Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
Tavaly karácsonyra kerekedett ki első ízben ez a magyar világot átölelő Varázskor, s a kedvező olvasói visszhang biztatására - tartalmát gazdagítva, terjedelmét növelve - küldjük szét újra, öt világrészbe a karácsonyfa alá. Szellemi hazánknak, édes anyanyelvűnk irodalmának e vázlatos térképére is idézhetem jellemzésül a múlt évi bevezető szavait: „Nem értékelő válogatás ez, és a szerkesztés arra sem törekedhetett, hogy bármiféle valós arányokat fejezzen ki a közlésekkel. Csupán a magyarság egyetemességét képviseli ez az irodalmi Varázskor, széles mezőnyében minden égtáj jelenlétét, jelképesen inkább, mint valóságosan.” Varázskor ez valóban? - Az irodalom? Ma? Emlékszem egy tévéinterjúra. Igen neves külföldre szakadt hajdani hazánkfia kijelentette: „A magyar népnek többet használt Weiss Manfréd, mint Petőfi...” Ha hazai Kislexikonunkat e valamikori hazánkfia szerkesztené, meglehet, kihagyná belőle Petőfit, hogy Weiss Manfrédnak méltó helyet szorítson. Meg is indokolná, nyilván, ha rákérdeznének, mitől volt nagy ez a nagyiparos, számokkal, adatokkal, dokumentumokkal. És vajon mi hogyan érvelnénk Petőfi mellett? Megfoghatatlan, és semmiféle könyvelésben nem regisztrálható, ahogyan az irodalom beépül a nemzettudatba, a közgondolkozásba, a közerkölcsbe, ahogyan felszívódik az eszmélő emberben élethosszig üzemelő energiaforrásnak, ahogyan áramköröket - varázsköröket - fejleszt a szőkébb és tágabb közösségekben lélektől lélekig. Sosem törődtünk bele, s elmondhatjuk, véglegesen túl vagyunk azon, hogy ezt az áramfejlesztést csak a határokon belül gondoljuk el: a magyar irodalom áramkörei szétgyűrűznek - magyarul gyűrűznek szét - messze túl a határokon. Külföldön, a szűkebb környezetünkben évezred óta élő, és a világ minden sarkába másfél század óta szerteszóródott magyar anyanyelvűekhez, magukat magyarnak vallókhoz, mert ha már gyökeret eresztettek is annak a másik hazának a talajába, ha más tájak szülöttei, más állam hű polgárai is, ha életük, munkájuk gyümölcseit annak a másik népnek hozzák, valamiképp, a nemzeti kultúra, a történelmi múlt, az anyanyelv jogán akkor is van egymáshoz közünk, van felelősségünk egymásért, kötelességünk egymás iránt. Idők során felgyűlt adósságaink is vannak, innen is, onnan is; könnyít a lelkiismeretünkön minden aprócska törlesztés. Dörmögj testvér egy sor Petőfit, köréd varázskor teremtődik. (Illyés Gyula: Haza a magasban) Irodalom? Ma? Több ez, mint irodalom. Számomra - de azoknak is, sokaknak, akik szétszóródtak a világban - az irodalom a szülői ház is, a szivárványos sugárzású gyerekkor. A szülőföld, a kisháza. Ahogyan az álmokban is oly gyakran a gyermekkor világa, környezete tér vissza - az öreg emberek álmaiban is, ezt most már, sajnos, tapasztalatból mondhatom -, valami okból ugyanúgy az író világában is a gyermekkora a meghatározó. Nem is egyszerűen az emberi és a természeti környezet, hanem azzal együtt és azon túl a sokkal kevésbé megragadható, ábrázolható, a felszín alatt, a látszat mögött sokkal-sokkal mélyebben rejtőzködő hatások. Elsorolhatatlan, mi minden formálja, érleli a szülő-nevelő közösségekben az embert: a nyelv színei, hangulatai, fordulatai, a beszédformák és a beszédnormák, a jellegzetes nyelvi klisék; az emberi tartás, magatartás mintái a családban és túl a családon; az erkölcsi világkép, a hagyományok rejtett sugárzása, a rongyemberség taszító példái, a lány-fiú, a férfi-nő kapcsolat; az öreg-fiatal, a szülő-gyermek viszony; a népi igazságérzet, a szépérzék, az ízlés, az igényszint, az uralkodó értékrend, értéknormák, a hitvilág, a babonaságok, a szokások, a társadalmi rangsor, erős egyéniségek szuggesztiója; a mesékben, anekdotákban, emlékezésekben ápolt eszményvilág - és mindezzel csak jelezni szeretném a gyermekkori - nemritkán életre szóló - nevelő hatások áttételeit, sokszínűségét. De van ez tovább is. Mert a | szülő-nevelő környezet e hatásai csak akkor foghatók fel a maguk sajátosságában, különösségében, csak akkor rajzolódik ki jellegzetességük, karakterük, ha eltávolodunk tőlük. Más tájakkal, másfajta emberekkel, más hatásrendszerekkel találkozva érzünk rá valójában a szülőföld egyéni vonásaira, külön színképére, őshonos értékeire. így van ez nemcsak szűköcske hazánkon belül, hanem világméretekben is: a nézőponttal eltávolodva, más kultúrákban megmerülve, más tájakon, világrészeken kalandozva jobban szembe ötlik a hazai érték, a nemzeti sajátosság. Netán: a hazai ugar. Lásd Széchenyi. Lásd Ady. Lásd Ilylyés. A saját gyermekkor, a szülőház, a szülőföld emlékei visszhangzanak fel, ha az íróban: az olvasóban is. De hát - irodalom? Ma? S egyáltalán: hányféle irodalom ez? Melyik ebből az igazi irodalom, az igazán mai? Meglehet, épp sokfélesége avatja igazivá is, maivá is. Elképzelni is lehangoló úgy az irodalom kertjét, hogy ott egyetlen ízlés, egyetlen stílus, egyetlen értékrend uralkodik, és mindaz, ami kicsírázik, szárba szökken, egyetlen kertész nyesegető szépségeszményének, nyíró-vágó-metsző szerszámainak rendeli magát alá. Elképzelni is lehangoló az irodalom kertjében, a deszka laposra planírozott talajon, a szőnyegsimára nyírt, egyenletesen zöld pázsitot, a szabályos mértani ábrákat kirajzoló, nyílegyenes utakat, a körzővel kicentizett szabályos íveket, az egymást derékszögben metsző vagy egymás mellett párhuzamosan futó, katonásan megnyírt sövényeket, az alakfák élőlény formára nyomorított lombjait, a szabályos gömb alakúra, henger alakúra, gúla alakúra stuccolt puszpángot. Az irodalom kertjéből a kaszárnyái rend magát az irodalmat ölné, pusztítaná ki. Másfajta rend érvényes itt; nem mondhatom, hogy a természet rendje, bár első rápillantásra ahhoz hasonlít. De csak égi mása a természetnek - a natúrának -: itt nem uralkodnak sem égövek sem évszakok, itt a pálma, a cédrus békében megfér a nyirrel, a fenyővel, egynyári virág az évszázados tölggyel, rózsa az ibolyával, galamb a sassal, kuvik a griffmadárral, hegyi patak az Operenciás-tengerrel, itt helye van minden színnek, formának, hangulatnak, amely a szépség különös és örökre szabályozhatatlan rendjébe beilleszkedik. És így van ez jól, mert az olvasó is sokféle, igénye, ízlése, értékítélete ezer arcú. Méghozzá ez a sokféleség helyenként és koronként változandó: új igények sarjadnak, régebbiek fölerősödnek vagy végképjp ellankadnak - sosem érvényes ma a tegnapi képlet, és nincs rá esély, hogy a mai érvényben marad. Irodalom? Ma? Jut még arra idő? A mindennapos hajsza hézagaiban annyi vonzó - az olvasásnál könnyedebb - kikapcsolódás, időtöltés, szórakozás kínálkozik! Nyilván ugyanúgy a határokon túl, ahogyan a határokon innen. Csakhogy merőben más, sokkal inkább átfogó, mélyreható az irodalom szerepe, funkciója a határokon túl. Idegen nyelvi környezetben, a tévé, a rádió, a lakóhely, az utca, • a közlekedés, a munkahely, a piac mindennapos más nyelvű közegében - kivált a szórványokban - a bármilyen írott, nyomtatott magyar szöveg az anyanyelv táplálója, őrzője. „Rendszeresen olvasok. Ez az egyetlen kapcsolatom a magyar nyelvvel” - mondja Szépfalusi Istvánnak egy ausztriai asszony, aki senkivel a falujában, még a férjével és a gyermekeivel sem tud magyarul beszélni. A Nyugaton szétszóródott magyarság olvasási térképét, melyen főszerepet kap a nyugati magyar irodalom is, Kabdebó Tamás egy tanulmányában épp erre a légszomjra utalva vázolja föl, amikor minden magyar nyelvű szöveget az olvasmányok közé sorol: az otthonról érkező levelet, Arany János episztoláját, a vízumkéréshez kitöltendő kérdőíveket. „A kinti olvasó szabad idejének egy részét - írja - az idegen nyelvű televízió és az idegen nyelvű nyomtatványok árjában evezve tölti. Makacs következetességgel kell hogy ragaszkodjék magyar olvasmányai megszokott és szeretett szigeteihez. A kinti magyar olvasás ösztökéje és velejárója tehát a nyelvi ragaszkodás, a nyelvfenntartás.” Am a java irodalom, együtt a nyelvgyakorlással és túl azon a nemzettudat - vagy ha az már elhalóban: a származástudat - őrzője, ápolója, ébresztgetője is. Haza a magasban - írta egyik kötete élére Illyés Gyula, és olvasási statisztikák, szociológiai látleletek igazolják a költői képet: a magyar irodalom határon túli szívós jelenléte ennek a magaslati hazának a térképét rajzolja ki. Irodalom? Ma? Valóban, a kép, a szó, a betű mai zuhatagában csak egy erecske az, melyet az irodalom táplál, de ez az erecske: éltető víz. És mert a patakok nem szennyeződnek annyira, mint a kommunikáció özönvizei, minden cseppjükre szüksége van az élővilágnak. Kimondani a kimondhatatlant, megláttatni a láthatatlant, elkiáltani a némaságot - ez minden idők irodalmának-művészetének örök próbatétele, a Lehetetlen örök ostroma. 3
