Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
BENJÁMIN LÁSZLÓ VÁNDORÉVEK Ifjúságom idején élt még a szép szokás, hogy fiatal munkások, céhlegény elődeik hagyományát követve, főként ha állás nélkül maradtak - ami akkoriban nem ment ritkaságszámba -, világot látni, munkát, kalandot keresni vándorútra keltek. Sokan közülük nemcsak az országot, hanem Európa más vidékeit is bejárták, gyalogosan, pénztelenül, ellátásukat a jóakaratú emberekre bízva. Ágyban ritkán aludtak, többnyire az istálló vagy a pajta szalmáján kaptak helyet, de ahol szállásra befogadták őket, ott enni is adtak. Mint állástalan kötszövő, két, szintén munkanélküli barátommal, Popper Sándor borbélysegéddel és „Kétszerszabó” Imrével (neve s szakmája azonos lévén, szeretett tréfálkozva bemutatkozni), 1935 tavaszán vándorolni - vakolni - mentem én is. A Dunántúl tájain, a Vértesben, a Bakonyban, a kőszegi hegyekben barangoltunk, s a határőrségeket itt is, ott is elkerülve, Ausztriában is, mindaddig amíg az osztrák csendőrök haza nem tessékeltek berniünket. Rendes, tisztán tartott öltözetünkben - tarka sporting, rövid nadrág, gondosan kisuvickolt túracipő - inkább festettünk kedvtelésüknek hódoló természetbarátoknak, semmint üres zsebű, üres hasú csavargó munkanélkülieknek. Takaros külsőnk nemcsak idegenek előtt, saját szemünkben is leplezte meglehetősen alacsony társadalmi helyzetünket; derűsen, öntudatosan fújtuk útközben vagy alkalmi házigazdáink fülébe a valcolók nótáját: Ifjú vándorok vagyunk, - Járjuk a nagyvilágot,- Szomjunk oltja kis patak, - Bármerre is járunk. - Csak mindig vígan, hej, - Csak fel a fejjel, fel! - A tájak gyorsan tűnnek el.- Szabad vagyok! Gyakran találkoztunk hasonlóan sportos küllemű ifjú vándorokkal; sok volt közöttük a német, akit azért küldtek Magyarországra, hogy a sváb falukban híveket toborozzon a nácizmusnak, a horogkeresztes birodalomnak. Megismertünk olyan embereket is - csupa meglett férfit -, akiknek hazájuk lett az országút, életformájuk a csavargás. Külsejükben ezek nem különböztek másoktól, civilben, utcai ruhában jártak: egy-két rosszarcú, visszataszító beszédű züllött vagányt nem tekintve, rokonszenves, mulatságos, társaságkedvelő figurák voltak; a hivatásosak fölényével, jártasságával avattak be minket, zöldfülű dilettánsokat tapasztalataikba, a mesterség fogásaiba. Évtizedek óta úton, megfordultak nem is egyszer - szavuk járása szerint - „osztrákban” és „németben”, „franciában” és „belgában”, „dánban” és „hollandban”, sőt némelyikük „spanyolban” és „portugálban” is. Hatalmasakat tudtak lódítani, élvezettel hallgattuk „igaz beszámolóikat” soha meg nem történt, soha le nem írt kalandokról: apácaszöktetésekről, megejtett bárókisasszonyokról, elcsábított bankárfeleségekről, lóvá tett fejesekről, orruknál fogva vezetett hekusokról; a folklór ismeretlen s már mindörökre elveszett ága volt ez, mesevilág, melynek diadalmas hőseiként szereztek elégtételt megaláztatásaikért, kárpótlást nélkülözéseikért. S nemcsak kitalált történeteikkel kedveskedtek, hasznos tudnivalókkal, önzetlen tanácsokkal is elláttak bennünket. Megbízható, többször is kipróbált adatokat kaptunk tőlük: ebben vagy amabban a faluban, városban, melyek az okvetlenül felkeresendő bőkezű, s melyek a kerülendő zsugori családok, kastélyok, intézmények. A történelem megpróbáltatásai jöttek ránk azután, a háború közelítő lépteit hallottuk, jeleit láttuk mindenütt: marcona fegyveresek, csikorgó páncélos szörnyetegek kerítették hatalmukba az utakat, nem maradt helyük ott szerencséjüket kereső vándoroknak, sem bohém, potyaleső csavargóknak. Többé nem mentem valcolni. De ebben a nagyvárosban - mint egykori vándorutamon - rossz- és jósorsomban azóta is sok ajtón bekopogtattam, sokat elkerültem, s ha tetszett, ha nem, bőven szereztem tapasztalatokat. Ezekből adok át itt valamit, az ifjúságomban megismert és megkedvelt szeretetre méltó csavargók tiszteletére és emlékére, az utánam érkezők használatára: versben adom át, azért, mert a műfaj felment alóla, hogy névvel s utca és házszám megjelölésével szolgáljak. KAMENYECZKY ISTVÁN (AUSZTRIA) RÉZKARCA Ha elvetődöl egyszer a ház elé, ahol dugig a kamra mindig, hordószám áll a bor, -ha látod azt a házat, mely mind közül kiválik, éjszaka is megannyi ablak-szeme világít, húsz állócsillagával vonzza a fényiesőket, szalma helyett szobába, ágyba csábítva őket, -oly jó szállást ígér a kovácsolt vaskapu, hogy úgy érzed lehúzza vállad a kis batyu, s már vennéd is le tüstént, egy sarokban letennéd, s lesnéd a biztató szót: pihenjen meg a vendég, asztalt terítenének, eléd tennék a tányért, köszönetét se várva a gazdag vacsoráért, -szavam eszedbe jusson: ha elvetődöl arra, utánad érkezőknek írj egy jelet a falra, s ha egész nap nem ettél, ha szomjas vagy, ha fáradt -menj az utadra vándor, kerüld el azt a házat! Otthontalan futásban, megsebesülve harcban oda vetődtem én is, ziláltan és zavartan, s a fénytől megigézve az ablakon belestem, oly régen volt, nem is tudom már, mit kerestem: 'alán otthont, talán egy napra menhelyet, ,’án jó szót csak, talán apát anyám helyett, - s megtanítottak arra nyomban, amint beléptem, hogy milyen a világ a jéghegy belsejében. A jó szót zárva tartják vagy kiadják kamatra, nem vesztegeti ingyen, fösvény a házigazda, fösvény is, dölyfös is, önző is és kegyetlen, bár homlokán babér, a mellén becsületrend. Jókedvében találod: pöccint orrodra fricskát, rosszkedvében találod: döf oldaladba bicskát, s ha mennél is panaszra, senki se hisz neked, s ha hinnének is, tőle félnek az emberek. Portáját is, magát is kerüld, fuss messze tőle, húzódj egy padra inkább, feküdj az utcakőre; ha látod azt a házat, ne kopogtass be, vándor: menhetynek jobb a nádas, szállásnak szebb az erdő, - otthont és jóbarátot úgysem találsz akárhol, csak ott, ahol az ember egyenlők közt egyenlő. 4
