Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
Mintha tudnád, te gyermek, hogy a hegyeknek és a vizeknek fele része elment innen teveled; egy-egy levélkében jelzed, hogy ide visszakívánkozol. Most azt kérded: mi újság Özvegyországban? Vagyis itt a Bakó-patakának környékén, ahol oly sok a félszárnyú asszony s a társavesztett, még a gyerekétől is elesett öregember. En máris Deák Dénes bácsira gondolok. Aki mindig azt kérdezte tőled, hogy mit álmodtál, mert ő megint zöldet látott, bár az éjszakáinak fele-háromnegyede virrasztás; naphaladással már elmegy hazulról az emlékezete, viszi az álmát is. Aztán, hogy hajnalig merre kószál? Azt nehéz volt tőle megtudni. Emlékszel-e, mit mondott, mikor az álmatlansága felől kezdtük nemegyszer faggatni?- Ne szórjanak elém annyi kérdést, nem bírom felszedni. Mert úgymond, fáj a dereka. Nyolcvan esztendő húzza. Ez így volt, hiszen emlékezhetsz rá, be kínkeservesen szokott fölbaktatni hozzánk a hegyre, hogy megtudja még idejében: mit álmodtál, te pedig nehogy elszalaszd a hírt, miszerint ő megint zöldet látott. Pedig szilveszter előtt például nem is lehetett annyi zöld, amennyit ő nekünk hírül adott. De attól a kérdést még fölszedhette volna. Egy-egy pohárka pálinka mellett is azért sorolta elé a testi bajait, hogy az idő ne fusson üresen, de virrasztó bolyongásainak okát mégsem adta. Képletesen legföljebb, amikor például szavaival a ház megetti fenyőrengeteg sarkában vackot bérelő özvegy nyulat célozta meg. Lám az is, mondta tűnődve, itt él száműzetésben, ki tudja, merre maradt el a társa. Már harmadik esztendeje, hogy itt megtelepedett egymagában s várja, hogy meglője valaki.- Azt az egyet ne várja - mondtam az özvegy nyúl pártjára állva. - Ő sem szereti, ha meglövik. Hisz éppen azért telepedett meg itten, ahol nyugodtabbak a napjai. Ez itt nagyvadas terület, nincsen nyúlhajtás, minden vasárnapi kolompolás, hep-hep kiabálás, fegyverdurrogtatás. Boldogan él.- Egymagában? - szömyülködött rám Dénes bácsi a szelíd kék szemével, a fejét is rázva szaporán. - Úgy nem érdemes élni. Láthatod ebből, hogy saját sorsát még a nyúlnak sem kívánta. Ha csak a nagyját vesszük is: sok lehetett a siratnivalója. Hogy hétesztendei hadifogság után hazakerült, elvesztette a nagyobbik leányát, azután a feleségét, majd a második lányától is meg kellett válnia; a Kárpátokon túli Havasalföldig vitte a férjhezmenetel, ami nem lenne baj, ha nem feledkezett volna meg egyúttal a hovatartozásnak visszafelé vezető útjáról is. Azóta kétszer ha látta. Annyi reménye maradt, hogy tán harmadszorra is eljön egyszer a két fiúgyermekkel. Ezt a nádszál-reménységét abból is észlelhettük, hogy a házát időnként kedves vendég SÜTŐ ANDRÁS fogadására alkalmassá tette. Ő maga télennyáron egy különálló konyhában lakott, minek a vékony falai mellett a fagyos szeleket nemigen fumigálhatta; didergett inkább, de szemközt a tiszta szobát el nem foglalta volna semmilyen istenkedésünkre.- Hátha épp ma jönnek! - mondogatta szemérmes titkolózással. - Éjszaka is megérkezhetnek. Hogy épp együtt voltatok néhány napig a sikaszói fenyőfák között, megszámolt benneteket:- László, Sári, Panna, Bori! Az én két unokám hiányzik innen, szomszéd úr! Karácsony előtt rendbe tette szépen a házat, befűtött, ágyneműt cserélt, majd amikor elmúlt az ünnep és ő hiába nézelődött fel és alá a Libán havas útján, felbaktatott hozzánk a horgas botjával:- Ha elszállásolás dolgában szilveszterkor megszorulnak, a felesleget hozzám küldjék! - mondta olyan határozottan, hogy az már parancsnak számított. Ekkor már dühös volt s részint magamagára is, hogy advent heteit odadobta az önáltatásnak. AJrik a betlehemi gyermeket várták, legalább az ablak alatti kántálásból értesülhettek jászolban fekvő kisdedről, a megváltás csillagos öröméről. Dénes bátyád ezt is elszalasztottá. Szilveszter estéjén kicsi kerek lapítót hozott Örökmécses-Nagymamádnak ajándékba. CSEH GUSZTÁV (ROMANIA) RAJZA-Jávorfából való! - mondta figyelmeztetőleg, hogy ne gondoljunk haszontalanságra.- Nekem kedves emlékem volt. De itt maguknál jobb helyen marad. Majd azután egy matuzsálem-fakanalat hozott s január végén tejet altató, kopott köcsögöt.- Dénes bácsi - mondtam -, miért hordja el otthonról az emlékeit?- Hogy megmaradjanak, szomszéd úr! - vágta rá, mint aki múzeumot ment az enyészettől. Figyelmeztettem, hogy majd eljön egyszer a lánya az unokáival. Csak legyintett lemondóan:- Én adventén túl vagyok. Attól kezdve úgy látszott, már csak a postást várja a nyugdíjjal, a kocsma idejét a reggeli nyitással, a tavaszt a rókagombával. Téged is várt nemegyszer, hogy ketten menjetek gombászni, mert úgymond rikkantó gyerek vagy jókedvében gágogó fehémép nélkül- a medvékre való tekintettel - nem tanácsos az erdőben mászkálni. A járása pedig mindegyre lassúbbodott és a hangja fogyni kezdett. Egy napon már suttogva adta elő nekem a kérelmét:- Szomszéd úr, néhány mesét szeretnék kölcsönbe kérni magától.- Milyen mesét, Dénes bácsi?- Tréfásat, ha lehetséges. Hirtelenében ilyesmi nem akadt kezem (Románia) Levél a fehér toronyból
