. Egy napon behívott engem a nyári konyhájába.- Köszönöm a kölcsönbe adott meséket, szomszéd úr - suttogta mint valami titkot. - Vigye haza most már a könyveit. A gyónásra szólító szavakból okulva azt mondtam neki:- Minek ugyanbizony? Jó helyen vannak azok itt.- Hely volna - mondta -, csak az idő futott ki alólam. Elnyargalt a piros csikó. És nevetett hangtalan. És már törülte csontkezével a könnyét is.- Legyen tanúm, szomszéd úr, hogy én eleget vártam. Talán még vezekeltem is, ha netán megbántottam volna őket anyjostul, mert rájuk ripakodtam. Tudjátok ti, micsoda helyzet az, hogy csak bámultok rám, nem értitek a szavaimat, nem ismeritek az édesanyátok nyelvét? Olyan az, gyermekeim, mint amikor a malacnak az orrán van a farka. Az én lányom elment egyféleképpen és visszajött másféleképpen, de annyit bár elvártam volna tőle, hogy az én szavaimat is megőrizze nektek. Annyit mondanátok bár magyarul: adjon isten jó reggelt, nagyapa. Ennyi volt az én berzenkedésem, azután meg azt gondoltam: más irányból közeledem hozzájuk, ha jönnek, ha egyszer csattan a kiskapu és az a két lurkó a nyakamba ugrik. Akkor leültetem szépen őket, mesét mondok nekik. Tréfásat, hogy ne csak ámuljanak, de kacagjanak is. Kacagva kerültünk volna közelebb egymáshoz. Vissza valahová a dolgok rendjéhez. Forrásnak a vize, tehénnek a teje elapadhat. De gyermeknek az anyja szava, nyelve? Megbocsásson a világ, de ezek után már csak azt várom, hogy Bakó pataka hegynek fölfelé nyargaljon, az édes alma keserű mandulát teremjen. Vigasztalni szerettem volna, de csak néztem őt hangtalan, az idővel bírókra kelt embert, aki úgy gondolta, hogy nyelve alatt egy tréfás mese bizalmával a veszteség nem verheti földhöz.- Ha eljönnek * a temetésemre, mondja meg nekik szomszéd, hogy amíg lehetett, én vártam őket. Ezt tudhatták és láthatták volna, ahogyan én is látom magán a mindennapi várakozást a tovament gyermekekre.- Hát vajon látszik-e, Dénes bácsi? - kérdeztem. Akkor megnézett engem hosszan s utoljára, így szólva:- A várakozás olyan, mint a fehér torony: messzire látszik.- Akkor az nagy baj - mondtam ki hirtelen támadt gondolatomat, mely nagyot szökkent az időben. - A fehér templomtornyaink után igazodva talált reánk a tatár is. Dénes bácsi torkából a halál oda telepedett kettőnk közé csodálkozni. Mintha bánta volna már, hogy Sikaszó fenyőfáival együtt őt is kivágatásra ítélte. Hiszen kudarcos kísérletnek is tanulságos lett volna meglátni: mire megy végül azzal az egyszál kármentő mesével, amit elmondok majd neked egyszer, László, ha Sikaszó csillagaival megszán még bennünket szilveszter. Addig is, ha fehér tornyokat látsz, gondolj. reám ott a messzeségbe te fióktomyocska. 7
